1943. augusztus 13. péntek - 2019. augusztus 13. kedd
"Délután Pörével elvittük Marikát a tánciskolába. 7 órakor otthagytam Pörét mert bélyeget akartam venni, Edit levelére. Erősen hívom benne, mert hétfőn küldött egy táviratot ami így szól „ha itthon vagy hétfőn érkezem” mi nem válaszoltunk rá, mert nem tudtam a miskolci címét és nem is gondoltam, hogy választ vár. Nem is jött hétfőn pedig minden vonatnál kint voltam. Mikor kiléptem a táncsuliból ott volt Pató és Nagy Karcsi elkísértek a trafikba onnan visszamentünk a táncsuliba és leültünk. Innen az almási utca felé haza. Pató hazakísért, Pörét pedig Karcsi."
fikció by Simon Zoltán
A testes férfi nadrágját igazgatva kilépett a bokorból és az akkurátusan összehajtogatott maradék papírt harckocsizó zubbonya oldalsó zsebébe gyömöszölte. Amint felkapaszkodott a lövegtoronyhoz sapkáját sajgó feneke alá gyűrve lekuporodott a hideg acélra. Nehéz fém ízű csend ült a ligetre ahogy tömzsi hátát a vasnak vetve, lehunyt szemmel várta azoknak a kurva repülőknek a zúgását, amik adtak volna némi esélyt arra, hogy ne kelljen már harmadszor is beledögleni abba, hogy egyedül próbálják meg visszanyomni az oroszokat. Még meg sem reccsent a rádió hangszórója de ő már tudta, mi több érezte az olajos levegő rezdüléséből, hogy nem jön a segítség. Minden reménye elszállt, kinyitotta a szemét majd felkászálódott a helyére és a fejhallgatót a fülére téve bal kezét a hasára szorítva várt az indulásra. Várt mint a többiek. Mindig félt hogy egyszer majd összefossa magát amikor a harckocsik tucatjai egyszerre visítva, hörögve széttépik a földet és a beleit. Mindig így volt. Most is ezt érezte.
Gustav Körner oberscharführer újra végigtapogatja a zsebeit egy széntablettáért és leszól az öreg Konradnak, hogy soroljon be a többiek közé. A dereka újra és újra nekicsapódik a torony peremének ahogy a tank csikorogva kitört a ligetből, hogy szerencséjét kísértve átmászhasson a távoli dombokon.
Már egy hete áll ebben a toronyban, amióta az előző parancsnokot von Dietrich unterleutnantot eltűntnek nyilvánították. Ahogy a portól és koromtól mocskos acélmonstrum a harmadik sor bal szélén kapaszkodik fel az emelkedőn, a toronyban álló férfi hunyorogva nézi az élen haladó pökhendi Valter Seikopf harckocsijának fenekét majd – fájós derekát kímélve - végignézi a mögötte araszolókat. Úgy kalkulál, hogy ha egy kicsit lemaradva még inkább ballra húzódik a lanka szelídebb végére, több esélyük marad a túlélésre. Már kétszer végigment ezen az úton és tudja, hogy kapaszkodók jönnek majd és nincs annál szánalmasabb mint amikor égnek meredő löveggel csupasz hasukat mutatják a tankok, harmadszorra is felkínálva magukat a halálnak. Most három kapaszkodó lesz és nincs halálosabb mint három kapaszkodó mert nem tudhatod mi vár rád a völgyben. Így égett el tagnap előtt a kis Wittmann is és ő nem fog a kis Wittmann sorsára jutni.
A dombhát előtt pár méterrel, mielőtt a félelem hullámai elnyomnák a lánctalpak fülsértő hörgését és csikorgását Gustav Körner oberscharführer imádkozni kezd.