1943. november 13. szombat - 2019. november 13. szerda
fikció by Simon Zoltán
Kinézett a konyha ablakán. A felhők egykedvűen tespedtek a város felett és az eső is csak egyre esett. Hol csendesen, hol jobban szaporázva apró fodrozódó patakokat futtatva a gang kopott kövein, nyúlós, piszkos, reszkető cseppeket ragasztva a körfolyosó feketére mázolt korlátjára. Az észak felől fújó hideg novemberi szél idegesítően sípolt az eresztékeiben meglazult ajtó rései között. Az asszony levest főzött. Köménymagost, apróra vágott répával. Ott állt a tűzhely előtt zsigereiben megmagyarázhatatlanul zsibbasztó előérzettel így talán nem is érte olyan felkészületlenül a szürke, szombat délutánt szétszaggató sziréna üvöltése. Igen, érezte már akkor is a gyomrát betöltő remegést amikor a vacsorára szánt krumpli héját beleseperte a fületlen kék lábasba. A kis Wili ott állt az ajtóban amikor a légvédelmi sziréna újra felüvöltött. Kezét megtörölve nyugalmat erőltetett magára és lehúzta a leveses lábast a lángról majd elzárta a gázt. Tapasztalatból tudta, hogy van még egy kevéske ideje mert a bombázók jószerével mindig a Weserrel párhuzamosan a Heinrich strasse felől jönnek de a szirénák szűnni nem akaró vijjogása végül is legyűrte minden kiszámított józanságát és a nőt elöntötte a pánik. Frau Kollwitz hátára kapta az ajtó mellé készített hátizsákot és a gyereket maga után vonszolva igyekezett a hátsó lépcsőház felé. Baljában a Nellytől kapott kis kofferrel előregörnyedve botladozott a gangon tülekedő szomszédok mögött. Három emeletet kell lerohanni nem számítva a pincesor két fordulóját. Wili mint mindig most is zokszó nélkül botladozott mellette apró kezeit az ég felé lökve, szinte kettesével véve a lépcsőfokokat. Hetedikként préselték be magukat az óvóhelyre. A belső ajtó előtti lóca felé terelte a fiút ahol mindig ülni szoktak de ott már a földszinti kövér Kolmann terpeszkedett három unokájával és egy lavórral. Frau Kollwitzot bosszantotta, hogy elfoglalták a helyét mert már szinte úgy tekintett a lócának erre a fertályára mint saját tulajdonára. Túl a bosszúságon valami elemi hideg félelem is erőt vett rajta mert úgy vélte a legbiztonságosabb helytől fosztották meg a pincében. A padnak ez a vége nincs távol a bejárattól s bármi is legyen de innen ki tudja magát kaparni és ha elárasztaná a pincét a víz vagy a füst hamarabb ki tudnak szaladni. Mint mindenki ő is igyekezett jól bevackolódni a helyére és vállaival tágasabb teret kipréselni magának. Amint a ház fölött elhúzó kötelékek dübörgése egyre inkább halkuló morajjá csendesedett a pince mennyezetére függesztett tekintetek újra a csomagokat keresték. A távoli robbanások véget nem érő egymásba olvadó csattanásai megnyugtatták a pincében kuporgókat. Végtére is most csak a kikötőt bombázták. A mennyezet téglái közül salétromos, nyirkos por szitált az asszonyra. Frau Kollwitz a félig maga alá húzott kis kofferra ültette a fiát aki összeszorított szájjal némán meredt maga elé.
