1943. február 13. vasárnap - 2020. febrár 13. csütörtök
fikció by Simon Zoltán
Úgy tűnt az örökkévalóságnak is vége szakad egyszer. A bombázó kötelék morajlása végtelen lassúsággal úszott el Monte Cassino felett. A megszámlálhatatlanul hulló bombák őrületes tánca véget ért. Ahogy megszűnt remegni a föld úgy szűnt meg Gerhardt Grüber gyomrában is a mardosó reszketés. Itt fent a hegyen szinte már babonás hitévé vált, hogy ha minden bombázás alatt a hegy köveit szorongatja a kezében akkor eggyé válva a heggyel sebezhetetlen kőtömbé válik. Mert valamiben hinni kell. Ez a túlélés törvénye. Most kiengedve a markából az eddig görcsösen szorongatott ködarabokat, szétterpesztett ujjaival finoman kaszálva végigszántotta a szétmállott építőkövek morzsáit. Az életben maradtak eszmélő mámorával figyelte a tenyere alatt hangtalanul ropogó apró, éles mészkődarabok finom szúrásait és élvezte az elgyötört ujjai közt lepergő fehér morzsalék érintését.
Hogyan sípolhat ilyen élesen a csend? - ötlött fel benne egy pillanatra amint felemelte fejét az elcsendesedett földről. Hosszasan szívta magába a levegőt és lassan kinyitotta a szemét. Pilmannt pillantotta meg először aki teljesen az arcába hajolva tátogott repedezett szájával miközben kétségbe esve hadonászott hatalmas tenyereivel. Nem is tudta eldönteni mikor tört át az első értelmes szó a mindent betöltő sípoló csenden keresztül. Grüber! Grüber!! Jobbra lent! Jobbra lent! – üvöltötte Pilmann az alsó kolostorok felé mutogatva ahol mint megannyi apró bogár poros katonák kapaszkodtak a rommá lett kolostor kövei közt a csúcs felé. Hol van a kis Müller? - kérdezte a mellette kuporgóra pillantva, ahogy a köveket szétrúgva igyekezett az aknavető lábának stabil helyet találni. Gerhardtnak nem volt magyarázata rá miért is vette szárnyai alá ezt a fehérbőrű, sápatag weimarit aki beceneve ellenére akár az apja is lehetett volna. De az is lehet, hogy Müller szegődött mellé akinek tendenciózusan igyekezett a fejébe verni három évnyi frontszolgálatának legnagyobb igazságát: aki szarban van az nem ugrál, most pedig nyakig ülnek a fosban a vég nélküli bombázások és pattogó szilánkok között. Müller mindig a színházról és a szerepeiről mesélt. Ha félelmükben eggyé váltak a rögökkel hosszan és álmosítóan duruzsolta szerepei szövegét. Ő ebben hitt, mert valamiben hinni kell. Grüber mégegyszer szétnézett a romok felett. A kis weimari ott ült a fal tövében sisak nélkül félrebillent fejjel egy nagy ajtó nélküli fiókos szekrénynek dőlve. Bokáig lecsúszott zoknija ott lifegett megmaradt jobb lábán.
