1944. július 22. szombat - 2020. július 22. szerda
"Az éjszaka ügyeletesek voltunk, mi is őrködtünk Évával 3-tól ½ 5-ig. Römiztünk párat amikor meguntuk Éva egy füzetből vicceket olvasott fel, ezen aztán sokat nevettünk. Reggel ½ 10 kor keltünk leszedtük a málnát. Hozzákezdtem a takarításhoz. Ott ment el az ablak alatt és beszédbe elegyedtünk. Behívtam mert a filmeket mutattam és nem akartam az ablakban elintézni. Ideadott egy széljegyzetet a másik levélhez. Mondta, hogy ma egész nap pityergő hangulatban volt, egy fél évet gondolt át. Amikor elment elolvastam a levelet. Megkért, mint már annyiszor, hogy ne mutassam meg senkinek és mindig a Cucó nevét hangoztassa. Sírtam egy sort a levélen. Alig ebédeltem. Anyukának fel is tűnt, hogy azóta vagyok szomorú amióta elment. Annyira bántott a lelkiismeret, hogy én nem tudtam őt annyira szeretni mint ő engem. Úgy látszik ezt ő észre is vette mert ezt írja. „Miért hívsz, ha nap mint nap elküldesz magadtól? Miért kínálsz szívedből, ha nem szánod nekem? Ó miért bántsz, ha szeretni szeretnél? Miért nem vezetsz, ha hozzád megyek?” Ebbe a levélben is azt írja, hogy „Te kiismerhetetlen, Te untalan új.” Keresi az igazi arcom, ha meglátja nagyot fog csalódni bennem. Cucóval beszéltük, hogy a Sanyi társaságában nem az az ember aki valójában, mert az ember azt hiszi róla, hogy csak a hibákat keresi. Olyan jól esett elolvasni, hogy szeret már egyszer valaki és egy komoly fiú, nem egy üres senki. Arra kiváncsi leszek, hogy meddig tart nála ez az őszinte szeretet. Lehet, hogy majd úgy lesz megint mint húsvétkor, mond sok szépet, ígér levelet és végül Pesten megfeledkezik mindenről. Sejtem azt is, hogy miért vagyok neki rokonszenves. Azért mert a főiskolán udvarolt ő egy erdélyi esperes lányának aki úgy hordta a haját mint én copfba és a vége felcsavarva, ezt is ő mondta nekem, hogy így csináljam. Meg is fogom próbálni, hogy végig befonom és felkötöm mit fog hozzá szólni, mert hogy meg fog szólalni érte az biztos. Délután ½ 5-re eljött mint ahogy ígérte. Römiztünk 2:2 lett az eredmény. Nem tudunk együtt játszani mert önzetlenek vagyunk és mindig egymás hasznát keressük. Egymásra mosolygunk közben gyakran, néha rám néz de én nem tudok senki szeme közé nézni. Ez nem csak az én, de Pató észrevétele is. Minden szavából kiérzik a szeretet, olyan jól esik amikor azt mondja, hogy csepp Thurzó, csepp lány nem mint ha olyan cseppnek érezném magam, pláne meg mellette. Jöttek később Éva meg Szili mint rendesen összeszólalkoztak, vagyis inkább szúrkálják egymást. Sanyi észrevette magát és aztán uralkodott. ½ 7 kor elmentek. Erősen borult, mondtam nekik, hogy vacsora után jöjjenek vissza és hozza a két lányt Nellyt és Erzsit, nem ígérte, hogy visszajönnek mert nem mutatkozott jó idő. Esett is egy jó nagyot az eső, megvacsoráztunk és utána Évával 2X elsétáltunk Nagyék. A fellegek elvonultak a nap a felhőkre rásütött és az olyan kísértetiesen verte vissza a fényt. Kikönyököltünk az ablakba ¾ 9 felé jött Sanyi nagy esernyőforgatás közepette. Nelly, Erzsi és Lónyi Jancsi valami kiskutyát vittek le Jancsiék, addig ő elszaladt ide és úgy beszélték meg, hogy Ludik sarkán találkoznak. Mindhárman Éva, ő és én előrementünk, Apukáék utánunk. A másik utcán mentünk eléjük Sanyi be is szaladt Lónyiék de a 3 gyerek már nem volt ott hazafelé találkoztunk Zolnay előtt. Nelly, Turcsányi Peti, Kis Simi, Pöre és Lónyi Jancsi. Útközben megint gyermekkori emlékeket beszéltünk, feljött még a szó a számtanról is. Elsétáltunk még az 5. utcáig a borbély Ny. Kovácsék előtt egy kis incidens volt, mert egy részeg német katona beugrott a kerítésük tetején, apuka is odament meg a rendőr, Pöre is oda merészkedett. Amíg ott tárgyaltak, mi a kapu előtt trécseltünk. Kimentünk még a kútra is mert apuka elszaladt a német parancsnokságra. Sanyi kért, hogy figyelmeztessem, hogy tanuljon, mert ezen a héten mindig csak ábrándozott, de nem tanult. A szombat délután is elrepült pedig négyszemközt szeretett volna beszélni. Nem akartam mondani, hogy arra várhat még egy keveset, mert mindig van a közelben valaki. Hogyha sétálunk akkor meg attól fél, hogy meghallja."
fikció by Simon Zoltán
Ahogy Wehrner Lübke felállt a ládák mellől már megbánta, hogy egy pár jó korty pálinkáért lemaradt a lőszeres kocsiról, azt viszont nem bánta és nem is töltötte el bűntudattal, hogy megitta az üveg alján lötyögő snapszot Adi elöl. A bűntudat luxus, pláne most ebben a szétbaszott világban. Picit megropogtatta a derekát – csak úgy öregesen - zubbonya alját kihúzogatva az öve alatt rendbe szedte magát és nagy tért ölelő léptekkel, leszegett fejjel elindul a júliusi zápor gőzölgő tócsáin keresztül a szakasza felé.
Picit szédelgett de végül is a világ bizsergő billegése kellemes érzéssel töltötte el. A biztonság kedvéért néha-néha felnézett, hogy tartsa az irányt, de különösebben nem félt attól, hogy elkeveredne. Megszokta már az állandóan változó káoszt maga körül. Három éve eszi a fene itt a fronton, rakosgatják ide, oda a századok és szakaszok között. Teli van a töke már ezzel az egésszel, hogy ennek már soha nem lesz vége?
Wehrner Lübke lába megbicsaklott ahogy a snapsz lassan feljebb kúszott a testében. Megállt és megtámaszkodott. Mielőtt ellökte volna magát a faltól felnézett és belehasított a felismerés. Eltévedt. Eltévedt ezekben a rohadt egyforma sáros utcákban. Eltévedt három évnyi frontszolgálat minden tapasztalatával a zsigereiben. A kurva életbe. Kapkodva keresett valamilyen támpontot de annyi szétlőtt város után már minden kitört vagy bedeszkázott ablak egyformának tűnt. Áttrappolt az utca másik oldalán futó betonjárdára remélve valami apró kapaszkodót-és onnan is végigmérte az utcát. Semmi. Szinte észre sem vette, hogy eltűnt belőle az a kellemes bizsergető ingadozás így hunyorogva – egy szemmel- igyekezett a szétcsúszott világot egyben tartani. Balra fordult a közelebbi sarok felé de onnan nézve sem pillantott meg semmit ami egy fikarcnyit is segített volna visszatalálni. Ahogy az idő fogyott úgy fogyott az ereje. Újra és újra nekilódult otrombán és türelmetlenül kerülgetve az arra járókat. Mindig belebotlott valakibe ahogyan most is ebbe az idióta cingár emberbe meg ebbe a két vihorászó frájlájnba. Hirtelen elege lett mindenből és úgy döntött itt a kertek alatt levágja a szakaszához vezető utat. Fél kézzel az oszlopra támaszkodva átlendült a deszkákon. A tyúkok szétrebbentek amint Wehrner Lübke átesett a kerítésen. Sáros kezeit bágyadtan beletörölte a nadrágjába ahogy kikászálódott a kerékvágásokba összegyűlt esővízből. Fel sem állt, a kerítéshez csúszott és ülő helyzetbe tornászta magát. Erőt gyűjtött. Úgy érezte most jó helyen van s ha nem lát senkit őt sem látják. A kerítésen túli zagyva karattyolás eltompult és ő állát felhúzott térdeire fektetve nézte a tyúkokat. A csirkék mindenhol egyformák itt is és otthon is a szemük meg olyan ráncos és guvadt mint Lutz Leutnantnak, hogy dögölne meg. Mindig kárál, rikácsol, hogy mit hova mintha ezen múlna a háború. Attól, hogy ötször kell egy szabályos hátra arcot csinálni itt az Isten háta mögötti baszottfalván ahol még járda sincs nem lesz győzelem. Semmi sem lesz! Semmi. Csak a szar meg a még nagyobb szar amibe beledöglünk, ahogy Dietmar is beledöglött. A szeme a bakancsra siklott és megakadt a fűzők közé ragadt sáron. Óvatosan vakargatni kezdte mert ő vigyázott a bakancsára. Tíz napja már, hogy leszedte Dietmár lábairól. A jó bakancs életet menthet és neki jó bakancsa lett – ebben hazajutok- gondolta. Megbékélt a világgal itt a kerítés tövében és igyekezett valami emléket, bármit előkotorni Dietmar Lutzról. . De Wehrner Lübkének Dietmar földi létéből csak vértől bugyborékoló szájának emléke és a két bakancsa ami megmaradt.
