1944. szeptember 17. vasárnap - 2020.szeptember 17.
"Majdnem elkéstem a templomból, már Marton imádkozott amikor odaértem. Sityu is elkésett. Istentisztelet után elmentünk Antalék, onnan haza. Pénzt vettem magamhoz aztán a cipészhez és újra Antalék. Aztán itthon leültünk beszélgetni a jó régi diákévekről. Jött Pöre, h. menjünk templomba, de légiveszélyt fújkáltak. Délután levelet írtam amikor ½ 5-kor jött. Kivittük a lapokat az állomásra, gondoltam, h. sétálni kellene egyet olyan gyönyörű idő van. Találkoztunk Éva, Pöre, Cucóval és visszamentünk velük az állomásra, mivel Jenő bácsi utazott. A váróteremben voltunk fél 7-ig. Sokat nevetgéltünk úgy, h. mindnyájan belepirultunk. Béla is utánunk jött. Innen Fábiánék mentünk ott voltunk 7 óráig. Hívtam a gyerekeket vacsora utánra. Béla is hazasietett vacsorázni. Sanyi hazafelé menet olyan jó kedvű volt, h. egeret lehetett volna vele fogatni – mint ahogy ő mondta. Sietett haza ő is, h. jöhessen vissza. Béla már ¾ 8 – kor nálunk volt, anyukáék vacsoráztak mi beültünk beszélgetni. Megtárgyaltuk, h. s mint lenne, ha bejönnének az oroszok. Nem tőlük, hanem a csisznyikóséktól kellene félni. A fiatalság menne dolgozni. Sanyi jött 8 után nagy fütyülve de már akkor megszakították a műsort. Hamarosan légiveszélyt fújtak."
fikcio by Simon Zoltán
A zsúfolt katonavonatok melege után testét átjárta a hideg és frissen vételezett vattanadrágja elszalonnásodott bordái közül is elővillant már az elnemezesedett vatta. Két napja téblábol harsány hetvenkedők és csendes bajtársi társaságok között keresve egy arcot egy pillantást, amiben talán egy pici helyet találhatna megának de az arcok elfordulnak és a pillantások is tova siklanak. Nem ül a lőszeres ládákból rakott, harckocsi zsírtól sercegő tüzek mellett, kimarad a csendes bajtársi érintések és bizalmas kuncogások biztonságot adó morajából. Néha, néha odamerészkedik egy-egy kisebb baráti kompánia mellé de a vállak összezárnak és ő újra kívül reked. Minden egyes az arcán megbotló pillantásnál felébred benne a remény, hogy aztán csalódottan szinte bocsánatkérően eloldalazhasson, mint ha csak véletlenül vitte volna arra a lába, pedig hiszi magáról, hogy jó ember és nagyszerű bajtárs lenne, ha maguk közé engednék. Végtelenül magalázónak érezte, hogy emberi szóért kuncsorog de lenyeli minden szégyenét mert érzi, sőt tudván tudja hogyha egyedül marad elveszik.
Egyedül áll a hosszú sorban idegül az idegenek között, hogy átvehesse géppisztolyát és a fejenként kiosztható egyetlen tartaléktárat. Magányosan araszol a dübörgő harckocsik felé, hogy utolsó előttiként még felkapaszkodhasson a lövegtorony végéhez az olajos hordók mellé. Nem tudja mire számíthat, nem tudja mit hogyan tegyen. Reszkető lényét átjárja és a zsigereibe fészkeli magát az egymáson elforduló fémek fülsértő csikorgása és átitatja az acélmonstrumok mezőn átfutó remegése, ahogy az ázott földet magasra hányva, nekivadulva robognak előre.
A fiú arcára lassan ráül a kipufogógáz olajos füstje amint elfehéredett bütykökkel markolja a lövegtorony köré tekert drótkötelet. Fejét kétségbeesetten forgatva igyekszik meglelni az eddig el nem mondott titkokat a biztos mozdulatot vagy jelet amitől helyre áll a világ rendje. Igyekszik kilesni mások ki nem mutatott apró mozdulatait, rejtett fortéjait aminek birtokában szétfoszlik a mellét szétfeszítő félelem de a páncélon kuporgó férfiak, ha vannak is titkaik hallgatnak mint megannyi néma posztókupac. Fel sem tűnik neki a visító lánctalpak mellett rohanó emberek álomszerű lassú trappolása de élesen látja a másik nyakán legördülő izzadságcseppet a gallér varrásának hosszú felfeslését és a kabát szárnyának lomha lebbenését ahogy a férfi leugrik a hörögve hőkölő acélról. Abban a pillanatban ahogy az előtte kapaszkodó kabát is eltűnik a szeme elől a fiú ráébred, hogy nincsenek trükkök és holt biztos tippek. Itt és most csak ő van meg a Jó isten, így hát Ilja Burjakov kivár egy pillanatig mielőtt maga is - épp úgy mint otthon a kisinyovi tizenhármas villamosról a tejcsarnok előtt jobb lábát előre lendítve kezeit szélesre tárva - leugrik a harckocsiról.
