1944. szeptember 28. csütörtök - 2020. szeptember 28.hétfő
" Reggel ½ 8 kor beszól anyuka, h. keljek fel, mert itt van Sanyi, búcsúzni jött mert az édesapja értük jött. Én meglepődtem, mert Sanyi azt akarta vagyis tervezte, h. ő még 1-ig itt marad mivel a csizmára rá lehet fogni, h. még nem csinálta meg a cipész. Arra számitottunk, h. az édesanyjáék elmennek. Felkaptam a ruhám kimentem. Apuka már készült ki az állomásra, kérte Sanyit, h. írjon a két fiúnak, hogylétük felől és mondja meg v. is irja meg, h. mi maradunk, nem menekülünk. A csomagot nem tudja vinni mert Szolnokig gyalog vagy parasztszekéren mennek onnan meg vonattal Pestig. Felírtam a Gyuszi címét neki. Anyuka elment a tejért mi ketten maradtunk kint a gangon. Meg voltunk illetődve mind a ketten, megint mondta, h. írjál csepp jány ha elmentek. Leültünk és mély csendbe burkolóztunk. „Az hallottam édesapádtól – mondta hogy a Tiszántúlt kiürítik”. Természetesen én erre sírva fakadtam. Vígasztalt, h. ne sírj majd megsegít bennünket a jó Isten, csak bízzál benne és imádkozzál és ha el kell is mennetek vidd magaddal a Bibliádat.” Várjál rám csepp jány ha lehet „Nem szóltam rá semmit , nem ígértem „Vajon megyünk- e még valaha együtt templomba?” – Mély csend – „Ilyenkor az ember annyi mindent szeretne mondani de nem tud, de hiszen a hallgatás többet mond mindennél. „Mondta, h. tegnap este jutott eszébe, hogy kellene még egy verset írnia a búcsúzásra. Jött haza Anyuka a tejeséktől, Sanyi bement utána elbúcsúzni a konyhába. Mi is elbúcsúztunk, megfogta két kézzel a kezemet és megcsókolta. Anyukával mindketten sírva kísértük ki a kapuba, ő is közel állt hozzá. Délelőtt még felmentem a bankba anyának pénzt kivenni. Odafenn rettenetes volt a forgalom, kocsi, kocsi mellett. Menekültek parasztszekéren, autón, a rengeteg ember a városháza előtt a lépcsőn már napok óta, mind autóra várt, h. felkéreckedjenek mert úgy nagy az utazás most. Estefele elmentünk jegyet váltani a moziba Évával. Egész délután kötöttünk Lukácsék, az utcai szobába nyitott ablaknál. Egy kis szórakozásra vágytunk. Az Almássy utcán odajött Lukács és hármasban felmentünk Dorkáék Cucóért és Pöréért. Onnan hazaloholtunk vacsorázni. Lukács szólt Bélának is. A vacsora felét az utcán ettük meg. Csöre, Cucó én hátul mentünk mint gardék a fiatalok elől. A „Szerelmi láz”-t néztük meg, mivel elég savanykás volt a hangulatom, hát tetszett. A fináncok sarkán húztam Cucót, h. kísérjenek el, hogy élvezze Pöre meg Béla egymást, Cucó csak hosszú bögdösés után szánta rá magát, h. egy darabig eljöjjenek. Olyan különös azért, hogy Cucó nem érti meg a fiatalokat, fontos, h. ő már révben van."
fikcó by Simon Zoltán
A harmadik szerelvénnyel érkezett Thüringiából a műszakiakkal együtt, hogy kifüstöljék a lengyeleket a varsói csatornákból. Két napja dolgoztak már szinte éjt nappallá téve, hogy először csak a Wistulával párhuzamos csatornafedelekre tolják rá a felrobbantott házak törmelékét aztán körben tíz utcányira szinte mindegyikre, mielőtt bedobták volna a csatornákba a füstöt okádó égő olajos rongyokat, füstgránátokat. Most már csak várni kellett a szabadon hagyott kijáratoknál. Rágyújtott. Kifújta a keserű füstöt és nézte amíg a pislákoló láng el nem aludt a gyufaszál végén aztán visszaadta a skatulyát a mellette álló Niedermüllernek.
Egyenként másztak elő az emberek a föld alól köhögve. lucskosan, fuldokolva. Úgy szedjük ki őket mint az egereket a vizes vederből szólt Götze röhögve a megérkező fényképésznek. Ahogy a fotográfus felemelte a gépet mintha megállt volna az élet a tágra nyílt szemű lengyel is mozdulatlanná merevedett a lábaiknál ebben a delíriumos pillanatban. Ott álltak mind az öten a bűzölgő csatorna szájánál szorgosan igazgatva a szerelésüket. Ő is leporolta a zubbonyát és megigazította az övét is. Géppisztolyát hanyagul a vállára akasztva közelebb húzódott a csoporthoz. A kis Götze is előlépett a többiek takarásából és rohamsisakját homlokára billentve igyekezett minél harciasabbnak látszani. Nem tudta hány kép is készülhetett mielőtt a fényképész visszafordult volna az őt kísérő lelkes tisztek felé. Ránézett a társaira, de nem tudta leolvasni az arcukról ki, hogy van ezzel a világra szóló diadallal ami abból áll, hogy csontig fogyott fuldoklókat vakarnak ki a szaros szennyvízből. Személy szerint ő nem érezte a győzelem izét a szájában- és mégis vajon milyen íze is lehet a győzelemnek- amikor a csatorna mocskából kihúzgált foglyok egyik csoportját a háború egyik bugyrából a pokol másik bugyrába hajtották. Ez már nem az én felelősségem gondolta Emil Wunderlich és kisegítette a lengyelt a csatornából.
