1944. október 7. szombat - 2020. október 7. szerda
"Reggel kelt fel apuka, h. öltözzek mert menni kell ki az állomásra munkaszolgálatba. Jött Cucó és Pöre is. Az állomáson hozzánk csatlakozott Földvári Erzsike nővére és még egy másik lány Polgár Gizi. Az irodában a pályafenntartásnál Nagy Karcsit találtuk, leültetett bennünket az irodában, nagyon barátságos kis hely. Később kiültünk mindnyájan a kubikusgödör szélére a sínekre beszélgetni és napfürdőzni, ebből állt a munkaszolgálat. A hűtőház felé ment a rengeteg német tank Mezőtúrnak, rémes igazi háborús reggel. Beszéltem egy sarkadi vasutasnéval és azt mondta, h. a románok rémesek az oroszok nem annyira és, h. a nőket bántják. Légiveszélyt fújtak hazamentünk. Otthon nagy volt a felfordulás felpakolták a ládákat és a rádiókat az ebédből nem volt semmi. Délbe riadó volt és nálunk szorulva ott ebédelt a Pesti Hírlap újságos ügynöke. Amikor lefújták a riadót mentem Fábiánék, h. majd kötéssel együtt megyünk munkaszolgálatra, de nem kellett mert Piros Lajos telefonált. Pöre kint beszélt az ablakban Lukácscsal. Mindenütt felfordulás az új gazdasági iskolába lévő kórházat még délelőtt költöztették a sok megállított parasztszekérrel. Azt mesélték, h. Mezőtúron bent vannak az oroszok, délelőtt hallottuk a sok ágyúdörgést. Jött apuka, h. az állomás megy Sümegre a Dunántúlra a főnök már bepakolt a vagonba – mert mindenki kapott volna egyet. 2 óra múlva már indult volna lehetetlenség kocsi nélkül kihurcolkodni. Antal Laci hazalógott egy napra rémes sovány volt, sírvafakadtam amikor megláttam. Írtam Gyuszinak és Sanyinak 1-1 lapot, megírtam, h. majdnem elmentünk Sümegre és, h. ne vegye meg a Mácsay - féle neveléstan könyvet. Nem tudom aztán elment-e az ajánlott levél és a lap. Este beszegelték a padlást. Éjszaka valami rémes nagy robbanásra ébredtünk. Rettenetes volt apuka azt hitte az állomást robbantják, amikor öltöztünk megint egy rettenetes robbanás. Azt hittem már az oroszok vannak bent. Antalék is átjöttek és lementünk a pincébe. Jenő (Antal) felment a Községházára megkérdezni, h. mi volt az a zaj. Kisűlt, h. a házra dobtak légi aknát és egy másikat az Arany János útra."
fikció by Simon Zoltán
Már eleve rossz napja volt, ahogyan kelt és ahogy öltözött ott ült a gombóc a torkában. Nem is früstökölt. Egész éjjel nem aludt, nem hagyta nyugodni az előző napi szóváltás a feleségével. Több mint egy hete marják egymást mit vigyenek és mit hagyjanak veszni ha át kell költözniük az oroszok elől Zalába. Hiába győzködi az asszonyt az asztalt csapkodva, hogy képtelenség ennyi felesleges dolgot a szekérre rakni Eszter mindent vinni akart, a dézsát, a bödönöket és a Máriássy képkeretezőnél vett aranykeretes Mária képet is nem beszélve az új sparheltről amit a tavaly eladott üsző árán vettek. Képes volt egy leánykori blúzával a mellyén egy órán át zokogni a hokedlin. És most ez is. A szekér a hetedik volt a sorban. Zörögve, nagyot döccenve állt meg a lánctalpak szaggatta köves úton.
A kis emberből fröcsögve dőlt az ordenáré szitkok áradata ahogy nehézkesen lekecmergett a bakról. Ezerszer elátkozta már magában azt a pillanatot amikor elmulasztott balra fordulni a negyedik út végén pedig akár meg is tehette volna, el is kerülhette volna az egészet de nem tette. És most tessék! Itt van! A zabla szíját markolva oldalát a kocsirúdnak feszítve igyekezett a harckocsik hörgő motorjaitól és az előtte széttárt karral üvöltöző szanitéctől megriadt lovait a fal felé nyomni Egy szavát sem értette. A szél belekapott gyérülő ősz hajába ahogy a felhőkölő ló lesodorta fejéről szalonnásra gyűrt kucsmáját.
A szekérsor közepén a Nyerges Miska özvegye állt a tamási tanyákról lehajtott fejjel a földre szórt batyui és zsákjai között amíg a menye, Emma a széthullott eszcájgot szedegette egy repedt fiókba. Csak akkor emelték fel a fejüket amikor a szekerük sebesültekkel telerakva, Miska fiával a bakon ki nem fordult az útra.
Miért pont velem? Miért pont velem? bukott fel benne a fojtogató kérdés újra meg újra és mindahányszor is böfögte fel a megválaszolhatatlant annyiszor dagadt ki az ér a nyakán a gallérja felett. A szekerére felkapaszkodó két német nem sokat bíbelődött a pokrócokat lefogó spárgarengeteg kibogozásával amivel a poggyászt befedte. Nemes egyszerűséggel rohamkéseikkel szétszabdalták a gondosan kimódolt rögzítést és a nagy ponyvát a takarókkal együtt a bakra dobták. A kerítés mellé egy új halomba hordták az öreg holmiját. Először a kék, bádoglapos lavórtartó mosdóállványt oldották le a halom tetejéről csak utána a hokedliket meg a két rövid lócát amire aztán a ruhás batyukat dobálták.
Az utca végén felbőgő tank hangja újra megugrasztotta a lovakat így az öreg ujjait a zablakarikába akasztva ismét nekifeszült a rúdnak de hiába volt minden igyekezete a falnak faroltatott kocsiról recsegve szakadt le a saroglya. Óh! Hogy az Isten verné meg! Még ez is - fakadt ki a kis ember, a tehetetlenség dühe majd szétmarta a lelkét ahogy a szekérről sebtében leszórt bútorait nézte. Szemében összegyűltek a könnyek a mérhetetlen fájdalomtól ahogy a lánya kelengyéjébe szánt komód lábait vesztve lassan oldalára dőlt. A lecsupaszított kocsi lassan megtelt a bepólyált karú és fejű emberekkel akik a bakról lehúzott ponyvákkal és pokrócokkal vackolták be magukat a gyógyszeres ládák és a használattól megsárgult kórházi forralók közé. Végül a felcser is felhúzta magát a szekérre és a bakra telepedve, kezét előrelendítve mutatta, hogy indulhatnak. Az ember mégegyszer visszapillantott lommá lett bútoraira a katona válla felett. Az egész életük ott állt egymás hegyén-hátán az új zománcos sparhelttel, a lábasokkal és a kosárba tett tányérokkal együtt meg a kihasadt ruhásbatyúból kibuggyant dunyhahuzattal amibe nagy, nagy buborékokat fújt az októberi szél.
Óh! hogy baszná meg a Jó Isten! nyögött fel idősb Cseresnyés Zsigmond ahogy göcsörtös kezében elrendezve a gyeplőt szekerével kiállt a sorból.
