1944. november 19. vasárnap - 2020. november 19. csütörtök
"Most hallottam a hét legjobb viccét, h. a Frankék cselédjit elvette egy orosz főhadnagy. Gaál esketi őket és a beszédit oroszra is lefordítják. Megáll az eszem. A mi tisztjeink is mentek az esküvőre. Az őrnagy hozott be mosni valót anyukáéknak v. is a pucer, hálából két rúd édes cukrot adott. Egész nap mosták. Tegnap leszakadt a kéményünk mert Vargáék lerántották az antennával. Megmosdottunk kint a konyhába."
…mikor elolvastam a naplónak ezt a kurta kis bejegyzést talán érteni véltem Anyám gunyoros megjegyzését a cselédlány frigyééről de őszintén szólva nem osztoztam alig kimondott megvetését és a történet sem csalt cinkos mosolyt az arcomra. Ellenben azon kezdtem el gondolkodni vajon mi visz rá egy iskolázatlan, egyszerű cselédlányt, hogy nőül menjen egy legfeljebb alig két hónapja megismert orosz katonához, egy olyan nemzet fiához akit évek óta minden akkor elérhető orgánum és propaganda az ördöggel azonosított? Megfordult-e a fejében, hogy olyan emberhez köti az életét akit akár a szomszéd falu határában halálos lövés érhet? Mi késztethet egy több ezer kilométer távolságról érkező, a fél világon átrohanó katonát, hogy e nagy menetelés egy adott pontján valahol feleségül vegye egy ellenséges nemzet lányát - kinek honfitársai fertelmes bűnöket követtek el népével szemben - s aztán menjen tovább?
fikció by Simon Zoltán
Az alacsony konyhát betöltölti a nyöszörgés folyamatos bugyborékolása és a részegség acetonos bűze meg a nagy babakék konyhaszekrénybe kapaszkodó behemót katona hatalmas teste aki nehézkesen fordul az ajtóban megjelenő tiszt felé. Vizenyős szemében ott ül a részegekre oly jellemző tétova bárgyúság. Sáros csizmája előtt holmi rongycsomóként egy nő kuporg aki szemét szorosra zárva igyekszik letépett blúza maradékával aprócska melleit elrejteni. A nagydarab orosz meglepve és értetlenül forgatja a fejét hol a földön nyöszörgő nőre, hol a magas férfira meredve. Kifejezéstelen széles arcára lassan kiül az alávetettség okozta páni félelem és az eddig benyakalt spiritusz hatására kétségbeesett lépésre vetemedik. Kockáztatva a függelemsértésért járó főbelövést ellöki magát a szekrénytől a magas férfire veti magát. Hosszan tusakodnak. A tiszt zihálva veszi a levegőt és minden egyes lélegzetvételnél érzi a másik gimnasztyorkájából áradó áporodott szagot ahogy fejét ellenfele vállgödrébe nyomva igyekszik azt kitaszigálni a konyhából. A felső polcról lezuhanó zománcos edények éles csörömpölése vet véget a hisztérikus dulakodásnak. A tiszt egyedül marad a félhomályban. Sajgó ökléről kiserkenő vért nyalogatva a stelázsi mellett csukott szemmel kucorgót nézi. A lány kiszolgáltatottsága, a fekete pamutharisnya fölött vakítóan fehérlő combok látványa eleddig ismeretlen, remegő gerjedelemmel tölti el de erőt véve magán fél térdre ereszkedve a kőről összekapart szoknya darabjaival betakarja a nő lábát. Két ujjával felemeli a leszegett állat míg baljával elsimítja a kis kerek arcot beborító mézszínű hajat. Hosszan nézi az apró szájat az alig észrevehetően jobbra tartó ferde orrocskát. Sarkára ülve várja, hogy a lány kinyissa szemét. Nem is tudja miért de hosszú idő óta most érzi először tisztának a lelkét. Erősnek és oltalmazónak látja magát és nincs szándékában elengedni ezt a pillanatot, úgy hiszi hirtelen ez az ő egyetlen kézzelfogható, racionális győzelme a háború felett és ezzel most megbocsájtatik minden bűne és gonoszsága amit eddig elkövetett.
Újra megigazítja a nő vállán a blúzt és tekintete akaratlanul is a mezítelen mellekre szegeződik. Zavarba ejtőnek és ellentmondásosnak véli azt a megmagyarázhatatlanul rátörő bizsergető gerjedelmet ami sehogy sem illik ahhoz az erős és oltalmazó énképéhez amit most megfogalmazott. Pironkodva emeli fel a fejét amikor megérzi, hogy most már őt figyelik. Tekintetét a mogyoróbarna szemekre szegezve hüvelykujjával finoman elmaszatolja az elfehéredett száj szegletén megült apró nyálcseppet majd óvatosan átkarolva az asztal melletti székre ülteti. A lány már nem remeg. Kezét ölébe ejtve nézi ahogy a férfi azon emberek természetességével szakítja le és teríti vállára a konyhaablak sötétkék függönyét mint akiknek nincs már állandó helyük ebben a világban, akik mulandóságuk tudatában közömbösen lépnek át mindenen amit más talán az örökkévalóságnak szán.
Vlagyimir Szemjonovics főhadnagy ezen az estén távol a többiektől a cselédszobában fogyasztotta el a vacsorát.
