1944. december 6. szerda - 2020. december 6. vasárnap
"A Mikulás bácsi 10 dekányi penészes mazsolát hozott. Egész nap stoppoltam és selyemharisnyát fejtettem aminek a szálát stoppamutnak fogom használni. Ica volt itt, h. előbújhatunk mert nem visznek munkára iparosokat és 4 polgárit végzetteket. Mindenki csalogat már ki bennünket. Este 7 kor megjártuk, behoztuk a viharlámpát de nem sötétítettünk le. Szászék kopogtak át, szerencse, h. nem valami orosz látta meg."
fikció by Simon Zoltán
Mivel Ónódi György megbízott kocsimester már negyedszerre sem kapott határozott feleletet a külső hármas vágányra áttolt üres marhavagonok ügyében, kiment az irodából. A tömzsi katona visszatette a telefirkált vasúti űrlapot az állomásfőnöki íróasztal pecsétes posztójára, helyére igazította orrára csúszott szemüvegét és előrenyújtott mutatóujjával bökdösni kezdte a vékonyka vasúti tiszt mellét majd utasította a harmadik és hetedik tartálykocsik cseréjére. A férfi felsóhajtott és feljegyezte az előtte fekvő jegyzettömbre, hogy ebben az esetben 7.-én Szajolnak jelenteni kell, hogy a 14 újszászi ciszterna kőolaj továbbítása iránt intézkedjenek. A Debrecenből érkezett új tolmács azonban ismét kezébe vette és hosszasan silabizálta a nyomtatvány hátuljára firkált cirill betűs ukázt és kategórikusan megtiltotta a vagonok áthelyezését.
Az állomásfőnök már több mint tíz perce küszködött az ájulással. Immáron harmadszorra rendeztette át Ónódiékkal a külső kettes vágányon veszteglő hét vagont attól függően, hogy a két tolmács miként értelmezte a tintaceruzával kapart ákombákomokat. Vékony csontos hátát mereven hátrafeszítve nézte a papírok felett hadonászó két tolmácsot és feszültségtől elfehéredett ujjbegyeit ütemesen egymáshoz ütögetve próbált az elméjét egyre jobban elborító bágyadtságon felülkerekedni. Igyekezett a levegőt lassan s mélyen a gyomra legtávolabbi zugába szívni és úgy távol tartani a rátörő pánikot, ahogy azt a múlt héten Bakondi doktor javallta. Minden rohama a fejében kavargó megválaszolhatatlan kérdések katatón ismételgetésével kezdődött amitől kiült hátára a hideg veríték. Térdei megroggyantak és meg kellett kapaszkodnia valamiben, hogy el ne vágódjon az olajos padlón. Ilyenkor szemeit becsukva apró bajuszkája alatt aprókat fújtatva igyekezett elhessegetni a rátörő pánikot, ám minden erőfeszítése ellenére komoly késztetést érzett, hogy sikoltozni kezdjen tehetetlen kínjában annak ellenére, hogy tisztában volt vele; beosztása és elért pozíciója mellett ez megengedhetetlen. Világ életében igyekezett szikár, vékony csontú, jellegtelen megjelenését rideg kimértségével, fedhetetlenséggel ellensúlyozni. Szigorú volt. Majdnem, hogy rigorózus. Soha nem nevetett a kollégák viccein és sohasem étkezett a beosztottak jelenlétében. Az állomás-főnök határozottan távolság tartó volt.
Kinyitotta a szemét. A két férfi vég nélküli vitájában végre megvilágosodott számára az a kézenfekvő következtetés, hogy a tolmácsként az állomásra rendelt két karszelegos civil nem is olvas oroszul. Felfoghatatlan volt számára, hogyan sodorhatta el megingathatatlannak vélt világát, biztos jövőjét egy ilyen trehányan működő rendszer mint a szovjet? Az asztalhoz lépett és a maga elé húzott jegyzettömbjébe az irónt görcsösen szorongatva a papírra véste, hogy orosz állomásparancsnokra lesz szüksége a városnak, mert az itteni gyenge tolmácsok nem olvasnak oroszul.
Thurzó Jenő állomás-főnök tenyerével az íróasztal zöld posztójára támaszkodva újra jobbjába vette az asztalon odébb gurult ceruzacsonkot és már-már hisztérikus lendülettel újra és újra aláhúzta az utolsó mondatot.
