1945. február 4. vasárnap - 2021. február 4. csütörtök
"Reggel 9 – kor hazajött Olgi. Nem is tudom leírni, úgy megörültünk, sírtunk mindnyájan. A két fiúról csak a hírt hozta, h. Jenő és Gyuszi együtt voltak Veszprémbe. Mindegyiknél civil ruha van és azt hagyták meg, h. németországba nem mennek ki, hanem levetkőznek. Lajtos Bécinek leamputálták Pesten a jobb kezét. Hazarohantam elujságolni a hírt aztán Pörével bementünk Gaál espereshez, mert Olgi hírt hozott a feleségéről és Katitól. Aztán templomba mentünk. Utána le Nemesék mert az egész család ebédre volt híva. Húleves főtt hús, rizzsel, sült kacsa krumplipüre, fánk, bor. Ebédután anyuka kiment a temetőbe én Évával haza, h. ne legyen egyedül Jutka aki otthon aludt. Este Antaléknak Jucikával kimentünk a kútra. Este jött Gaál esperes. Olgitól érdeklődni. Este jött Laci két ismerőse és itt aludt. Keresztanya mondja, h. Bauer sváb itt volt az üzletben és nagyon tekintgetett utánam. Jucika nagy szamár két fülivel kalapál."
fikció by Simon Zoltán
Varrd vissza! Teljesen mindegy, hogy rajta hagyjuk vagy levesszük. Nézd meg, úgy is meglátszik a helye! Nem?- bökött rá a lefejtett csillag alatt sötétlő foltra a szürke kabát bal oldalán. Egyébként is semmi sem biztos! Sohasem tudhatni mi fog még jönni. Tudjuk egyáltalán milyenek az oroszok? –tette hozzá emelt hangon.
Már egy hete tisztában voltak vele, hogy vége, de a férfi szorongott, félt az utcára menni. Féltette magát és féltette gyermekei anyját. Érezte magán az elmúlt évek megannyi megpróbáltatásának és az utóbbi pár hónap tömény rettegésének súlyát. Minden egyes borotválkozásnál szomorúan konstatálta, hogyan vész ki a szeméből a fény, hogyan vés egyre mélyebb árkot szája szegletébe a rettegés. De Janka, akit egyre látványosabban fojtogatott a bezártság alig várta, hogy megfürdethesse arcát a friss levegőn.
Most állát kissé hátraszegve, fejét finoman ide-oda mozgatva két ujjával felhúzta nyakkendője csomóját inge felső gombjáig. Gutmann Endre elkészült. A kredenc mellé tolta a szoba egyetlen székét és kabátját a karjára fektetve leült amíg felesége elkészül. Nézte, ahogy törékeny, vékony ujjaival lecsipkedi az apró szöszöket a parókájáról. Már csak ez az egyszerű hétköznapi, sötétbarna volt meg neki, amit akkor viselt, amikor a Wahrmann utcai lakásból eljöttek. Lassan három hónapja már, hogy az adóügyis kolléga, Szlávik Ottó lakásának cselédszobájában húzták meg magukat. Ottó vásárolt, hozta, beszerezte amire szükségük volt. Mindent megtett értük és nem is igazán értette miért, hisz csupán kollegák voltak. Ha jól visszagondolt alig egy párszor volt csupán, amikor egy-egy ebédszünetben közös asztalhoz ültek a Bőhm kifőzdébe.
Úgy szerette volna ha vége szakadna ennek a rémálomnak, hogy újra levegőt vehessen és elmehessenek innen. Hányszor de hányszor győzködte Jankát ennek szükségszerűségéről, hogy aztán minden kudarcba fulladt érvelése után, tele megbántottsággal egymásnak hátat fordítva nyűglődjék át az éjszakát a cselédszoba keskeny ágyán. Ismét felnézett a készülődő nőre. Elmegyünk, döntötte el végleg magában. Nem érdekelnek a sírámai testvérekről, nagyszülőkről, ceglédi rokonokról. Elmegyünk.
Janka még megigazította a kendőjét mielőtt férje rásegítette volna a szürke kabátot.
