1945. március 19. hétfő - 2021. március 19. péntek
"Délelőtt jelentkezni mentünk Éva, Csöre, Cucó, Bagdi Ica és én, de rengetegen vannak. A népmozgalmi bizottságnál kell bejelentkezni, mert elvesztek az iratok. Icával tanulgattunk. Ahányszor elmentem a stáb előtt mindég rákezdett Zsorka zongorázni elég szépen. Úgy látszik, h. Anatol megmondta, h. kérdezte, h. vajon ki játszik és ezért van ez az egész. Délutűán is pl. megyek és egy katona meglát és bekiált, h. devaj bisztra= gyerünk gyorsan, erre Zsorka rázendit zongorázni. Mindég ahányszor arra megyek. D.u. Ica és én Ágihoz mentünk órára nem volt otthon és helyette Anatol magyarázta a fizikát ki akarta kérdezni, mikor elhívták. Meséli Ági, h. ma reggel váratlanul megcsókolta, élvezem a fiatalságot. Zafir nénitől megkérte a kezét. Tegnap a tatár orvos sokat beszélt, megmutatta, h. h. megy a magyar barisnya és h. a magyar. Megint mikor találkozunk jön és mutatja, h. látott 2 barisnyát és mutatta, h. megy, megnéztem és intettem egyet. Zsorka is jelen volt és rászólt, h. elég. Nahát, h. Ágiékat, h. élvezem, hiába tavasz van. Ma a déli órákban tavasziban és diák sapkában voltam."
fikció by Simon Zoltán
A nővér leült az ágy melletti kis székre és habitusa szárnya alól elővette a Zalai élet friss számát. Úgy érezte megfullad a kórteremben terjengő súlyos szagokkal telített levegőtől a vizelettel átitatott lepedőkből szivárgó ammóniától. Szolgálata kezdete óta gyötörte a hányinger. Nehezen viselte a kloroform a klór és az üszkösödő sebekből áradó édeskés szagot, hovatovább úgy érezte, hogy kiköphetetlenül nyelvére tapadt a fojtogató bűz. Ágota nővér erőt gyűjtött és megnyugtatásként harmadszorra is felolvasta az ágyon fekvő szerencsétlennek a bátyjához írt üzenetét az újság Honvédüzenetek rovatából. Rápillantott az ágyon mozdulatlanul fekvő fiúra. Várt még egy picit aztán elengedve a fiatalember kezét felállt és a takaróra tette a lapot.
A fiú még egy pár pillanatig tétován keresgélte a nő hűvös tapintású kezét még végül rákulcsolta ujjait a pokrócon heverő újágra. Félt. Olyannyira hiányzott szeretett bátyja aki mindvégig oltalmazta őt a világtól, megtorolván minden sérelmet amit el kellett szenvednie. Hálás volt Sándor minden gesztusáért, az ezüst óraláncért amit a gimnázium elvégzése után kapott, az első csokornyakkendőért és az első közösen átmulatott görbe éjszakáért a Ludasban. A fiú aprókat nyögve megszorította az újságot és minden idegszálával a bensőjét szaggató fájdalom felé fordult. Lecsukott szemhéja alatt el elsuhant a sürgölődő apácák árnyéka. Mielőtt elveszett volna saját fájdalmában köszönetet mondott az Úrnak, hogy még ott lehetett testvérbátyja menyegzőjén s külön köszönetet mondott azért az utolsó napért amit még együtt tölthettek lent, a folyó partján. Látta magát ahogy diszkréten félrevonul az öböl egyik távolabbi zugába teret adva az ifjú házasok pajkos évődésének. Látta magát a homokos fövenyen fekve arcát a nap felé fordítva, lehunyt szeme alatt színes karikákat rajzolt a vakító nap fénye, amit csak nagy ritkán tört meg az égen átlebbenő felhők árnyéka. Érezte, ahogy a nap hevétől egyre jobban ég az arca s érezte, ahogy a hőségtől felhasadozik a bőr a szája szélén. Szeretett volna visszamenni a többiekhez, de a föveny homokja lassan magába szívta. Hiába hallgatózott, a szerelmesek hangja egyre távolodott. Körülölelte a csönd. Csévári Antal szomjúhozott.
