1945. május 21. kedd - 2021. május 21.péntek
"Reggel Icával és az iskolából egy jó pár lánnyal kimentünk Cserére. A nyilas telepről indultunk ½ 8 h kor vonattal. Remek volt, sok fiatal diák jött velünk. Nyitott vagonban utaztunk, a fiúk énekeltek mint a sakálok. Bemutattak egy pár kis tacskót. Köztük képzősöket is. D.e. margarétot szedtünk. Villámtréfák hangzottak el, majd hófehérkét játszották el a gyerekek. Volt ott még tánc is. Remek páterük van ezeknek a katolikusoknak, minden slágert ismert. Valahogy nem érzem én jól magam ennyi idegen ember között. Velünk volt különben Szigeti Pani, Szabó Edit, meg a két Bőgel is meg még 3 nagy komonista. V. éves prepa, Nagy Laci, Köte Sándor, Kovács János. Visszafelé is vonattal jöttünk mégpedig személyen. Mariska néni, Pöre, Erzsi, Éva kimentek Péterrel a szőlőbe. Este mikor hazamentünk vártam, h. Sanyitól levél vár, ellenben csalódtam. Nem is tudom, h. hogyan vagyok most vele."
fikció by Simon Zoltán
Nem. Nem Baxter! Még mindig nem elég! Nem érdekel és ne siránkozzon itt nekem, ássanak tovább két és fél méterig, ahogy mondtam szólt vissza ingerülten a hadnagy ellépve a frissen kiforgatott földkupacok mellől.
A gödör amit az angolok ástak egyre mélyebb lett. Csákány nélkül, hangosan zihálva küszködtek a fák között. Ketten álltak lent a sír alján és sűrű szitkozódások mellett ütemes csapkodással igyekeztek elvágni a fák összekuszált, szívós gyökereit ásóik kicsorbult élével, még Butcherék fent a mélyből feldobált zsíros földet lapátolták tovább a lyuk széléről.
A hadnagy úgy érezte, hogy ki fog hűlni, ha még sokáig kell ebben a nyirkos erdőben maradnia ezért fel s alá járkálva egyre erősebben dörzsölgette lassan kihűlő karjait. Hirtelen megtorpant, visszanézett a dzsip platóján heverő pokrócba tekert lecsupaszított férfi testére. Elnézte a khaki színű tábori pokróc alól kikandikáló fehér talpakat. Carrisford hadnagyot egyszerűen letaglózta az a szürrealista kontraszt ami a mohazöld erdőben táncoló apró fényfoltok rezgése és a pokróc széléről a lábujjak közé gabalyodott csatakos textilszálak között feszült. Biztos volt benne, hogy ez a kép kitörölhetetlenül bele fog égni a retinájába. Már látszott, hogy a halál ujjai végigsimították a pokrócba bugyolált ember kékessé színeződött arcát, ahogy már az elsavósodott szeméről is rég felhúzta a vékony szemhéjait s ahogyan előretolta a lefittyedő ajkak mögött sorakozó apró fogakat is. Nem akarta újra megnézni a holttestet. Nem azért, mintha bármiféle averziói is lettek volna a halállal szemben. Nem. Ő mindenképen csak ezt az egy önelégült, szenvtelen arcot akarta elásni itt az erdő mélyén. Egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy a halál torz, külső jegyei egyenlőségjelet tehessenek a hóhér és az áldozatai közé.
Ahogy az emberei végeztek az ásással, leemelték a holttestet és a gödörhöz vitték. Flatly még megerősítette a pokrócot összefogó kötelek meglazult csomóit mielőtt leengedték volna a mélybe. A katonák felegyenesedtek a nedvesen csillogó földhányások mellett és elcsigázottan rágyújtottak. A lüneburgi erdő májusi párájában a négy angol katona csendesen nézte a hűs levegőben gomolygó füstöt és hallgatta a végtelen csendben úszó apró neszeket és a gödörbe visszahulló göröngyök tompa puffanásait.
A tiszt a dohányzók közé lépett és Butcher vállába kapaszkodva a mélyedés fölé hajolt. A német olívzöld takaróba göngyölt teste ott hevert a gödör alján kifacsarodva, fennakadva a fák elvágott gyökerei között.
- Hagyja! Jó az úgy. Ne igazítsa meg! - fordult C. W. Carrisford hadnagy a mellette álló Flatly tizedeshez nem mintha annak szándékában állt volna akár megmozdulni is. A tizedes ugyan azzal a lendülettel, ahogy jobb kézfejével letörölte a nyelve hegyére tapadt apró dohánymorzsát, a gödörbe pöckölte tövig szívott cigarettáját és beállt a többiek közé, hogy elkaparják Heinrich Himmler földi maradványait.
