1945. május 27. vasárnap - 2021. május 27. csütörtök
"Volt egy remek napom, otthonról kaptam csomagot. Este Ráczi Sanyi hozta, benne az anyuka levele és Sanyitól kettő. Azonkívül délben is kaptam postán tőle egyet. Délután kimentünk Icával a vagongyár mellett levő sportpályára Tóth Magdát megnézni, remekül tornázik. A vasárnapi versenyt megismételték. Remek dolgok voltak. Utána Kántor Ili megmutogatta a vasúthoz tartozó kertészetet, gyönyörű volt, ott volt kertész az apja. Este a kollégiumban bent felejtettem a korálom és a fizikafüzetem, benne a Sanyi levelével. Egy ötödéves vitte be magához, biztosan elolvasták. Másnap bementem érte és a fiúk rámismertek. Rengeteget gyakorolok mostanában harmóniumot. Minden este megyek 7 től ¾ 9 – ig és így kb. 6 dicséretet tudok már. Gondolom, h. a Kálvin tér 3 szám alatt, június 2. – án itt volt Horváth Józsi bácsi és ő mondta, h. Bandi fogságba esett és Felbachba van, Marikáékról semmi hír. Itthon mondta Mariska néniéknak, h. állítolag Erzsike néni hallotta, h. Jenő magyarországon van megsebesülve valamelyik korházban. Írt Erzsike néni oda érdeklődni. Rémesen kíváncsi vagyok. Két héttel ezelőtt itt volt Bagdi néni és Sánta bácsi de csak mindössze 2 ora hosszáig. Debreceni Irénke írt a Dunántulon voltak Dékánon és menyasszony, egy főhadnagy a vőlegény, máskülönben műszaki mérnök. Amikor a menekülésből jött haza – írja anyuka -. bent volt nálunk."
By Simon Zoltán
A füle mögé igazgatta az elszabadult őszes tincset és az összeszorított ajkai szegletéből kihúzott utolsó hullámcsattal a kontyához rögzítette. Végigsimította a haját majd visszalépett az asztalhoz, hogy meggyőződjön róla minden úgy van-e ahogy annak lennie kell. Hamis hókiflit sütött a vendégeknek a kis tepsiben. Félrebillent fejjel nézte egy darabig a hamvas süteményekkel megrakott tálat aztán a két tenyere közé fogva a tálalót akkurátusan megforgatta az asztal közepén, s ha egy kicsit is de odébb tolta a terítőn. Nehezen viselte a pontatlanságot. Így jobb! - állapította meg magában és szoknyáját maga alá hatjva az asztalhoz telepedett.
Kisimogatta az előtte billegő apró papír fecnit és ki tudja hanyadszorra végig olvasta a vajsárga borítéklapon sorjázó, apró , elmaszatolt betűket. „ Édes Emmám! Jól vagyok. Krivíjripbe visznek. Szólj anyámnak is! Szerető Pistád” Annak ellenére - bár hálás volt Emmának - , hogy még aznap áthozta a fia üzenetét és hogy ilyen gyorsan elintézte a „délmagyarnál” ezt a felhívást , Gáspárné nem kedvelte különösebben a menyét. Könnyelműnek és túl csinoskodónak tartotta, ám ha a fia ennyire szereti, legyen. De hát akkor is, hogy lehet ilyet csinálni? Elengedni azt a két asszonyt úgy hogy még a címüket sem kéri el vagy legalább átkísérhette volna őket ide. Annyi, de annyi kérdés van amiről tudnia kéne. Most várakozhat egész szombat délután. Nem mintha olyan nagy baj lenne végül is a szombat egészen jó időpont, mert hát ilyenkor nagyobb a hajlandóság a korzózásra! Ugye?
Nem baj, most majd ha jönnek – mert ebben biztos volt, hogy jönni fognak – majd ő megkérdezi mind azt amit az a hebrencs menye elmulasztott, hogy miként vélekednek, sokat fogyott-e? Kell lennie valami pontosabb információnak arról is mikor jöhet haza. Nem lehet csak úgy belemenni a vak világba. Képtelenség. Látták-e, hogy netalántán sántikálna a jobb lábára? mert, ha sokat kell gyalogolnia akkor biceg kicsinység. Úgy gondolta, hogy ennek mindenkinek fel kellett, hogy tűnjön még akkor is ha nem is tudják az okát hogyan s miként botlott meg elemista korában a gyerek. Felidézte magában a számára oly bájos történetet és azt, hogy az ő szeretett Istvánkája mennyi hagymakenőcsöt kent csontos kis térdecskéjére a gyors gyógyulás reményében. Lassan belemerült a múltba a szélforgót pergető Tisza parti séták emlékeibe a kádfürdőbe tett nagy családi pancsolásokba.
Az asszony békés belső mosolya azonban apránként szertefoszlott attól a lassan feltörő keserű felismeréstől, hogy Emma menyének határozottan rá kellett volna kérdeznie a bicegésre, hisz mindig kedves évődések tárgya volt Istvánka balesete a ritka családi ünnepek alkalmával. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ezt a szinte kézzel fogható és magétól adódó kérdést nem tette fel. Felemelte a fejét. A gangra néző ablakokon már alig szűrődött be némi fény.Jajj! kis fiam sóhajtotta. Gáspárné sokáig ült még a homályos szobában kezeit ölébe ejtve. Egy kis idő múlva tétován felhajtotta az apró süteményeket borító fehér szalvétát, és letörte a hozzá legközelebb eső, hamis hókifli csücskét.
