1945. július 30. hétfő - 2021. július 30. péntek
D.e. 10 h – kor már ébredeztünk Évával amikor jön Sanyi. Könyveket hozott és lehívott Valentinhoz. Lesétáltunk Erzsike nénihez, mert Évával ebédre voltunk híva. Tegnap este, amikor jövünk haza a temetőből elválunk Erzsike nénitől utánunk kiabál, h. Ilike te is gyere el ebédre, v. nem hagyod el a palacsintáért Sanyit? Sanyi úgy elpirult és nevettük Erzsike nénit. Azt mondja Sityu, h. amikor hazajött felkötött karral megkérdezte Erzsike néni, h. " mondja Sanyi mikor tudja maga elvenni Ilikét ?". Erzsike néni a városházára küldött fel bennünket és Sanyi szaladgált neki iratokkal. Onnan az ipartestülethez. Délután Évával takarítottunk odaát, mert Éva Faragó Pétert várja. Aztán aludtunk egy nagyot. Jött Sanyi elmentünk Fábián Lajos bácsihoz, aztán le Erzsike nénihez. Otthon Németh állandóan dumált.
fikció by Simon Zoltán
Nem számoltak számottevő összeggel, mint ahogy nem számoltak sok vendéggel sem az ünnepi ebédnél. Végül is nem terveztek fényűző esküvőt csak egy sima, egyszerű polgárit. Szolidat, csendeset épp olyat mint amilyen a kapcsolatuk.
Kovács Erzsébetet már megérkezésétől fogva valami megfoghatatlan puhaság és béke lengte körül. Egész megjelenése, kerek arca, meleg, barna szemei és lazán feltekert hajával nyugalmat árasztott. Mindig csendes és visszafogott volt a viszonyuk az elmúlt négy évben. Erzsébet gondosan elvégezte a házkörüli teendőket és a legnagyobb odaadással ápolta Emmát. Fogta a kezét ha hosszasan nyöszörgött és zokszó nélkül mosta az összerondított ágyneműt egy-egy súlyosabb, lázas roham után. Ösztönösen megérezte mikor válik fájdalmasan megalázóvá a beteg asszony számára a kórral való küzdelem és ilyenkor finoman de határozottan kituszkolta a nő tehetetlenül toporgó férjét a szobából.
Ahogy Erzsébet beköltözött a foyertől jobbra nyíló szobába úgy tűnt a férfi számára, hogy ha némi apróbb döccenőkkel is de az élet kezd visszatérni a rendes kerékvágásba. Ha utaznia kellett nyugodt szívvel hagyta otthon a feleségét és már-már magától értetődőnek tekintette, hogy immáron Erzsike teszi ki az ágyra az alsóneműjét, simítja ki az ingét és készíti elő az utazótáskát, ha több napos üzleti útra indult. Kálmánnak lassan rá kellet jönnie, hogy az elmúlt évek alatt Erzsike csendben és szinte észrevétlenül, de betöltötte szeretett Emmája helyét. Szeptember elejére Vargáné teste elveszni látszott a feltornyozott párnák között. Alkalmasint kiült az arcára a fájdalommal teli irígység az élők iránt, de tekintete már egyre kevesebbszer követte a körülötte zajló eseményeket.
1943. december első vasárnapján Erzsike megérintette a nagy füles fotelben olvasó férfi vállát. Jöjjön Kálmán!- mondta. Emmuska elment. Erzsike a temetés után sem hagyta el az alsóvárosi lakást és igazából Kálmán sem nagyon forszírozta az ápolónő távozását. Továbbra is vitte a háztartást, lekefélte a férfi felöltőjét előkészítette a férfi ingeit és papírjait. Mindig vetett rá egy pillantást elindulás előtt, lecsippentett egy kis pihécskét a felöltő gallérjáról s ha a díszzsebkendőt is rendben találta, mintegy önkéntelenül is de végigfuttatta ujjait a zakó ujján. Kálmánnak hízelgett ez a figyelem és hízelgett neki, hogy esténként Zsike vacsorával várja. Igényelte a közösen töltött vasárnap délutánokat és a ritka kiruccanásokat. Életük minden nagyobb érzelmi hullám nélkül simult egymásba. Ketten maradtak.
Az ajtó előtt álltak indulásra készen. A férfi felszegte az állát mint mindig amikor Zsike, megigazította a nyakkendőjét aztán egy gyengéd csókot nyomott a nő kezére. Menjünk! mondta Varga Kálmán és előre engedte a menyasszonyát.
