„Gondolkodom, tehát vagyok” – hangzott el egy új kor hajnalán a filozófus szájából – hogy aztán pár száz évvel később elkezdjen gondolkozni azon, hogy min is kéne törnie a fejét elsősorban: a tudásáról, ismereteiről avagy a saját létezéséről…A gondolkodás ilyetén csapdahelyzetei azonban nemcsak a bölcseletet terhelik – ha például egy asszony végigmegy a hídon, akkor azt a fizikus rezonancia-effektusnak, a társadalom-tudós két part közötti törvényszerű avagy esetleges korrelációnak tekinti, az író egy erkölcsi fátum beteljesedésének, mint Thornton Wilder a Szent Lajos király hídjában, a festő pedig Sikolynak – mint ahogyan azt Edward Munch is tette. Mennyi érdekességet kínál fel mindegyikőjüknek ez az egyetlen történet – pedig létezése szerint pusztán csak egyszerű cselekvés, melyhez hozzátapadnak a különböző gondolat-társítások!
Megszoktuk, hogy a gondolkozás kifejezetten intellektuális-nyelvi folyamat. És ezt látszólag az irodalom, mint művészeti ág is bizonyítja – bár ismereteink vannak arról, hogy az irodalom másképp gondolkodik: képben, és csak aztán löki nyelvre a gondolatot, de rögtön hozzá is lát, hogy a saját törvényei szerint formálja regénnyé, verssé, drámává. Csakhogy a vizuális művészetek nem bomlanak tovább nyelvi formába, bennragadnak a festékben, ceruzában, kőben. Így helyes: aki gondolkodásmódjukat akarja megismerni, annak látni kell, mint ahogy a zenében hallani, s ha valaki ezekkel a készségekkel nem rendelkezik, az bizony nem fog tudni választ adni arra a kérdésre, mit is jelent a „Gondolkodom tehát vagyok” igazsága – esetünkben – képzőművészetül.
Bizony, Simon Zoltán esetében a kérdést is így kell feltennünk: hogyan gondolkodik a grafika önmagáról, alkotó elemeiről, hogyan gondolkodik az alkotó a grafikáról, és végül hogyan gondolkodik a néző mindkettőről.
Jelenkori grafikánkra pillantva, (háttérjellemzésül Simonhoz) azonban elég ambivalens a válasz. Már ha csak technikai oldalról is közelítünk, azt kell látnunk, hogy a bonyolult műveletsorok bonyolult elképzeléseket takarnak, amik megvalósítása olykor fizikai korlátokba ütközik (ld: nyomatok mérete), ám ez a technikai intellektus néha kifullad a felület kérdéseinek megoldásaiban, s nem ér el végső céljáig, a mondanivalóig – értelmezésemben a mű szellemiségéig. Mert tagadhatatlan, ha valaki bármelyik nagy összegző kiállításon rátekint egy rajzra vagy nyomatra, annyit rögtön lát, hogy sokfigurás, bonyolult vonalvezetésű, megdolgozott felületeken jelenik meg a magyar grafika – és itt rendre meg is marad. A legfőbb igyekezet ugyanis az, hogy valami sajátos, a korra jellemző (posztmodern? eklektikus?) képi szövevénybe burkolóddzon az alkotó, jelezvén, hogy maga a kor bonyolult, a grafika csak követi…
Csakhogy a néző is bonyolult szerkezet, s miként az automobilok designján, valószínűleg a grafikán is észreveszi majd a kor hasonlóságát, amit nyugodtan nevezhetünk a kor divatjának. Igen, hasonló grafikai felületekkel találkozhatunk az országos tárlatok nagyobb részén, melyek általában pszichológiailag érdekes, de nyomasztó tárgyi és figurális látványt kínálnak bonyolult struktúrákban igényes felületekben, artisztikusan előadva, – mert kétségtelenül ez a művészeti trendi – csak épp arra nem kapunk választ ezekből a lapokból, hogy miért ilyen ez a valóság, amit a grafikus láttat, miért nem másmilyen, mik ennek a világnak a jellemzői, s főként, milyen gondolatokat közvetít a publikumnak, azaz, hogyan jelentkezik benne a „Gondolkodom tehát vagyok” paradigmája.
Na, de hol a helye ebben a miliőben Simon Zoltánnak?
Természetesen ő sem tudja kivonni magát a kor grafikai szellemének vonzásából, ezt láthatjuk a Demiurgosz című képén. A kérdés csak az, hogy a pszichologizáló háttér, fogalmazzunk pontosan: a normáltól elütő, pszichológiai elemeket felvonultató renitens látvány, mennyire a divat terméke nála, és mennyire tartalomhordozó elem – ami már túlmegy az általában vett divat trendjeinek szellemiségén? Már a divat szellemisége itt macskakörömben érthető, s ezt hál' Istennek, épp Simon képe teszi abba. Demiurgosz ugyanis egy világteremtő istenség a görög mitológiában, számtalan értelmezése mellett többek között kézműves. Nos a kép ezt a sokféleséget értelmezi grafikailag, s azt a kérdést teszi fel, hogy milyen világteremtés, kézműves-teremtés lehetséges a grafikában, s ezen túlmenően úgy általában, mert hát a fogalmazás nem hagy kétséget: a művész kérdezi a világot – lehetséges-e világteremtés, vagy megadja magát a feladatnak, kezeit feje fölé emelve a művész-Demiurgosz? A kérdés pontos: egyrészt arra irányul, hogy van-e igazából kifejezetlen, elmondatlan, még lerajzolandó mondanivaló korunkban, ami hiteles gondolat (erre kell a Demiurgosz-hasonlat), másrészt pedig van-e még olyan terület, amit grafikailag nem hódított meg az alkotó – aki ebben az esetben kézműves Demiurgosz? Ebben a megvilágításban Simon rajza korántsem hajaz valaminő pszichiátriai esetként is felfogható grafikai divatra, hanem groteszk a javából, ami ugye eléggé konzervatív kategória, s éppen azok a stílusjegyei, amit magunk előtt látunk: bizarr formákban előbukkanó komoly gondolatiság. Magyarul: érték.
No persze, mondhatná valaki, a groteszk is trendi már manapság. No igen, csak épp nem a Simon-féle! A hazai grafikában háziállatként megjelenő figurák egy része valamiféle álszürrealista, álreneszánsz világból jön, minden szellemi hovatartozás nélkül, más részük pedig saját szülött. Simon azonban, talán önnön szellemi genezisének folyamodványaként, Dél-Amerikában keres és talál magának előképeket – jelzik ezt a művek címei (Boca Chicai madonnák, Megrettent Pinto-madár), imígyen egy valóságosan is groteszk-totemisztikus megjelenítés grafikáinak sajátja, ami bizony nem téveszthető össze itthon semmivel. Már csak azért sem, mert Simon Zoltán ebből a kultúrkörből megtartja magának a mítoszteremtő hajlamot: ami kortársaira nem igen jellemző, és bátran összekapcsolja a távoli képi megjelenítést egy olyan sajátos gondolati világgal – aminek terméke itt a tárlaton is látható, de régebbi kiállításaira is visszavezethető „Két part között” sorozat (talán lezáró) darabja – a Híd.
Elég hamar eljutottunk a kor divatjától a korra kevésbé jellemző (merjem kimondani konzervatív?) értékteremtő gondolathoz. Tulajdonképpen minden divat mélyén ott lapul ez az értékteremtő hajlam, csak nem mindenki veszi észre. Simon Zoltán azonban lehántja a divat burkát a grafikai kifejezésről, mert gondolkodik. S mivel gondolatai az emberi létezés kérdéskörei körül forognak, a gondolkozás misztériumát egy másik misztikus képi világgal párosítja. Talán nem is épp véletlenül. Talán épp a divat mázas burkától szabadulva.
Így a Híd mondanivalója is. Egyfelől adott a madár-ember idolszerű mintája, másfelől pedig az a nagyon is európai (közép-európai?) gondolat, hogy az emberek, mint egyének külön szigetként, önálló entitásként élik meg létezésüket – mint ahogyan azt Kirkegaard, Kafka és Sartre mondja. Ezért van elválasztva a két figura középen egy vékony papírhasadékkal Simon képén. Mindegy, hogy az éppen a híd alatt közlekedő folyó, vagy igazi hasadék: elválasztás ez a javából, amely a kollázs-adta lehetőségeket kihasználva keményen jelzi az alkotó véleményét. Viszont a figurák lábaihoz mintegy hozzánőtt a két hídfő, s ha belemegyünk abba a csapdahelyzetbe, amit Simon ebben a képben számunkra felállít, látnunk kell, hogy itt tényleg a hídság fogalmának, az elválasztás és összekötés bonyolult filozófiai dilemmájának boncolgatására kaptunk meghívót. Minek egyáltalában a híd, ha nem köt össze valamit, s minek az elválasztó hasadék, ha alapvetően arra van kitalálva a létezés, hogy ember és ember közt hídként funkcionáljon – családot, közösséget építve?
Vagy nézzük az Átjárót? Totemeink egy egyszerűsített labirintus előtt állnak, amely lényegében zsákutcaként is felfogható. Ez az átjáró…És hogy valamiféle morbid humor is megcsillan a gyűrött, aranyszínű felületen, amely az átjáró kapuja? Nem véletlen. Minden „Gondolkodom, tehát vagyok” végül is e zsákutcába fut bele – ez mutatja jól, hogy Simon nem fatalista, nem pesszimista, hanem egyszerűen csak realista.
És folytathatnánk a sort: beszélhetnénk a Bagatell osztott lapon című munkáról amely már az Átjáró utáni gondolatok visszacsatolása a létezés folyamába. És milyen ragyogó grafikai megoldásokkal! Ha látjuk, hogy Simon az általa egyénis stílusként használt szürke-fehér-arany kollázst hogyan fogja be a gondolat hámjába, hogyan használja az elválasztás, a különböző világok egymás mellett élésének eszközeként, s hogyan illeszti bele ebbe a viszonylag komplokált struktúrába a leheletfinom ceruza vagy tusrajzot, akkor nyilvánvaló számunkra, hogy itt egy új, magasabb grafikai minőség létrejöttének tanúi vagyunk. De nehogy azt higgyük, Simon csak a bölcselet nagy köreiben merül el. A Számkivetve hús-vér embert elevenít meg, olyant, akinek az élete egy irányban meghatározott, mondhatni ezt a hátizsákot cipeli a hátán – társadalmilag, történelmileg, kulturálisan. Magunkra ismerünk, ugye?
Szóval itt állunk ennek a kiállításnak a közepén, és amerre nézünk csak grafikailag megformált gondolatot látunk. És ha felül akarunk emelkedni az állandó skatulyázási kényszerünkön, be kell látnunk, teljesen lényegtelen az a szempont, hogy posztmodern-é, az amit Simon csinál, s hogy milyen gyökerekre vezethető vissza sajátos képi világa, ha ennek a világnak minden atomja egy XX. század végi életérzést közvetíti felénk… Így teljesítvén a normát, hogy nincs művészet szellemiség nélkül.
Mit mondhat még a prológ a függöny fellebbenése előtt? Azt, hogy a kezdet kezdetén kemény héjú diónak tűnt neki Simon Zoltán grafikája? Pedig nem egyszer látta már ennek a világnak a lapjait. És mégis. Hogy visszatekintve valamiféle fejlődés körvonalait látja a művész eddigi tevékenységében? És hogy ez a fejlődés a szellemiség irányába hatoló, ön-és világkifejező erő, amely mértékadó produktumokat hoz létre? Hogy mindez már-már egy életmű lehetőségét is megcélozza?
Inkább mondja: szeretem Simon Zoltán munkáit, mert egy olyan magatartást testesítenek meg, amit a mi korosztályunk (elnézést, ha öregbítem az alkotót…) még felismert. Azt, hogy a gondolat az egyetlen fegyver integritásunk megőrzésére, szellemi territóriumunk megtartására. A felismert igazságokat pedig ki kell mondani – zenében, írásban, grafikai lapon. Hogy legyen mibe kapaszkodni a mögöttünk jövőknek. Hogy ne felejtsék el azt, ami ennek a kiállításnak a summázata: „Gondolkodom, tehát vagyok” – még ha a csapdahelyzeteket nem is tudom mindig megoldani, ha a gondolataim olykor zsákutcába is futnak. Mert létezem. Közép-európai Demiurgoszként.