Kedves Barátaim...
ha úgy gondolom, mint ahogy úgy gondolom, hogy mindenfélefajta valamire való művészi tevékenység: világteremtés, akkor most, ebben a térben, Simon Zoltán grafikái között, fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy miféle világba csöppentem? Hiszen már a legfutólagosabb pillantás is arról győz meg, hogy ez itt egy egységes világ. De milyen? Szép? Nem, szépnek semmiképp sem mondanám. A művésznek nyílván nincs különösebb oka rá, hogy szépnek lássa a világot. Erre rábólintok: régóta vélem, hogy olyan korban élünk, amelyben a szépség az esztétika birodalmának határesete. De noha nem szép ez a világ, mégis átitatódik erotikával. Gyönyörű keblek fölött csőrös madárfej. A vágy és vágykeltés állatisága, a szépség amint groteszkbe fordul. Az öreg testek feltűnő nemisége a szexualitást és erotikát kioldja funkcionalitásából, és általános alapelvé emeli. Az érintések ritkák, a testek közt távolság, áthidalandó. De áthidalható-e? Fehér demarkációs vonal választja el egymástól a békülni akarókat. A vágy groteszkbe fordulva is majdnem szép - teljesen szép nem lehet, mert még csak nem is törekszik harmóniára. Attól tart talán, hogy ez a harmónia hazuggá válik a megvalósulás pillanatában? Egyetlen boldogító érintésre bukkantam tegnap, amikor szemlét tartottam ebben a világban: a gyík gyengéd tenyerére a művész önarcképén, pontosabban: az arcán, a szájzug és az orr széle között. Mégis van tehát remény.
Ebben a világban igen erős a rejtőzés kényszere. Az arcok gyakran tűnnek el maszkok mögött, festékek alatt. A festő, aki egyben a tetoválás mestere, művészileg is bőségesen kiaknázza ennek a szakmának a hozadékát. A befestett arc erőteljesen hangsúlyozza, és meg is őrzi titkát. Ebben a világban -akár csak a mi közös világunkban, amelyből vétetett -nem könnyű, és talán nem is tanácsos meztelen arccal parádézni. Mivel nem vagyok sem képzőművész, sem képzőművészeti szakkritikus, nem tudok egzakt képet adni arról, hogy hányféle és miféle módszerekkel fedi és torzítja el a művész azt, amit szemünknek felkínál. Szeretem ezt az ellentmondást a „látva lássanak” és a „jaj csak meg ne fejtsenek” között. Közben érzem, hogy ez a rejtőzködés nem csak művészi játék, hanem kényszer is, vagy - Ady kifejezésével élve -Muszáj, de noha játék, mégsem örömforrás. Egyik-másik rajzon mintha le is akarnák vetni az arcok a rájuk kent vonásokat. A küzdelem a felület és a mélyebb rétegek között elégtétellel tölt el, mert a bele nem-nyugvás energiáit sugallja.
A kiállításnak, Jan de Witt arcképén kívül, akit azonban inkább lánynak érzékelek, egyetlen férfi-hőse van. E világ demiurgosza egyben e világ középponti hőse is. Már sok kiállításon ütköztem bele abba a kérdésbe, hogy miért foglalkoznak olyan szívesen a művészek saját arcukkal? Mert ez mindig kéznél van? Vagy mert önismeretre törnek? Esetleg önszeretetüknek, önsajnálatuknak, önbecsülésüknek keresnek ilyen módon maradandó formát? Ebben a világban, most és itt, rosszkedvű, szomorú, keserű művész néz vissza ránk a falakról. A vitathatatlan önszeretetbe olykor önirónia vegyül üdítőn, vagy valamiféle kérlelhetetlen keménység. Az öröm idegen ettől az arctól, még a gyík kedves érintésétől sem derül fel. Tegnap megkérdeztem tőle, hogy miért olyan ritka vendég a művészetben az öröm? Talán azért, mert ha az embernek jó kedve van, akkor okosabb dolga is akad a művészi buzgólkodásnál? Azt válaszolta nevetve, hogy alighanem ez a helyzet. Engem azonban nem nyugtatott meg ez az egyetértés. Ennek a minket körülvevő, Simon Zoltánról elnevezett világnak minden egyes tárgya hiteles művészileg, de maga a világ tágasabb lehetne, ha alkotója elhinné, hogy az öröm még nem szép korszakokban is épp olyan ihletforrás lehet, mint amilyen a szenvedés.
A kiállítást ezennel megnyitom.