és, ami megmarad..., amit úgy ítél a művész, hogy nem összetépendő, azokat kiállításokon láthatjuk -Milan Kundera írja keserű vádjait az Elárult testamentumokban, hogy; sosem lenne szabad a művészek által nem nyilvánosságnak szánt dolgokat a művész tiltása ellenére, megjelentetni, kiadni, kiállítani -Simon Zoltán maga dönthet arról, mit állít ki és szerencsére sokszor döntött már úgy, hogy; megmutatja műveit. Itthon és külföldön is számos kiállítása volt, azokból a rajzokból, amelyek tehát megmaradtak nekünk nézőknek, a sok (szó szerinti) „tépelődés”; morfondírozás, gondolkodás: belső harcok, a művész hatalmas belső vívódásai árán, amit a képek nézői sosem láthatnak. Simon Zoltánról azt mondják/mondjuk: vidám fickó, és valóban, kellemes társalgó, vidám történeteket már évtizedek óta mesélő ember. Szereti az életet és küzd benne. Érzékenysége, mindent sejtése, a világ rosszaságainak értése: mindig ott vannak a kitalált figurákban, képekben, „mesékben”, itt élnek ezeken a falakon is. Simon Zoltán -mióta csak hozzáfogott ehhez a, mesterséghez- mívesen rajzol. (Mást is dolgozott, amikor kellett: cipelt és szervezett, árút hordott és maga mosta a szitavásznakat.) Rengeteget illusztrált, ábrákat készített könyvek, tankönyvek számára, ami viszonylag megköti az alkotót, mert kötelező a szemléltetés. Ez az alkalmazott grafika, ahol ő mégis, ott is, önmaga tudott maradni. Mindig önmaga, bármit is kellett és bármit is akart aztán „magának” rajzolni.
Új és új rajzok százait készítheti, sosem lesz más, mert ő nem változik, a stílusa ugyanaz marad, a témák változnak csak, és ez így; jó, ez az egyféleség az ő erénye, zászlója és védjegye lett. Vannak hasonlóak, de ilyen nincs több a világon, ezeket a vonalakat, finom tónusokat más sosem fogja megcsinálni. Egyénisége, homogenitása egy született tehetség, hol szorgalmas, hol „lusta” egyéniség munkája során alakult egyre ilyenebbé, egyre szilárdabbá. S talán végre neki is sikerült - a mi generációnkban sok a későn érő - végre elfogadnia önmagát, a nietzschei legjobb értelemben is. Bízzunk benne, hogy ezek a szét nem tépett rajzok végre megmaradnak nekünk: szemlélődésre, kalandozásra a rajzok vonalai, tónusai közt, az ábrázolt „történetek” végig továbbgondolására, épülésünkre!
Ezennel - szeretettel és tisztelettel, a képeket, történeteket szívükbe ajánlva -
a kiállítást megnyitom.
