...”A Keserédes rövidtörténeteinek legfontosabb alogizmusát,melyet mint a „visszacsodásítás” folyamatát írtuk le, Simon Zoltán illusztrációi felerősítik. Képi ’tolmácsolását’ adják továbbá a rövidtörténet olyan jellemzőinek is, mint a reduktivitás ( a történéseken kívül az idő- és a térábrázolásban is), mint jelentéstelítettség és metonimikusság, parodisztikus referenciák stb. A grafikák ugyanis elsősorban nem tematikusan felelnek meg a szövegnek, diskurzivitásuk lényege inkább az ikonikus elemek egyszerűségében, a formasémák szintetizáló jellegében, illetve ez utóbbiak szándékos eltorzításaiban keresendő. Hogy a témamegfeleléseknél fontosabb hasonlóságok is vannak a történetek és illusztrációk közt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy bár jól ’felismerhetők’ az elbeszélés hősei (pl. a cápa az italozó barátok), a cselekvés (ivás, repülés) és a tárgyak (pohár, házak) valójában a grafikák nem tesznek kísérletet arra, hogy a történéseket elbeszéljék. Sem az egyes grafikák határain belül, sem a képek között nem épülnek ki narratív viszonyok. A tér/sík, a forma (kontúr, alakséma) a szín és az árnyalatok tekintetében is a grafikák a lehető legmesszebbmenőkig ”spórolnak”, kerülnek minden feleslegeset – az egyes képekben éppúgy, mint a sorozat viszonylatában. Az epikus eredethez, a Keserédes történeteihez tehát nem a megszokott módon hűek az illusztrációk.
Az az érzésünk, mintha Simon Zoltán valamiféle ’ősforma’ alakváltásainak engedve bontaná ki a jelentést, mindazt, ami a történetekben a fabulán túl van: például megmutatkozik a nyelv naturalizmusában vagy a szereplők és környezetük reflexív viszonyában, kölcsönös hasonulásaikban stb. Ezeken a grafikákon mintha ugyanaz a félig emberi, félig állati lény tudna mindig mássá, hol egy kicsit emberivé, hol pedig állatiasabbá válni ( sőt a Deja vu illusztrációján még gépszerű is). Élőlények és élő- vagy élettelen környezetük vigasztalan, sőt tragikus (például a Beszélgetéstöredékek I. II. III. illusztráció-variációi), máskor groteszk (pl. a Keserédes macskarajza) egymáshoz idomulását láthatjuk: hős és környezete kölcsönös csapdahelyzetét.
Az elbeszélésekhez hasonlóan az illusztrációk is nyitnak a maguk virtuális valósága fölött vagy mellett egy másikat is, hiszen a jelentéses formák körül vagy azokra rámontírozva betűt, írásjeleket, transzcendens szemet imitáló képi elemeket láthatunk. Az illusztrációk is kettős virtualitást építenek tehát, akárcsak a novellák, s ez akkor is igaz ha egyébként nyilvánvaló – már csak azért is, mert az utolsó hat novella mellett nincsenek képek -, hogy a „visszacsodásítást” valójában a szövegre bízzák. Hagyják, hogy a beszéd, melyet a fülszövegben Bene Zoltán így fogalmazott meg: „ a könyv végéhez közeledvén lassan megfogyatkozik a keser, hogy megszaporodjék az édes”.
