Simon Zoltán művészetét egyszerre jellemzi egy technikai problémákkal viaskodó kísérletezési attitűd, és egy súlyos, nyugtalanító, bár nem feloldhatatlan pesszimizmus, mintegy a kísérletező kedv ellenében, amit nevezhetünk nagyvonalúan a vegyes technikával készült grafikák tartalmi, szellemi vonatkozásának.
A kiállított anyag hiába is szándékozik teljes képet adni az utóbbi évek munkáiról, törekvéseiről, képtelen Simon összes útját reprezentálni. Az mindenesetre kitetszik a tárlatból, hogy a művész kulcskérdése: miféle világba is helyezze sajátos figuráit, ember-állat alakjait. Absztrahált, konstruált, vagy esetleg organikus legyen az a világ? Mind az alakok egymáshoz való viszonyát, mind a figurák és környezetük többrétegűségét, összetett viszonyrendszerét a jellegzetes, markáns technikai megoldások mélyítik el. Simon az (alap)anyagra, a fehér, piszkosfehér kartonpapírra eltérő színű, akár több rétegben, tépéssel formált további papírfelületeket ragaszt, illetve tustintával, pasztellel különböző sűrűségű, összes teltségű háttereket alakít ki. A figurák szikár, száraz - de néhol nagyon is érzelmes - vonalvezetése összhangra lel a tépett papírszélek elfojtott sikolyával, hogy költőien fejezzük ki magunkat.
A rajzokból áradó szorongás jótékony iróniával párosul, ami időnként Lóránt János Demeter képi világára emlékeztet, még akkor is, ha Lóránt többnyire a vidéki létből eredezteti munkáit.
A kiállítás a cet gyomrában, pontosabban annak szájában kuporgó, Jónás-ábrázolással veszi kezdetét. Ez a Jónás nem próféta, nem a tudás letéteményese, nem Isten ember, hanem egy „szorongó", torz figura csupán: egy gnóm, akit mintha átvertek volna a magasabb hatalmak. Mert maga a cet sem cet, hanem egy emberi fogakkal ékesített, nagy tengeri sügér.
Simon „borítékos” sorozatában a levélbontás alapélménye, izgalma érhető tetten. Az információra éhes ember remegő kézzel tépi fel borítékot, s az efemer papírtárgy ott szakad szét, ahol a vak erők éppen jónak „látják". Gyíkok, madarak, emberek, férfiak és nők, így sorsok, történetek lépnek elő az applikált borítékokból: genezis és tudatalatti - komolyan és ironikusan. Ez a borítéktépés mintegy értelmezi a tépéstechnikával készült grafikákat is. Vehemencia, igyekezet ingerültség szólal meg általa, és annak vállalása, hogy kész tudomásul venni a teremtő mozdulat erejéből, lendületéből adódó kiszámíthatatlanságot is.
A művész Tetszőleges tükröződések című képén a szakrális világ felé invitál bennünket. A tépett szélű kartonfelületek fent az égi szférát, míg alant a földi, materiális közeget jelenítik meg. E terek között, e terektől egy világosabb felület különül el, míg az ellentétes erőket, létszférákat a jellegzetes Simoni alakok, ezek a meztelen férfi alakok tartják, egyensúlyozzák ki, akik hol szárnyakkal, hol anélkül láthatók, de „csupaszon” is a bánatos, egykedvű, tompán szenvedő földi angyalok, művészi reinkarnációi ők. Egy másik képen az égből egy alábukni készülő angyal hajol ki gúnyos arccal. Meglehet, ő mégsem kényszerül a pokol bugyraiba.
Simon legerősebb sorozata az Urbánusok, illetve azok a képek, melyek e darabok szikársága, szűkszavúsága felé konvergálnak. A város tagolt, zárt környezete, és a bennük létező, néma, kifejezéstelen arccal megjelenő emberi alakok igen keserű, kritikai képet rajzolnak világunkról. Egy szobában vagyunk történetesen. Az ablakokat, ajtókat bedeszkázták, a padlón egy szép, titokzatos leánygyermek fekszik. Halott vagy éppen kiálmodni készül magát ebből az enteriőrből.
Aztán maradunk még a városban, csak kint vagyunk az utcán, esik az eső, az emberek esernyőt tartanak a fejük fölé. Hogy ez az eső nem pusztán egy hirtelen jött hangulat metaforája az „esőcseppek” sárgás-pirosas pasztellvonalai tehetnek. Ez az eső a lét nehéz zivatara. Az Időtlen idők című képen egy emberrovar ahhoz hasonlóan van karókra nyársalva, miként a gébics tűzi zsákmányát a kökénybokor vagy az ezüstfa tövisire. Életet csak nyomokban mutató térben részvéttől és tehetetlenségtől meghajló alakok sorakoznak.
Simon Zoltán gyűrt hártyapapírt használ A Nagy Testvér című rajzon. Ezt az anyagot ragasztja fel a kartonlapra, majd festi meg acryllal. A felragasztott papír emberi fejet, illetve emberi alakokat formál, míg a színfoltok a Nagy testvér figuráján félelmes arccá állnak össze.
Az Ecloga, a kiállítás záródarabja, valamelyest „rendezi a sorokat”. A központi figura elmélyült, szép alakja oldani próbálja a pesszimisztikus töltésű, az antiutópiák reménytelenségét hordozó kompozíciókat. Természetesen itt sincs szó idillről, a „gondolkodó” lábai előtt hatalmas repedés tátong. De talán van remény, a fekete seb felett egy fehér tüllhártya lebeg.
Kapolcs, 2001. június 27 – július 5.
Hemrik László
