Simon Zoltán kiállításának nincs címe, viszont lehetne neki több is, akár három. Például Átjáró, történetesen az Átjáró címet viselő grafikák miatt, de nem csupán azért. Az átjáró összeköttetést jelent, megteremti két tér, két idősík vagy két gondolat közötti átjárás lehetőségét. Simon alakjai, ezek a lecsukott szemű, és mégis szívszorítóan a nézőre meredő figurák mellett időnként ott egy ablak- vagy ajtónyílás, mondván: mehetnek, ha tudnak. De az is megeshet, hogy éppen megérkeztek, megjöttek valahonnan, odaátról, ide a grafikák előterébe. S a néző, ha nem rest, ha képletesen áthelyezi magát a képi világba, még okulhat is Simon figuráinak sorsából, mert könnyen fény derülhet arra, hogy az ő, mármint a néző, kiegyensúlyozottnak, véglegesnek hitt élethelyzete, csak egy csacska ábránd. A művészi szabadságban fogant, groteszk alakok esendősége saját esendőségünket szolgáltatja fel és ki. De nem kell viszolyogni vagy megijedni ettől, a téli faágat is lehet szeretni, sőt az esendőség vállalása a szembenézés bátorsághoz vezető lépcsősor első és legdöntőbb foka. Éljünk hát az átjárás lehetőségével!
Simon Zoltán adhatta volna az Aviátor címet is a kiállításának. Nézzünk csak rá, a nevezett munka pontosan szemlélteti az örök szárnyalni vágyó, emberi természetet, és annak mindenkori lehetetlenségét, permanens kudarcát. Repülni torzószárnyakkal? Mert mi más az emberi létezés a legelvontabb, legáltalánosabb értelmében, mint ennek a törekvésnek, ennek az állandó késztetettségnek az érvényrejuttatása, és ezzel párhozamosan a folyamatos kudarcélmény minél sikeresebb kompenzálása. Miközben ideig óráig ki-ki megízlelheti a repülés mámorát. Vajon kinek nem volt még olyan álma, melyben repült volna, hogy szárnyakkal vagy szárnyak nélkül – egyremegy. Simon Zoltán munkái megmutatják ezt a vágyat, de a hangsúlyt inkább a földre zuhant, a gravitáció foglyaként egzisztáló emberre helyezik. Nagyon szép többlettartalmat kap az Aviátor attól, hogy Simon egy szibériaiban raboskodó férfit választott „hősének”. Ugye, nem kell ecsetelni, mi jellemzi az orosz börtönviszonyokat, milyen életminőséget kínálnak, miféle felemelkedéssel kecsegtetnek? És azt hiszem, azt sem kell bizonygatnom, hogy az Aviátor-ban a művészi önreflexió – benne élc és kritika – is fontos szerepet kap.
A kiállítás címe lehetne A mandarin halála is, avagy hódolat Bartóknak, mely nemcsak a Bartók évfordulóra készült munkákra, hanem a kiállított anyagból kiolvasható bonyolult kulturális utalásrendszerre is rámutatna. Miközben felhívnám a figyelmet a Simon-grafikák és Bartók zenéje közt fennálló természetes kapcsolatra, mely kapcsolat legalább olyan mély és összetett, mint a szekszárdi kékfrankos és a rozmaringos vaddisznósült viszonya. Ha már a gasztronómiát érintettük, s gondolatunkat is folytatni kívánjuk, meg kell, hogy jegyezzük, a világot leginkább kulturális jelenségek formájában „fogyasztjuk el”. Még a természeti élmény, még az érzéki benyomások is kulturális tartalmakkal telítettek, miként Simon képeinek absztrakt és elvont, téralkotó egységei. Hatalmas ívet ír le a kulturális aspektusa is az anyagnak. Az ív egyik végén láthatók a taino indiánok madonnái, akik az örök nő, a termékenység, így a folyamatosság, a folyamatos élet megtestesítői, míg a másikon Eörsi István, miközben az örök ellenzéki filozófus/költőnek emléket állító grafikán keresztül megidéződik a huszadik századának második felének kesze-kusza magyar társadalma is.
Néhány évvel ezelőtt azt írtam Simon Zoltán karakteres munkáiról, hogy azok a megtépkedett világkép lenyomatai. Állításom ma is megállja a helyét, de kiegészíteném azzal, hogy a művész azért képes ezen az ezredvégi-ezredelőn mindenkit megszólítani – a mindenkiről azért ne legyen illúziónk – , mert sajátos kézműves technikájában a klasszikus grafikai hagyomány mellett jelen van a dada fájdalmasan ironikus, mindent tagadó, s mégis mindent bevállaló mozzanata is. Az, amit megtépkedtek, ami szétszakadt, Simon képein valamiképp mégis összeáll. Akkor is, ha nincs címe a kiállításnak.
A megnyitó szövege az ÉS 2007. április 13-i számában is megjelent.
