Simon Zoltán grafikus-képzőművész 2000 augusztusában töltötte be 50. életévét. Ez alkalomból nem nyílt –sajnos- eddigi munkásságát összegző kiállítás. Ami ugyan nehéz dolog, hatalmas feladat és munka lehetett volna, ha akad bátor hozzáértő, erre vállalkozó kiállítás-szervező. Műveit sok helyről, legkevésbé műterméből, lehetett volna összegyűjteni. Életút-kiállítását nem kizárólag grafikai lapokból kellett volna megrendezni, hanem tárlókba helyezve, vagy vetíthető módon (mintegy lapozhatva) kellett volna kitenni; mellettük/alattuk/felettük; könyvillusztrációi, projektort kívántak volna; filmes munkáival, a testfestés terén eddig alkotottakkal egyetemben. Ehhez több teremre lett volna szükség és egy nagyon elhivatott művészettörténész feltáró munkájára. E helyett (egyelőre) jött létre itt ez a kis írás, mely nem művészettörténeti munka gyanánt kezelendő, hanem egy kortárs-művésztárs gondolatait foglalja össze, amennyire lehet a teljesség igényével, Simon Zoltán szemléletéről, munkáiról.
Az úgynevezett száraz életrajzi adatokat és a kiállítások felsorolását nem azért teszem e dolgozat elejére, hogy formabontó legyek, hanem hogy előbb valamelyes képet alkothasson magának arról a nyájas Olvasó, mi minden történt Simon Zoltánnal, azóta, hogy 1950. augusztus 6-án a világra jött. Nem szeretnék túl sokat idézgetni a „nagyoktól” Simont és magamat erősítendő. Inkább magamagától és saját magamtól fogok csak citálni (kizárólag a hitelesség kedvéért), már tudniillik azokból a gondolatcserékből, amelyeket egymás bátorítására, magunk magyarázására írogattunk-mondogattunk. Mindenekelőtt, vagy bevezetendő a mondanivalót, magát a „tárgyalást”: Néhány éve már olvasható a műhelyében egy cédulka rajzasztala fölött: „...én már letettem, csak ti nem vettétek észre!...”; mármint, hogy az ún. művészet asztalára... a műveket, s semmi heves méltatás, vagy legalább említés a t. Szakma részéről.
Be kell-e sorolni, be lehet-e sorolni az alkotókat, műveiket valahová? Igazából nem. Mégis van egy látens (vagy nem is annyira látens?) rangsorolás. Simon Zoltán életműve --szerencsére- még nem befejezett. Önmagukon belül sem lehet besorolni a műveit, legfeljebb kronológiát lehet felállítani. Eddigi munkásságát regisztrálandó nem hozok fel élő vagy már nem élő példákat, azaz, hogy erre vagy arra a művészre, műre hasonlít-e, ilyen, olyan című munkája. Felesleges a művészi univerzumok összehasonlítása. Mindenki a maga korát, saját jelenét festi, rajzolja. Simon nem szervezett és vezetett művészeti mozgalmakat, nem csapódik izmusokhoz, amit csinál simonizmus (ha muszáj nevet adni; de nem tévesztendő össze a simoniával!!!). Munkásságának nincsenek éles határvonalai, pontjait nem lehet kiemelni. Vannak jó témái, még jobbak és erőltetettnek tűnők. A megformálásával azonban mindent összefog. Szépek-e a grafikái? (Mi a szép, s kinek mi, erről később.) Mi lehet szép egy grafikán? Maga a vonal. Maguk a felületek, kidolgozásuk. A természet és az emberi belső világ végtelenségét ki képes kifejezni és mivel? Meg lehet-e bármit is ezer képpel közelíteni, hogy az az legyen? Soha nem lesz az. Minden kép absztrakció és új, végtelen világ.
Sokban közös a sorsunk – az életidőn túl is – mindig vállalni kellett valami állati, baromi szar munkát, a megélhetésért. Mindig dolgozni kellett valamit (nálam ez porcelánfestés, korrektúraolvasás, mettőrkötés stb., Simonnál segédmunkák, téglagyári kemencemunka, rakodó, díszletfestési, nevelői, illusztrátori, szitanyomó-műhelyi tevékenységek), amelyek majdnem szertefoszlatták, néha meg sem engedték, hogy „művészkedjünk”, de legalább volt pénzünk és (többek között) tudtuk segíteni szüleinket, „fogadott-édes” gyerekeinket. Sokszor tanakodtunk azon, hogy már úgyis mindegy, már késő „befutni”, soha az életben nem fog sikerülni, mert elmúltak azok az évek, amikor tíz körmökkel kellett volna kaparni az értelmes (és „hivatásos” értelmiségi) élet után! Senki más nem hibás csak mi magunk, az idióta kishitűségünk, a hülye szeretni/szeretve lenni akarásunk, az értelmetlen társadalmiaskodások a mindenféle munkahelyeken, a használni akarás másoknak – a k... nagy empátiánk, a saját hülyeségeink áldozatai vagyunk, most már picsoghatunk, hogy késő. Hiába. Újra és újra be kell állni egy taposómalomba. Bekötjük a szemünket, csináljuk. Talán gondolkodni fogunk azért, de nem nagyon szabad mármint, hogy nem kívülről tiltódik (azt nem is lehet, aki mást mond – lásd oly sok történeti hitvallás –, az egyszerűen hazudik, s ettől várja mások sajnálatát...), hanemha sokat rágódunk azon, hogy már megint nem azt csináljuk, amire születtünk, akkor jönnek a mindent megtorpedózó mélydepressziók, s ami a legrosszabb: az „alkotástalanság”! Ezekre szoktam ilyen recepteket írni Simonnak:
„Dolgozz! Ha nem tudsz rajzolni; olvass! Ajánlom Az Ezeregy éjszaka meséit (még csak három kötet* jelent meg a teljes fordításból, amit Prileszky Csilla zseniális műfordító, arabisztikakutató készített tizenöt éven át (!) – és ládd, mire a nagy mű megjelenhetett ő már halott, de elvégzett egy hatalmas munkát, nyugodt lelkiismerettel „pihenhet” – bár keveset lehet tudni róla, azt gondolom a munkája sok örömet adhatott neki magának is. [*Három kötet jelent meg ezen írás készültekor, hét kötet a teljes mű.] Egyszerűen borzalmas elgondolni, eljön az-az idő, amikor nincs segítség, meg kell öregedni, meg kell halni; sem ima, sem füstölés nem fog használni, de lehet, ez csak nekünk viszonylag még tisztánlátóknak (?) olyan szörnyű, a közvetlenül az előtt állóknak már nem... Míg fiatalok (és viszonylag fiatalok) vagyunk folyton akarunk valamit, ha elfáradunk és lemondunk az akarásról: megöregedtünk és nincs miért élni. A legszörnyűbb az-az elmúlásban, ha az ember úgy érezheti, nem tudott mindent letenni az asztalra, s azt kell suttognia a halálos ágyán -és most egy nagytól, egy hatalmastól kell idéznem- ‚...teli puttonnyal megyek el...’ –, mondta Bartók Béla. S ez nem számára a legszörnyűbb, hanem nekünk (utókor) veszteség. Akarnunk kell: néhány rajzot, festményt, lovas szobrot... megcsinálni, vagy csak nézni a vízcseppeket a növényeken eső után, meg ilyenek... ”
Annál is inkább általános-emberi, sorsunkra vonatkoztatható ennek a levélnek a tartalma, mivel Prileszky Csilla nevét sem sokat emlegette életében a kortárs sajtó (média).
(Mi a hír?, esetleg: Mikor, kinek, mi a hír és miért? – címmel lehetne egy médiatörténeti esettanulmányt írni, számtalan példával/emberi élettel illusztrálva, okokat boncolgatva, „végkövetkeztetve”: A média, illetve megrendelői/gazdái sosem hagyják, hogy az emberek másról is tudjanak, mint saját közvetlen vagy közvetett érdekükben áll. Messze még a részvételi demokrácia, amit Jean-Jacques Rousseau talált ki, s amit utópiának képzeltünk sokáig, de ha jól meggondoljuk, technikailag lassan megoldhatóvá válik..., csak az a kérdés emberagyilag követhető lesz-e az a gondolattömeg, ami a hálókra is fölkerül.)
Ki tudta, hogy élt egyáltalán ezen a Földön, hogyan (életminőség az ő számára), s mivel foglalkozott a Prileszky? Vajon gondolt-e az elismerésre, vágyott-e rá, vagy pedig egyetlen dolga volt az életben, közelebb hozni az Európa-centrikus világhoz az arab-iszlám, nem arab, nem iszlám arab, berber s a többi kultúrákat? S más nem érdekelte? A második kérdés, második felére a válasz: sikerült neki, ha elég sok ember el fogja olvasni e munkáját. Róla, a hasonlókról kell példát vennünk, ha nem akarok messzebbre visszamenni az időben, mert sorolhatnám azokat a művészeket, gondolkodókat, akik életükben nem voltak olyan széles emberkörre hatásosak, mint haláluk után. Végül is nem az a dolgunk, hogy a jelen megítéléseivel foglalkozzunk, bár jó lenne valamiféle visszaigazolás/elismerés saját körünkből, mi több a jól bejáratott ún. szakmai körökből, még életünkben megtudni, nem dolgozunk, alkotunk hiába. Mégsem csak ez hajtja életünket, főleg nem ez. Simon sem tudja leállítani a kezét, az agyát, mert az örökkön-örökké tartó (ti. születésünktől halálunkig) belső késztetés a legelkeseredettebb helyzetekben sem hagyja a pennát letenni. Sem a rajzolót, sem pedig a másikat, a gondolatközlőt. Vargabetűk címen (mely szintén sokatmondó, mindent vargabetűnek tekint, minden tevékenységet, ami nem szorosan művészi munkára vonatkozik), írt könyvében írja: „Életem alakulásában nagy szerepet játszott csodálatosan szabad gyermekorom a gyümölcsöskertekben és a kamaszkor, amit már a sajátos törvények szabályozta külvárosokban (ti. Budapest külvárosai – V. K.) töltöttem.” Nem újdonság, a gyerekkor minden ember életét meghatározza, a látványok, a neveltetés és az iskolák. Tizenkilenc éves korában ismertem meg Zoltánt (16 évesen) a Derkovits képzőművészkörben. Az emlegetett kamaszkorából akkor még megvolt az a viszonylag hosszú, vékony, de erős vaslánca, amin a kulcscsomóját hordta, ezzel verekedni is lehetett, ha kellett. Akkoriban is (bár számomra még ma is –igazából- megmagyarázhatatlan) ellentétek voltak az angyalföldi meg az újpesti srácok között, pedig a Könyvesben valószínűleg összehozta a sors őket, bár a focimeccseken kettéváltak, mint ma is, Vasas- és Dózsa-drukkerekre, ezek évtizedes hagyományok persze, amit egy humanista-pacifista bogár képtelen akceptálni... Alanyunknak azonban kevés köze lehetett az igazi (értsd vérre menő) drukkerséghez, a „fegyvert” csak szükség esetére, önvédelemre tartogatta. A képzőművészet érdekelte, nem csak csupán elméleti, hanem a „csinálás” szinten. Tanulmányrajzolásba mélyült (l. életrajzi adatok, mikor, hol), a középiskolai idők alatt Gábor Béla járt át (a szintén újpesti Kanizsay Dorottya gimnázium rajztanára volt egy ideig) máshová is rajzot tanítani. Az ő tanítási és emberi módszerei még közelebb tudták hozni az ifjoncokat a rajzi dolgokhoz, szeretete sugárzó és irányító volt. Ismerte, meglátta, ajánlotta tanítványainak azokat a képzőművész-köröket, ahol új és korszerű irányvonalakat képviseltek a mesterek. Az ő ajánlólevelével kerültünk többen, Simon Zoltán is, a Derkovits-körbe, amit Szabados Árpád jegyzett 1969-től. Akkoriban minden más volt, Újpest a városrész kisvárosként funkcionált, helyenként inkább faluszámba ment, a képzőművészkör lelőhelye a 12-es villamos nagy kanyaránál volt a Rákospalota-Újpest vonatállomás felé, s amit már Sinkó István (szintén „derkós”) barátunk szépen megénekelt egyik Derkovits-jubileumos kis szövegében. Meghatározók voltak a tanárok, modellek és társak. Kicsit agyaltunk is (aktuális művészetelméletek), de inkább sokat-sokat rajzoltunk. Ragadt ránk mindenféle, akit ott megismertünk máig sem felejtjük. Karakterek, arcok és jellemek. Van mikor csak tizenöt évenként csinálunk egy-egy közös kiállítást, de élnek a még „biztos pontok”: Szabados, Banga, Tolvaly Ernő, Romvári János, Keresztes Dóra, Gyóni Ági, Mohácsi Sanyi, Hernádi Gyuri, Kolozs Ági, Tasi Tibi, Dorombi Mari , persze S. Z. is, és hosszan sorolhatnám ki mindenki még. Nemcsak a volt derkósok emlékeiben, hanem a magyar képzőművészet különböző pontjain valamely módon dolgozó művészekként, akiről szintén hallhat vagy „nem annyira” hall a t. Nagyérdemű. Tudunk egymásról, bár nem mindenki emlékszik mindenkire, hiszen különböző időpontokban mások és mások jártak oda. Mégis meghatározó volt, mint a gyermekkor élményeinek egyenes folytatása, mindenesetre úgy érezhettük: közünk van a művészethez, azon dolgoztunk, hogy legyen. Széntanulmányok, „egyszerű” ceruza- és tusrajzok, néha linómetszetek születtek Simon Zoltán ezen életszakában, a természet utáni rajzok átíródtak ekkor is saját képi, saját teremtett valósággá. Mik voltak a tárgyak, kik voltak az alanyok e tizen-, huszonéves kori rajzokon? „A gyermekkor tárgyai, növényei, madarai és álmai az élet határtalan csodálata; az a megingathatatlan bizonyosság, hogy én a létnek kiszakíthatatlan része vagyok, boldogsággal töltött el.” (I. m.: Vargabetűk.) Voltak persze már akkor is saját meséi, kitalált figurái, de nem tudott és nem akart kitörni a mások számára is felismerhető/értelmezhető figuralitás köreiből. Manószerű bácsijain, öreg nénijein igen korán ábrázolódtak a gyönyörűséges, emberarcokat olyannyira meghatározó ráncok, élet vágta mély barázdák. Korán észrevette az öregség eme szép jeleit. Az öreg embereket sokkal „könnyebb” és jobb rajzolni, több meghatározható viszonyítási pont van az arcukon. Simonnál sokszor felbukkannak később is, esetenként fiatal testhez kapcsolva, s ez „ihlethette” azt a sok-sok szemrehányást, amit egyes kiállításain rendszeresített vendégkönyvekben tesznek időről időre műveinek szemlélői, hogy ti. „túl komor”, „pesszimista a világlátása.” Az embereknek egyre inkább sugallt (elektronikus sajtón keresztül), egyre keményebben sulykolt életről, emberideálról kialakult képe valóban messze áll a Simon által alkotott ember/lényképektől, de a valóságtól magától is. Akkor, amikor a Föld majd’ minden országának lakossága elöregedett, majd mindenki (kivéve talán a kínaiakat, indiaiakat) arról panaszkodik, hogy sok a nyugdíjas és egyre kevesebb az aktív, munkaképes fiatal, addig a világmédia által proponált embereszmény tizen- és huszonéves, magas, karcsú, ránctalan. Igaz korpás fejű – de nem sokáig, csak míg x-terméket rendszeresen használni nem kezdi –, fáradhatatlanul büdösszáj-ellenes (rágógumi-, frissítőtabletta-reklámok), meg egyéb szagok és fertőzések ellen is hatékony szereket, tömény vegyszerszarokat, kell szereznie, szép steril hétköznapokon Anyuval, Apuval csak mobilon társalkodva. Ebből a szempontból tehát, és más szempontokból sem, tartom sem az alkotót, sem műveit pesszimistának. Csak nem hajlandó idealizálni, szebbé tenni, megszépíteni mások bevett ízlése szerint a dolgok ábrázolását. A valóságot úgyis jobban ábrázolják a masinákkal készített fényképek. Azért hangsúlyozom ezt, mert a grafikák is azok, mármint fény-képek, mert két dimenzióban csak úgy lehet absztrakttá tenni a háromdimenziós dolgokat, ha valamilyen módon (vonalkákkal, pontokkal, satírozással) érzékeltetjük a fényt és árnyékot. Miért nevezik még sokszor komornak, szomorúnak, mogorvának a műveit, holott ha a maga élő valóságában megjelenik, derű-móka-kacagás kel ismerősei, barátai közt, mert jókat mond, azt mondják vidámak a történetei. Akkor hol az ellentmondás? Meghasonlott tán a művész önmagával, netán kissé skizoid? Nem hinném. És nincs ellentmondás. Csak mikor, ki, mit lát nevetségesnek? Magam nem tudok a Chaplin-filmeken vidulni, mikor pl. elromlik az automata kukoricacső-forgató gép, s leállíthatatlanul pörög-pörög, villámgyorsan radírozza (!) a szociális vívmányként „etetett” munkás fejét, meg mikor leesik valahonnan, pofán csapják és seggbe rúgják... Ezeken összeszorul a torkom, nem bírok röhögni, akinek baja van, azzal együttérzek... Más ezekben a dolgokban is az igazi mondanivaló, az kemény és világlátás-formáló Chaplin ismerte az eszközt, hogyan lehet minél nagyobb embertömeg közé elvinni véleményét.
S mikor, ki, mit lát szépnek? Nézőpont kérdése? Vajon Rembrandt időskori önarcképe nem szép? A düledező kalyibák, a kampón függő kibelezett szarvasmarháról készült festmény? Dürer maga, felesége, öreg édesanyja is kancsalok, dülledt szeműek és a rajzok róluk nem szépek? Ami nem szimmetrikus, nem barbie-s, nem szép?
Ún. „kultúrafüggő” a színek megítélése maga is. A szén, ecolin, tusok, árnyékolt ceruzarajzok fő színe általában a gyönyörű és dekoratív fekete, sötétszürke s árnyalataik. Mi úgy tudjuk itt Európa közepén, Magyarországon, az Észak-Balkánon, hogy a fekete a gyász színe, kevéssé ismerjük azokat a népeket és kultúrákat, akiknél a fehér tölti be ezt a szerepet. Sokak számára e kettő: öreg emberek, ráncok fekete, sötétszürke színekkel ábrázolva csak valami egészen szomorú lelkületű ember találmányai-ábrázolmányai lehetnek. Ezeket a megítéléseket-hatásokat gondos nevelő munkával érik el nálunk kora gyermekkorunktól folyamatos pszichodresszúrával. Nos, hogy egészen pontos képet kapjunk lássuk mit ír a ráncokról ő maga: „A város arca fáradt és kimerült, ráncai az emberek ráncai. A napok egymás után görögnek. Az a tudat, hogy az egyik ember helyére észrevehetetlenül másik ember lép és az én helyemre is bárki odaállhat rádöbbentett arra – létem igenis megkérdőjelezhető.” Amikor ezeket írta már elmúlt a gyermekkor felhőtlen boldogság- és biztonságérzete. Ebben az időben már kiderülhetett a számára: kizárólag művészi munkából képtelen megélni, magamenedzselésre alkotómunka mellett sosem futja (majdnem) senkinek. Még ez sem pesszimizmus csak és kizárólag a meglevőségek élesen látása. Minden ember életében meglepődés a boldog gyermekkor után: a maga küzdelme a létért. („Ehess, ihass, ölelhess, alhass…”– bocsánat, újra nem állhattam meg az idézést –, valahol kell egy hely és minden pénzbe kerül ezen az ég egy adtán.) Nem csak neki, mindenkinek küzdelmes volt az élete valamilyen módon. Ennek ábrázolása nem pesszimizmus, hanem feltárás. Akkor sem volt és most sem novum, csak éppen átélni nehéz a sok szép mese és irodalom után, amikre azt hittük felépíthetjük életünket, s amelyekből azt vettük ki a jó elnyeri méltó jutalmát…; s aztán ez lassan módosulgat: ez lehet, de nem azonnal, s nem mindig mindenkinek, nemcsak az ún. jóknak, hanem, sőt, néha bizony a mi talán szerencsétlenül sikeredett (szocialista-szociális? vagy csak nem kispolgári?) erkölcsi értékrendünk szerint ippeghogy a rosszaknak előbb… A mindenféle fentebb emlegetett kenyérkereső foglalkozások némelyikének annyi köze van a művészethez, mint szárnyaló (szép) cserebogárnak a lópatkóhoz (előbbit néha utóbbi el bírja találni, s akkor...). Az ezerkilencszáznyolcvanas évek alkalmazott grafikai, tankönyv-, szakillusztrátori munkássága még csak-csak, de ott is kötve volt a keze. Pontosan ábrázolni, mert kötelező az értelmező szemléltetés, nehéz feladat. Az arculattervek, reklámgrafikák készítése is igényel kreativitást, sokat lehet, és kell is, használni a fejünkben levő komputert, legalább nem rozsdásodnak be a kerekei, de csak némileg tükrözheti a „végtermék” a létrehozó személyiségét, mert ezek valakinek/valaminek a szolgálatában állnak. Ez sem baj, sőt lehet gondolkodni, előtanulmányokat, variációkat sorjázni, míg végül létrejön a kiforrott, az összefoglaló esszenciája egy-egy gondolatkörnek, tevékenység-szemléltetésnek. Fontos a kép- és jelképalkotás képessége, ez is sokszor „összejött” Simonnak, ami megvételt, azaz fizetőeszközhöz jutást jelentett. Ezekben az években, mintegy hat év az életéből (!) hatalmas munkát végzett – l. tipográfiai munkák felsorolásánál – alig volt/lehetett ideje saját alkotói elképzelések megvalósítására. Annyi a szerencsénk, hogy fecni-firkái akkor is voltak és fejben dolgozás is lehetséges. (Tanúsíthatom: létezik gondolatspájzolás.) S ez azután, a sok-sok vázlat-, ötletlerakódás kezd érlelődni, mint a cefre, aztán forrni, ki kell főzni az ízes rothadmányt. A főzés-kigondolás is hosszú idő, de végül edényagyunk falán lefutó (jól megszerkesztett pálinkafőzőkön is van ilyen) hűvös csöveken lepárlódik a tiszta gondolat, néha az üres papíron már látjuk, hova kell húznunk a meghatározó és részletező vonalakat. Nem kell megijedni, ha a vonalak, ha a felhők, a fák feketék. Vannak, korábban csak azok voltak, fekete-fehér fényképek. Milyen igazak, milyen jól érezzük általuk a valódi, elmúlt időket. Sok filmes fiatalember a kétezres években vissza fog térni ezekhez az ún. nem színekhez, pontosan erejük, kifejező erejük miatt. Akkor, amikor mindenféle színes munkákat, nem kifejezetten grafikai eszközöket, hanem festészetbe hajló színorgiákat kezdett alkalmazni (persze S. Z, hiszen róla van szó), mindenféle tanácsok és (kor/korszerűség) elvárások szerint, határozott gyengülést, egyénietlenedét eredményezett, mi több inkább „látható” izzadságszagot, erőlködést. A fekete rajzok igazából több színt hordoznak nála, aki eleitől fogva képes volt mívesen vezetni a vonalakat, tónusokat. Elbeszélő típus. Mindig történik valami lapjain, az érzékeny-finom megformáláson túl is, a néző számára is vannak történetei, amelyeket aztán maga-magának mindenki lefordítgat. A kérdés, hogy kell-e, érdemes-e mindig törekedni erre? Mindig magyarázni akarni, vagy belemagyarázni saját magunkat. Megfejtősdit játszani: Azt akarta-e a művész ábrázolni...? … amit a kor is sugalmazott?… Rissz-rossz kultúr és (magukat így tituláló) művészettörténeti koratankönyvek ilyen és hasonló kérdésfeltevésekkel bombázzák nebulói fejeinket. Persze a korok nem sugalmaznak, saját korainkban történnek velünk a nagyon is kézzel foghatók, s ezeknek testünk-lelkünk látja hasznát-kárát. Miután a földrészeken azonos időkben hasonló folyamatok zajlottak le, látszólag egymástól függetlenül az alkotók ugyan olyasmiket mutattak fel, a tudósok szinte egy időben fedezték fel a folyamatok törvényszerűségeit, használati eszközöket követeltek az új idők... Csak a mi újabbnak nevezett korunkban kezdődött felvetődni az elsőbbség kérdése, az individuum hangsúlykapása okán. S a vita az értelmezhetéseken: mindenki meg akarja mutatni hozzáértését, ha (viccből) rosszmájú akarok lenni, azt kell mondanom, ha aki nem tud is műveket létrehozni, az főleg…, de persze azért ez így erős, és igazságtalan. Ezzel a kissé sokkírozó (és enyhén sztereotip) szöveggel csupán annyit szeretnék elérni, hogy a művészek, jelen esetben Simon Zoltán műveinek önmagukban való szemléletére ösztökéljem igen tisztelt Nézőit, s ne folyton a számon kérést kelljen hallania, vagy persze a személyének, nem a műveinek szóló dicséreteket. (Mert ellenpólus is akad bőven, ami azt jelenti, akármit ad elő, csak mert ő csinálta, hozsannázandó… különben nem látszik, hogy szeretjük.) Ez nehéz feladat, s igazából a művészet-, művelődés- és irodalomtörténet – és a mindenfajta -történet – korunkban is küzd e problémával, csak az jóval kihatóbb lehet generációk életére, mint a mi kis tárlatlátogatásaink, magánszemlélődéseink. Nos igen, az 1989-es év a világ népeinek életében sok-sok változást (divatos szóval: rendszerváltozást is) hozott. Most nem beszélek arról, hogy már 1986 tájékán elkezdtek egyezkedni a nagyhatalmak, gondosan titkoltan, a fejünk fölött a jaltai egyezmény felborításán, a földi javak és hatalmak újrafelosztásán; napjaink kurkászó elemzői sem mondták ki a helyet pontosan és világosan, de ez Máltán lehetett. (50 év múlva majdcsak eljön az idő, a történések értékelésére, kimondására, ha lesz még Spektrum tv vagy Discovery-féleség.) Arról sem érdemes fejtegetésekbe bocsátkozni, hogy a kis európai népek (meg a nem európaiak is) mind a maguk érdemének tekintik a fejleményeket, holott csak felülről megengedték nekünk, mi több ránk kényszeríttették saját demokráciáink/váraink építgetését. Mindenki elengedte a kezünket, boldoguljunk, csak a keretek adottak (kapitalista piacgazdaság + parlamentarizmus) meg a minták is, csak a hagyományok és az alapok hiányoznak. Simon életrajzában is megtalálható ez az évszám. 1989-ben hagyott fel, úgymond az alkalmazott grafikai tevékenységével, s fordul saját egyedi grafikái felé. Sok oka volt ennek. Megunta a másoknak dolgozást, a feltételek is megváltoztak, s inkább ezeknek tulajdonítom a sorsfordulót az ő esetében is, nem holmi laza ködöknek. Magyarországon megváltozott a könyvkiadás, mindenféle tekintetben. A nyomdatechnikák többé nem voltak Cocom-listásak, bejöhettek a szkennerek új generációi (is), amelyek lehetővé tették a fényképek gyors feldolgozását és a személyi számítógépek egyre korszerűsödő grafikusprogramjai, „kiváltották” a papíron, kézzel rajzolt szemléltetést. Egy fotó mindig gyorsabban elkészül, ha még a hagyományos laborálási időket is tekintetbe vesszük, mint a bármilyen gyorsan készített rajz, ami előzetes kutakodást igényel, ha jók akarunk lenni. (Digitális fényképezőgépek még nem, de asztali számítógépek akkor már voltak.)
Egyedi művészi grafikák készültek addig is, de most többek és megmutatni kívánta őket alkotójuk. Miért? Mert nem a fióknak dolgozik az ember, hanem valamit adni akar a világnak a világról, a maga tükrét tartja elénk – rólunk. Keresni kezdte a kiállítási lehetőségeket, amelyek feltételei szintén változóban voltak. Pályázni kellett mindenhova és pályázatokat indítottak a különféle arra hivatott felkent és felkenetlen intézmények. Hol sikerrel, hol sikertelenül folyt a szakadatlan munka, s az újabb utak keresése, mármint magukon a rajzlapokon. Kísérletezés új anyagokkal technikákkal, színekkel. Ez az egész így együtt egyszerű leírva. Időben és térben azonban hatalmas, embert próbáló feladat, ha „kizsűrizték” valahonnan, teljes kudarcnak élte meg, ilyenkor a legmegrögzöttebb magabízó is kétségbe vonja saját tehetségét, hát még egy folyton vívódó, új utakat kereső művész. A kilencvenes éveket mindennél több tépelődés kísérte. Ami szó szerint veendő. Szemtanúja voltam számos rajztépésnek, elégedetlenkedésnek, fültanúja kérdéseknek: most merre? Mert az ez azt mondja amaz meg mást, hogy mi a trend, mi a jó, követendő. Csak annyit tudtam mondani, mint a delphoiak: „Ismerd meg önmagad!”, s csak annyit bírtam hozzátenni: „Fogadd el önmagad! A művi beleavatkozások (papír, toll, homok, fém, műanyag szir-szarok képbe applikálása) 1. nem a te műfajod, 2. kitalálta már más zsigerből, van akinek jól áll, nálad erőltetett agyalás, s ez látszik. Maradj az ‚egyszerű’, saját régi jól bevált eszközeidnél (ceruzák, tusok, ecoline-ok, néhány színt alkalmazó szitanyomatok stb.)!” Talán túlzás volt direkt módon beleszólnom, de a látható bajlódások egyik fő okának ezt láttam. A kezdetektől fogva egy és ugyanazt tudja. Ez homogénné teszi a munkásságát. Mások mit nem adnának, ha ilyen gazdag kifejező erővel tudnának rajzolni. Simon Zoltán elégedetlen magával, utakat keres, s néha tévutakra téved, ettől még nehezebb folytatnia. Elégedett talán csak Salvador Dalí volt magával, a művészek közül, de abban sem lehetünk teljesen biztosak, mert láthatóan és tudatosan a külvilágnak élt. (Vannak azért elszólásai, de még évek kutatómunkája lesz, míg ezek igazi értelmükben a felszínre kerülnek. A tengersok kötetnyi album, mi több életrajzkönyvek ellenére, azok még azt fújják, amit ő akart sugallni.) Soha nem lehet egy másik ember teljes életrajzát, még néha a magunkét sem, megírni. Simon 1991-ben áttért a testfestésre, a testdekorálásra „magyarul” a tetoválásra. Miért tette ezt, hiszen ez újra alkalmazott grafikai tevékenység, csak még nehezebb, itt nem lehet tévedni, radírozni, át- meg átfesteni – szurkálni, újraszurkálni! – ugyanazt a felületet, hiszen élő ember az alap. Miért kezdett ezzel foglalkozni? L. részletesen az Új Művészet 1995/6. számában. Annyit azért elárulhatok itt e lapokon: a művészeti piac telített volt már akkor is. Művekkel. Jókkal és rosszakkal. Emberünk nem nagyon kerülhetett/maradhatott a porondon. Annak feltétele: folyamatosan kiállításokat rendezni (terembérlés; grafikák, bárminemű-műfajú munkák adjusztálása, keretezése, szállítása – esetleg vidéki városokba, külföldre stb.) nem olcsó dolog, főleg ha az embernek magának kell fizetnie mindezt, mert az esetleges meghívó fél, vagy a pályáztató nem vállalja e költségeket. A kisebb művészeti szervezeteknek (Alap-utód MAOE sem tud mindig ilyesmiket, főleg nem teljes mértékben finanszírozni) nincs pénzük… sok a célzottnak nevezett támogatás kulturális intézmények részéről, s aki nem felel meg a céloknak és divatoknak, azt nem lehet, nem érdemes pénzelni. S mint minden terület már e hazában, bűzlik a részrehajlástól, etikátlanságtól, szakértelmetlenségtől és hangos a szakmainak nevezett átpolitizált vitáktól a képzőművészet összes csarnoka és sok-sok irodája. Meg még a nagy szegénység, meg a nagy gazdagság, sokak ízlés nélküliek, mások sznobok. Csak ennyi a küzdelmek oka. Mit tehet ilyen viszonyok között egy alkotni vágyó ember, mint az elején az idézett levélben már elmondtam, keres valami igát, ahová behajthatja fejét, megélhetési célokból, s közben küzd az önmegvalósításokért, ha marad még ereje és célját nem hagyja szem elől veszni. Erről is írt már (L. Vargabetűk): „Azt hiszem ez a kettősség az, ami eldöntötte a vargabetűknek azt a sorozatát, aminek a végén ott kell lennie az értelem bizonyosságának.” Eme bizonyosság elérésére, csak remélni lehet lesz még Simon Zoltánnak elég ideje, esetleg még ötven éve.
Vértesi Klára
