Tisztelt Megnyitóközönség! Kedves Zoltán!
Beszédem kezdetén felidéznék egy emléket, az első találkozásomat Simon Zoltán műveivel. Nem is oly rég ismerem az alkotót és az alkotásait, nincs még egy éve. Nagyjából tavaly ilyenkor újjászerveződött a Magyar Grafikusművészek Szövetsége, számos új taggal bővült a szervezet, és az új belépők munkáit a szövetség közösségi oldalán, majd csoportos bemutatkozó kiállítás keretében is megismerhette a szélesebb közönség. Ekkor találkoztam először Simon Zoltán friss, szemet gyönyörködtető, líraian groteszk embermadaraival, s bevallom, első látásra azt gondoltam, hogy a furcsa madáremberképződmények mögött egy fiatal, pályakezdő alkotó állhat, aki figuratív, elbeszélő jellegű, kevés eszközzel is sokat mondó művészi attitűddel rendelkezik. Akiben szerencsésen újjászületnek Lóránt Jánosok, Szabados Árpádok és Földi Péterek.
Hamarosan kiderült, hogy a művek mögött egy szelíd, szerény– és talán nem sértődik meg, ha azt mondom, hogy – már nem a fiatal generációt képviselő, mégis fiatalos lendülettel alkotó művész rejtezik. Nyomban el is kezdett érdekelni, hol bujkált ő eddig, miért rejtőzködik? Kik népesítik be a képmezőit, és milyen vizuális rejtezettség sejlik fel alkotásaiban, illetve azok mögött?
Nézzünk csak szét a ma nyíló kiállításban, melynek friss, idén született alkotásainak főszereplői elhagyatott, küzdő, magányos, talán utat vagy kiutat kereső figurák, akik végtelenül szimpatikusak. A gyermekrajzok spontán naivitását, esetlenségét idéző alakok hibridlények, embermadarak, akik egyszerre mutatnak kiszolgáltatottságot, esetlenséget és esendőséget – szabadságkereső szárnyaik mentén.
Simon Zoltán azt a világot ábrázolja szürreálisan figuratív köntösbe öltöztetve, rendkívül érzékenyen és emocionálisan, amiben élünk, és oly módon mutatja be, ahogyan az alkotó szeme előtt zajlanak világunk történései. Vegyük csak alapul a kiállítás címét, mely egyúttal az egyik kiállított sorozatának a címe is: Védőháló nélkül – a könnyed légtornajeleneteket bemutató széria légies eleganciát, könnyedségérzetet közvetít, melyet az alkotó olyan kifinomult érzékenységgel tár a befogadó elé, hogy az általa érintett, alapvetően fajsúlyos témák ellenére is – egyfajta belső derűt sugároz a néző felé mind a címadó sorozatával, mind e kiállítás valamennyi bemutatott alkotása által. Olyan derűt és optimizmust érzékelhetünk, ami a világunk kegyetlenségeit és visszásságait kristálytisztán látó alkotónak tagadhatatlanul is a sajátja, az eredendő belső attitűdje. Elég csak pár szót váltani vele, s máris kiderül mindez humánus reakcióiból, szelíd tekintetéből.
Mondhatnánk azt is, hogy mindez konstans. Ám ha megfigyeljük, képmezőin mindig minden mozgásban van: mint egy gyorsan exponáló fényképezőgép, úgy rögzít mozdulatokat, mozgásfázisokat, időpillanatokat. Az alapvetően narratív-illusztratív jellegű alkotások olykor egy „fázisjelenséget” bemutatva, máskor képregényszerűen, összetett, többosztatú képmezőkön mutatkoznak meg, melyek akár több kis képre is bonthatók – felülírva a narratív jelentésréteget, egyenként líraian absztraktra redukálva a jeleneteket. Mindeközben egy izgalmas technikai, illetve matériakísérlet eredményeinek és részeredményeinek is tanúi lehetünk a többségében monokróm, jellemzően a szürke különböző árnyalatainak és lavírozással előidézett finom átmeneteinek, lazúros rétegeinek gazdagságát szemlélve, melyek vagy fehér lapon, vagy koptatott, firkált falakat idéző, romkocsmában „talált” falakról készített, digitálisan vízjelessé finomított fotókon jelennek meg. Utóbbi hordozótípusok esetében az elkent vagy maszatolt, firkált nyomatok az utcaművészetet idézik, és fokozódik e jelenség érzete a szabálytalan, szaggatott képszélek által. Nem mellesleg Simon Zoltán képmezői és az ábrázolt jelenetei is hordoznak magukban egyfajta játékos szabálytalanságot.
Vajon érdemes-e elgondolkodni, számít-e, hogy a vonalak, foltok alkotta papíralapú, jellemzően vegyes technikával létrehozott művek a grafika vagy rajz tárgykörébe, vagy valami más, az említett kategóriákon kívülálló műfajba sorolhatók? Azt gondolom, Simon Zoltán munkásságát tekintve ez mindössze csak egy technikai-műfaji kritérium, aminek akár eleget teszünk, akár nem, az esszenciális lényegen nem változtat: vagyis a friss, 2023-ban született alkotások koherens egységbe foglalva úgy jelennek meg a kiállítótérben, hogy nem a befejezettséget, a lezártságot, hanem sokkal inkább azt a folyamatot közvetítik, melynek szerves része a néző is, akit finoman arra kér az alkotó, hogy a szabad asszociáció jegyében tegye magáévá a látványt, és ha kedvet érez, „fejezze be” a képet vagy a gondolatmenetet. S mi sem egyszerűbb, mint e rejtjelezett kérést teljesíteni, ugyanis a finom és kifejező, erős kisugárzású művek alkotta, a kiállítótérből kilépve is hosszan bennünk élő hatást előidéző alkotások élménye fog tovább kísérni bennünket, ebben egészen biztos vagyok.
Mindehhez pedig szívből gratulálok Simon Zoltánnak, és köszönöm megtisztelő felkérését e tárlat megnyitására, melynek most örömmel eleget teszek: a kiállítást megnyitom.
Képiró ÁgnesA megnyitóbeszéd elhangzott 2023. november 15-én az Óbudai Társaskör Pincegalériájában Simon Zoltán grafikusművész Védőháló nélkül című kiállításának megnyitóján.
