Egy grafikai kiállításra belépve általában nem olyan gyorsan jön létre a befogadás élménye, mint más, a már első ránézésre is meghatározó vizuális információkat tartalmazó képzőművészeti műfajok esetében. A képeket türelmesen, egyesével, egyik saroktól a másikig kell értelmezni, elovasni, mint egy könyv lapjait.
Simon Zoltán kiállítását is azzal a hozzáállással érdemes megnézni – felkészülve a lassú, csendes, elmélyült értelmezésekre - amellyel azt a filmet, melynek címe egyezik a kiállítás címével. Andrej Tarkovszkij ikonikus filmje, a STALKER 1979-ben készült, de talán sokan emlékeznek még rá a jelenlévők közül. A filmben Stalker az a szellemi vezető, aki a veszélyekkel teli tiltott zónán keresztül az önmagunkhoz vezető utat keresi, vállalva ennek minden kockázatát.
A stalker egyébként angol szó, a szótárban többféle értelmezését is találjuk. Az egyik jelentése a cserkésző, aki akár zsákmányt kereső vadász is lehet, s mielőtt megriadnánk ettől az értelmezéstől a korunkra annyira jellemző, a valódi tartalmakat nem ismerőjóemberkedés okán, talán érdemes lenne beleolvasni Fekete István Barangolások című novelláskötetébe, hogy megérezzük a cserkelés valódi lényegét.Azt, hogy ez a cselekedet egy, a természet törvényeit tiszteletben tartó, nagy felkészültséget jelentő, ősi taktikai játék, melynek sikere egykor fennmaradásunk záloga volt. Újkeletű kortünet viszont a stalker másik szótári értelmezése: a zaklató, aki beteges módon fürkészi, olykor veszélyezteti is kiszemelt áldozata életét, illetve a kiállító művész által preferált változat, a guberáló. Utóbbi talán nem a legnemesebb tartalmak között keresgélő, de ott mindenképp értéket találni akaró magatartás jellemzője.
Ez a kiállítás tehát már a címében is ellentmondásokkal indul, és ez az ellentétekben feszülő dinamika végig kíséri az egész tárlatot. Az erőteljes, határozott elemek, durva vonalak mellett lehet finomtónusok és részletgazdag felületek jelennek meg, a hiányzó hátteret jelölő,hófehér felületek csendjébe nyitott szájú alakok ordítanak bele. Az esendő, tétova figurák közé nagyívű, bátor gesztusok ékelődnek. Irracionális történések hitelesítik a véres valóságot. A létparadoxonok világában lehetséges a repülés szárnyak nélkül, ölelés karok nélkül, a hiányok fénnyé válása, a teher alatt görnyedők magasba emelkedése.
Ezen akiállításon a műfajadottságai miatt nem találkozunk nagyméretű alkotásokkal, a monumentalitást nem a munkák fizikai nagysága, hanem a képek belső tartalma generálja a nézőkben. Simon Zoltán számára elsődleges fontossága van az emberábrázolásnak, képeinek főszereplői a groteszknek tűnő, legtöbbször esendő figurák, kiegészítve állatalakokkal, és olyan, ember alkotta elemekkel, mint a ház, ajtókeret, vasúti sín, vagy épp a kerék. Képelemeit mesterien komponálja, a sötét és a világos, a részletgazdag és a homogén, tömbszerűelemek tökéletes egyensúlyba kerülnek a munkákon. Az üresen hagyott háttér felerősíti a figurák gesztusait, a térbeli viszonyítás hiánya pedig szükségessé teszi, hogy a látványt a néző saját magához képest próbálja meghatározni.
A friss képeken megjelenő, talált elemekből építkező felületeknél sincs ez másképp: a pesti romkocsma falán látható szövegekről fotózott, egymásra másolt, néhol ráfestéssel tompított vagy épp roncsolt felületek sem teszik egyértelműbbé a képbeli történések helymeghatározását.
Simon Zoltán vonzódása a kézzel írott szövegekhez talán a családi legendárium iránti tiszteletből is fakad: pár éve megtalálta és személyes blogjában közkinccsé is tette édesanyja tizenhét éves korától vezetett naplóját. A kockás füzetekben, gyönyörű kézírással papírra vetett sorok 1943 márciusától 1946 januárjáig tudósítanak nemcsak a személyes történésekről, hanem ezeken keresztül a háborús időszak történelméről is. Aki szeretne jobban elmélyülni ezekben az írásokban, azoknak ajánlom a művész weboldalán található „Egy kicsit krincsen-kruncs” című fejezetet. A jelen kiállítás képei közül pedig az „Apám homályos ígéretei” című képre hívom fel a figyelmüket. Az ülő alak ölében lévő, költözésekre utaló bőröndben egy ház makettje látható, a ház kéményéből kiáramló füst pedig ugyancsak kézírásos papírdarab, ezúttal a másik szülői oldalról érkezve, Sanyi 75. leveléből származó részlet. A nevezett Sanyi, azaz a művész édesapja az 1940-es években küldte leveleit az azokat megnevezéssel és sorszámmal ellátó címzettnek, Simon Zoltán édesanyjának.
Az önmagunkkal való találkozásnak, önmeghatározásunknak fontos része annak ismerete, hogy honnan jövünk, milyen családi traumákat cipelünk magunkkal. A mélybe történő pillantás, a menekülés, a terhet cipelő férfi görnyedése azonban nemcsak múltbéli árnyaknak szól. Napjaink történéseivel is kockázatos szembenéznie annak, aki nemcsak a felszínt látja, aki képes átélni mások fájdalmát, aki erkölcsi felelősséget érez a bajbajutottakért, aki kötelességének érzi, hogy művészetével szót emeljen a némákért, felemelje az elbukót, vígaszt adjon a reménytelennek.Hogy ez Simon Zoltán esetében mennyire így van, annak igazolására javaslom a „Szabaka” vagy a „Kettős portré báránnyal” című művekkel történő, nemcsak futó találkozást.
Végezetül kívánom mindenkinek, hogy végignézve a kiállítás képeit, az azokon szereplő különös figurák résre szűkült vagy épp tágra nyílt tekintetén keresztül sikerüljön megpillantaniuk, vagy legalább megsejteniük önmagukból is valamennyit.
(A megnyitóbeszéd elhangzott 2024. november 14-én az Újpest Galériában, a Stalker című kiállítás megnyitóján.)