1945. augusztus 6. hétfő - 2021. augusztus 6. péntek

"Régen tervezgetjük már, hogy felmegyünk Pestre. Végre ma Németh kijelenti, hogy van autó, szerda reggel indul fel. Anyuka most pedig már nem akar róla hallani. Sokba kerül mondja ő. Elsorolta, h. mennyibe került a negyedév és, h. mennyibe fog kerülni az ötöd év. A felmenetel is rengetegbe kerül. Pedig nincs igaza mert könnyen kibírná. Amikor már minden érvből kifogyott akkor azt vágta a fejemhez, hogy nem szerettem apukát és nem szeretem Jenőt, hogy most várjuk mindennap haza és én elmegyek itthonról. Miért nem szerettem én apukát? Mert egy hétig együtt akarok lenni azzal akivel szeretjük egymást? Hát már ez is bűn? Nincsen pénzünk. Egye meg a fene azt a rohadt pénzt, hát mit csináljak legyek k, hogy eltudjam végezni az ötödévet. De én nem bírom hallgatni, h. így nem tudom mi lesz jövőre hagyjam abba mikor már négy megvan? Vagy menjek el firkásznak? Nincsen kedvem élni se, jobb lenne elmenni apuka és Cucó után, hiszen ugysem szeret senki ezen a földön apuka aki szeretett és akit én is szerettem elment elhagyott, maradt Sanyi ő meg kitudja meddig gondolkozik így. Ha lenne is valami belőle valami érdemes hiszen olyan kilátások vannak a jövőre. Ó de jólenne ha anyuka szeretne mit kellene csinálni, h. nem legyek az utjába és ne kelljen taníttatni. Majd nem eszem, h. ne kelljen 1200 pengős buzát venni, akkor aztán leszek a kisujjam és hátha megdöglök.

            ¼ 12 h Éjfél felé jár anya, Rózsika néni, Éva, Jutka lefeküdtek én pedig kiültem a levegőre. Megnyugodtam. Valóban nincsen semmi értelme felmenni. Kiadni a sok pénzt, felhurcolni a természetbeni dolgokat csak azért, h. az uj fürdőruhát felszentelhessem és, h. Sanyival sétálhassunk. Nincsen semmi értelme. A Sanyi levelében olvastam, h. mennyi vizsgája van hátra. Hát csak tanuljon. De az komolyan foglalkoztat, h. hol kereshetnék pénzt, Kikellene menni a géphez, valamilyen munkáslánynak, az Erzsike néni gépéhez. Vagy hivatalba menni. Abba azonban bizonyos vagyok, h. enni nem fogok, csak éppen, h. ne haljak éhen. Jól összeszűkítem a gyomrom."

betonba égett emberi árnyék egy Hiroshimai bank lépcsőjén

fikció by Simon Zoltán

Eltekintve a testén végigfutó ernyedtségen és a rohamokban rátörő hőhullámokon Kisuke Akimoto meglehetősen rezignáltan vette tudomásul kölcsönkérelmének elutasítását. Derekát épp, hogy csak meghajlítva aprót biccentett az íróasztal túlsó oldalán ülő hivatalnok felé, mielőtt székét a helyére tolva át nem vágott a nagy csarnokon. Az ajtónál még utat engedett a szuszogva érkező testes úrnak aztán kilépett az augusztusi napsütésbe. Szemét összehúzva végigpásztázta a bank előtti apró parkot egy olyan hely után kutatva ahol mindenkitől illendő távolságot tartva erőt gyűjthetett volna, végiggondolva a még meglévő lehetőségeit. A keleti szellő könnyedén végigsimította az arcát enyhülést hozva elgyengült testének de mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy átsegítse az utca túloldalán kinézett magányos padig.

Így Akimoto kiteregette a bank lépcsőjére az állomáson vásárolt reggeli újságját és a kövezetre ereszkedett. Táskáját térdén nyugtatva igyekezett visszanyerni erejét. Szemét lehunyva többször mély lélegzetet vett majd egy pár pillanat múlva ajkai vékony résén keresztül kifújta a levegőt. Úgy érezte megkönnyebbült. Zsebkendőjével végigtörölte a homlokát és kalapja izzadtságtól nedves belső peremét majd visszatette a fejére.

Kész volt végiggondolni és újra mérlegelni mind azon fennmaradt lehetőségeit amelyet a most elutasított kölcsön mellett még megtehetett. Végül is nem történt semmi katasztrofális amit ne lehetne helyrehozni, maximum kis késéssel vásárolja majd meg kertvárosi házukat. Aztán meg, ha valamivel magasabb kamatra és valamivel rövidebb lejárattal is, de  Obajaga úrtól is tudna némi kölcsönt szerezni, ami ugyan erősebben megterhelné a családi kasszát a későbbiekben de talán vállalható lenne. Másodszorra pedig, még mindig rendelkezik annyi megtakarítással, hogy az irodavezetői kinevezésével járó protokolláris vacsorát, amelyet kollégái számára illik rendeznie még fedezni tudja, bár ez valószínűleg késleltetheti Akikóval tervezett esküvőjüket, ami nem fogja a legjobb fényt vetni rá de viszont az előléptetéssel járó jelentős fizetésemelés tényét nem hagyhatja majd figyelmen kívül leendő apósa Cuyo san sem. Végtelenül bosszantotta eljövendő apósának pöffeszkedése és Kikó anyjának alattomos, sunyi viselkedése. A Cuyo családnál tett tisztelgő látogatásai alkalmával rendre a kissé rusztikusabb evőpálcikákat helyezi a tálcájára, felhívva figyelmét a lakkozás finomságára de mindannyian tudják, hogy az érdesebb kimunkálás az ő szerény származására utal, mintha képtelen lenne finoman használni az evőeszközét.

Az ő megalázása az ő szeretett Akikójának megalázása is. Ennek éget kell vetnie. Ha jól belegondol egy ésszerű határon belüli összeggel Obajaga úr kölcsöne megoldást jelenthet. Így lesz döntötte el! Teste és lelke is megkönnyebbült erre az elhatározásra. Órájára pillantott. Lám, lám már negyed kilenc, hogy elszaladt az idő, gonolta.. Mielőtt Kisuke Akimoto teste gőzzé válva el nem lobbant volna még letörölte homlokáról az izzadságcseppeket és leitatta kalapja belső szalagjának hűvös nedvességét, mint ahogy az szokása volt.

1945. május 21. kedd - 2021. május 21.péntek

"Reggel Icával és az iskolából egy jó pár lánnyal kimentünk Cserére. A nyilas telepről indultunk ½ 8 h kor vonattal. Remek volt, sok fiatal diák jött velünk. Nyitott vagonban utaztunk, a fiúk énekeltek mint a sakálok. Bemutattak egy pár kis tacskót. Köztük képzősöket is. D.e. margarétot szedtünk. Villámtréfák hangzottak el, majd hófehérkét játszották el a gyerekek. Volt ott még tánc is. Remek páterük van ezeknek a katolikusoknak, minden slágert ismert. Valahogy nem érzem én jól magam ennyi idegen ember között. Velünk volt különben Szigeti Pani, Szabó Edit, meg a két Bőgel is meg még 3 nagy komonista. V. éves prepa, Nagy Laci, Köte Sándor, Kovács János. Visszafelé is vonattal jöttünk mégpedig személyen. Mariska néni, Pöre, Erzsi, Éva kimentek Péterrel a szőlőbe. Este mikor hazamentünk vártam, h. Sanyitól levél vár, ellenben csalódtam. Nem is tudom, h. hogyan vagyok most vele."

1945 május 21-én Heinrich Himmler SS-Reichsführer fennakad a Hamburg melletti Beremervördnél felállított angol ellenőrző ponton ahonnan a Lüneburgi fogolytáborba szállítják. Papírja Heinrich Hitzinger törzsőrmester nevére szólnak, de két nappal később miután fény derül személyazonpsságára egy ciánnkapszula segítségével öngyilkosságot követ el. Földi maradványait ma is a Lüneburg környéki erdők rejtik..

fikció by Simon Zoltán

Nem. Nem Baxter! Még mindig nem elég! Nem érdekel és ne siránkozzon itt nekem, ássanak tovább két és fél méterig, ahogy mondtam szólt vissza ingerülten a hadnagy ellépve a frissen kiforgatott földkupacok mellől.

A gödör amit az angolok ástak egyre mélyebb lett. Csákány nélkül, hangosan zihálva küszködtek a fák között. Ketten álltak lent a sír alján és sűrű szitkozódások mellett ütemes csapkodással igyekeztek elvágni a fák összekuszált, szívós gyökereit ásóik kicsorbult élével, még Butcherék fent a mélyből feldobált zsíros földet lapátolták tovább a lyuk széléről.

A hadnagy úgy érezte, hogy ki fog hűlni, ha még sokáig kell ebben a nyirkos erdőben maradnia ezért fel s alá járkálva egyre erősebben dörzsölgette lassan kihűlő karjait. Hirtelen megtorpant, visszanézett a dzsip platóján heverő pokrócba tekert lecsupaszított férfi testére. Elnézte a khaki színű tábori pokróc alól kikandikáló fehér talpakat. Carrisford  hadnagyot egyszerűen letaglózta az a szürrealista kontraszt ami a mohazöld erdőben táncoló apró fényfoltok rezgése és a pokróc széléről a lábujjak közé gabalyodott csatakos textilszálak között feszült. Biztos volt benne, hogy ez a kép kitörölhetetlenül bele fog égni a retinájába. Már látszott, hogy a halál ujjai végigsimították a pokrócba bugyolált ember kékessé színeződött arcát, ahogy már az elsavósodott szeméről is rég felhúzta a vékony szemhéjait s ahogyan előretolta a lefittyedő ajkak mögött sorakozó apró fogakat is. Nem akarta újra megnézni a holttestet. Nem azért, mintha bármiféle averziói is lettek volna a halállal szemben. Nem.  Ő mindenképen csak ezt az egy önelégült, szenvtelen arcot akarta elásni itt az erdő mélyén. Egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy a halál torz, külső jegyei egyenlőségjelet tehessenek a hóhér és az áldozatai közé.

Ahogy az emberei végeztek az ásással, leemelték a holttestet és a gödörhöz vitték. Flatly még megerősítette a pokrócot összefogó kötelek meglazult csomóit mielőtt leengedték volna a mélybe. A katonák felegyenesedtek a nedvesen csillogó földhányások mellett és elcsigázottan rágyújtottak. A lüneburgi erdő májusi párájában a négy angol katona csendesen nézte a hűs levegőben gomolygó füstöt és hallgatta a végtelen csendben úszó apró neszeket és a gödörbe visszahulló göröngyök tompa puffanásait.

A tiszt a dohányzók közé lépett és Butcher vállába kapaszkodva a mélyedés fölé hajolt. A német olívzöld takaróba göngyölt teste ott hevert a gödör alján kifacsarodva, fennakadva a fák elvágott gyökerei között.

- Hagyja! Jó az úgy. Ne igazítsa meg! -  fordult C. W. Carrisford hadnagy a mellette álló Flatly tizedeshez nem mintha annak szándékában állt volna akár megmozdulni is. A tizedes ugyan azzal a lendülettel, ahogy jobb kézfejével letörölte a nyelve hegyére tapadt apró dohánymorzsát, a gödörbe pöckölte tövig szívott cigarettáját és beállt a többiek közé, hogy elkaparják Heinrich Himmler földi maradványait.

1945. május 2. szerda - 2021. május 2. vasárnap

"Tegnap nem mentünk iskolába, Icával kiballagtunk az állomásra. Három sz emlékművet lepleztek le Sztalin atyánk tiszteletére. Anyuka hírt hallott a 2 fiúról. Jenőt kivitték Graz mellé egy Zeltweg nevű faluba az iskolával együtt. Gyuszit mivel nehéz bombázókra nem volt szükség átképezték páncélgránátosnak, Sanyi levelezett Jenővel és február 13- án még kapott tőle levelet. Készülünk Icával a felvételi vizsgára.   Csütörtökön este csengetnek, nekem rossz előérzetem volt, mert már ágyban voltunk, h. ki lehet. Zörgetnek a konyhaablakon, Hartmann jött Pöriért, mert maghalt Cucó tegnap éjszaka. Pöre, Mariska néni hazament, de Éva és én nem mehettünk a közlekedés miatt. Agyhártya gyuladásban halt meg. Szegény Mariska néni, Pali bácsi és Pöre, egyedül maradt testvér nélkül. Cucó is szeretett volna élni, mennyi szép terve volt. 22 éves előtte állt volna az élet. Lajos szegény ha hazajön mekkora csapás rá. Hiszen rajongásig szerették egymást. Egy fél év alatt 3 halál eset Nemes Gyula bácsi, apuka, Cucó. Szinte nem is akarom hinni, hogy már nem él."

fikcio by Simon Zoltán

A generális nem vágyott társaságra, megszokta már az egyedül létet a szikár szótlanságot. A belső szobában ült leeresztett szemhéjakkal, háttal a zsírpapírral bevont törött ablaknak. Számára is meglepő módon megkönnyebbült. miután aláírta a megadásról szóló papírokat úgy érezte a tollal együtt lelke minden terhét is az aláírt ívek mellé tette. Ahogy kinyitotta a szemét, tekintetével hosszan elidőzött a szobákat összekötő folyosó kövezetén táncoló fénypászmákon mielőtt ismét a papírjai fölé hajolt volna. Összefoglalót kellene írnia az utolsó napokról. Nem kértek tőle sokat és amire kérték az is vállalható volt nyugodt lelkiismerettel, nem ütközött hazájának tett katonai esküjébe.

Tollszárát tintafoltos ujjai között forgatva néha-néha, ha  önkéntelenül is, de  lehúzta a toll hegyére ült kövér tintacsepp helyét a kalamáris nyakán. Titkairól és kételyeiről már mindent leírt a naplójában, ami ott lapult borjúbőr táskájának belső rekeszében a térképekkel és a védelmi dokumentációkkal egyetemben. Mit kellene még papírra vetnie? Mit írhatna a lelkében dúló káoszról a reménytelenség fojtogató érzéséről? Mintha lehetne bármit is mondani az elárasztott metróban megfulladt civilekről és katonák százairól? Jószerével nem is tudta volna megmondani mikor fogalmazódott meg benne az a felismerés, amit azonnal be kellett jegyeznie a naplójába, miszerint „az elmúlt évek bűneivel el kell számolni”.

Nem tartották jó taktikusnak úgy nagy általánosságban de jó katona és jó parancsnok volt, és ezt tudta is magáról. Még az elhibázott stratégiai döntésekből is a legkevesebb veszteséggel hozta ki a keze alatt lévő ezredeket. Nem a vesztes kurszki csata, de még nem is a megsemmisítő bobruski vereség volt az ami folyamatosan marcangolta az önbecsülését, sokkal inkább a parancs, a kötelesség vagy inkább az eskü mögött rejlő kötelességtudat és a józan emberség között feszülő kibékíthetetlenség volt az amely szétfeszítette a lelkiismeretét. Nem. Ez már nem az ő háborúja volt, még tiszti mivolta ellenére sem érezte, hogy ez a háború az ő háborúja lett volna. Az elmúlt napok apokaliptikus hangzavara után a halványan beszűrődő zajok monoton zsibongása megnyugvással töltötte el. Súlytalanná vált számára a kérdés, hogy miként tekint rá most a győztes fél, megvetéssel vagy tisztes ellenfélként, aki másfél millió ember ellen is tartott egy falatnyi berlini földet? De bárhogy is legyen kudarcot vallott, bűnössé lett, hivatása groteszk bábjává vált.

Gondolataiból von Schmeling oberstrumführer riasztotta. Megint ki kell menniük a teraszra Herr General!- mondta. A férfi felállt az asztal mellől. Végigsimította porral borított, elnyűtt zubbonyát és a sapkájáért nyúlt, de aztán eszébe ötlött, hogy számára teljesen felfoghatatlanul de végül is megfosztották tábornoki sapkájától. Most így hajadonfőtt úgy érezte nevetségesen slampos vagy talán mezítelen is. Helmuth Weidling mégegyszer ellenőrizte zubbonya gombjait és megigazította a nyakában függő vaskeresztet mielőtt kilépett volna a májusi napsütésbe.

1945 május 2 délután. Az utolsó német országban készült kép General Helmuth Weidlingről és három másik német tábornokról Moszkvába szállításuk előtt (a kép forrása orosz archívum)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Helmuth_Weidling

https://hu.wikipedia.org/wiki/Berlini_csata

1945. március 19. hétfő - 2021. március 19. péntek

"Délelőtt jelentkezni mentünk Éva, Csöre, Cucó, Bagdi Ica és én, de rengetegen vannak. A népmozgalmi bizottságnál kell bejelentkezni, mert elvesztek az iratok. Icával tanulgattunk. Ahányszor elmentem a stáb előtt mindég rákezdett Zsorka zongorázni elég szépen. Úgy látszik, h. Anatol megmondta, h. kérdezte, h. vajon ki játszik és ezért van ez az egész. Délutűán is pl. megyek és egy katona meglát és bekiált, h. devaj bisztra= gyerünk gyorsan, erre Zsorka rázendit zongorázni. Mindég ahányszor arra megyek. D.u. Ica és én Ágihoz mentünk órára nem volt otthon és helyette Anatol magyarázta a fizikát ki akarta kérdezni, mikor elhívták. Meséli Ági, h. ma reggel váratlanul megcsókolta, élvezem a fiatalságot. Zafir nénitől megkérte a kezét. Tegnap a tatár orvos sokat beszélt, megmutatta, h. h. megy a magyar barisnya és h. a magyar. Megint mikor találkozunk jön és mutatja, h. látott 2 barisnyát és mutatta, h. megy, megnéztem és intettem egyet. Zsorka is jelen volt és rászólt, h. elég. Nahát, h. Ágiékat, h. élvezem, hiába tavasz van. Ma a déli órákban tavasziban és diák sapkában voltam."

fikció by Simon Zoltán

A nővér leült az ágy melletti kis székre és habitusa szárnya alól elővette a Zalai élet friss számát. Úgy érezte megfullad a kórteremben terjengő súlyos szagokkal telített levegőtől a vizelettel átitatott lepedőkből szivárgó ammóniától. Szolgálata kezdete óta gyötörte a hányinger. Nehezen viselte a kloroform a klór és az üszkösödő sebekből áradó édeskés szagot, hovatovább úgy érezte, hogy kiköphetetlenül nyelvére tapadt a fojtogató bűz. Ágota nővér erőt gyűjtött és megnyugtatásként harmadszorra is felolvasta az ágyon fekvő szerencsétlennek a bátyjához írt üzenetét az újság Honvédüzenetek rovatából. Rápillantott az ágyon mozdulatlanul fekvő fiúra. Várt még egy picit aztán elengedve a fiatalember kezét felállt és a takaróra tette a lapot.

A fiú még egy pár pillanatig tétován keresgélte a nő hűvös tapintású kezét még végül rákulcsolta ujjait a pokrócon heverő újágra. Félt. Olyannyira hiányzott szeretett bátyja aki mindvégig oltalmazta őt a világtól, megtorolván minden sérelmet amit el kellett szenvednie. Hálás volt Sándor minden gesztusáért, az ezüst óraláncért amit a gimnázium elvégzése után kapott, az első csokornyakkendőért és az első közösen átmulatott görbe éjszakáért a Ludasban. A fiú aprókat nyögve megszorította az újságot és minden idegszálával a bensőjét szaggató fájdalom felé fordult. Lecsukott szemhéja alatt el elsuhant a sürgölődő apácák árnyéka. Mielőtt elveszett volna saját fájdalmában köszönetet mondott az Úrnak, hogy még ott lehetett testvérbátyja menyegzőjén s külön köszönetet mondott azért az utolsó napért amit még együtt tölthettek lent, a folyó partján. Látta magát ahogy diszkréten félrevonul az öböl egyik távolabbi zugába teret adva az ifjú házasok pajkos évődésének. Látta magát a homokos fövenyen fekve arcát a nap felé fordítva, lehunyt szeme alatt színes karikákat rajzolt a vakító nap fénye, amit csak nagy ritkán tört meg az égen átlebbenő felhők árnyéka. Érezte, ahogy a nap hevétől egyre jobban ég az arca s érezte, ahogy a hőségtől felhasadozik a bőr a szája szélén. Szeretett volna visszamenni a többiekhez, de a föveny homokja lassan magába szívta. Hiába hallgatózott, a szerelmesek hangja egyre távolodott. Körülölelte a csönd. Csévári Antal szomjúhozott.

1945. február 4. vasárnap - 2021. február 4. csütörtök

"Reggel 9 – kor hazajött Olgi. Nem is tudom leírni, úgy megörültünk, sírtunk mindnyájan. A két fiúról csak a hírt hozta, h. Jenő és Gyuszi együtt voltak Veszprémbe. Mindegyiknél civil ruha van és azt hagyták meg, h. németországba nem mennek ki, hanem levetkőznek. Lajtos Bécinek leamputálták Pesten a jobb kezét. Hazarohantam elujságolni a hírt aztán Pörével bementünk Gaál espereshez, mert Olgi hírt hozott a feleségéről és Katitól. Aztán templomba mentünk. Utána le Nemesék mert az egész család ebédre volt híva. Húleves főtt hús, rizzsel, sült kacsa krumplipüre, fánk, bor. Ebédután anyuka kiment a temetőbe én Évával haza, h. ne legyen egyedül Jutka aki otthon aludt. Este Antaléknak Jucikával kimentünk a kútra. Este jött Gaál esperes. Olgitól érdeklődni. Este jött Laci két ismerőse és itt aludt. Keresztanya mondja, h. Bauer sváb itt volt az üzletben és nagyon tekintgetett utánam. Jucika nagy szamár két fülivel kalapál."

1944. február 4-én készült fénykép egy DFS 230-as vitorlázó repülőről amely a budapesti Attila u 35-37 számú ház legfelső emeletébe fúródott.

fikció by Simon Zoltán

Varrd vissza! Teljesen mindegy, hogy rajta hagyjuk vagy levesszük. Nézd meg, úgy is meglátszik a helye! Nem?- bökött rá a lefejtett csillag alatt sötétlő foltra a szürke kabát bal oldalán. Egyébként is semmi sem biztos! Sohasem tudhatni mi fog még jönni. Tudjuk egyáltalán milyenek az oroszok? –tette hozzá emelt hangon.

Már egy hete tisztában voltak vele, hogy vége, de a férfi szorongott, félt az utcára menni. Féltette magát és féltette gyermekei anyját. Érezte magán az elmúlt évek megannyi megpróbáltatásának és az utóbbi pár hónap tömény rettegésének súlyát. Minden egyes borotválkozásnál szomorúan konstatálta, hogyan vész ki a szeméből a fény, hogyan vés egyre mélyebb árkot szája szegletébe a rettegés. De Janka, akit egyre látványosabban fojtogatott a bezártság alig várta, hogy megfürdethesse arcát a friss levegőn.

Most állát kissé hátraszegve, fejét finoman ide-oda mozgatva két ujjával felhúzta nyakkendője csomóját inge felső gombjáig. Gutmann Endre elkészült. A kredenc mellé tolta a szoba egyetlen székét és kabátját a karjára fektetve leült amíg felesége elkészül. Nézte, ahogy törékeny, vékony ujjaival lecsipkedi az apró szöszöket a parókájáról. Már csak ez az egyszerű hétköznapi, sötétbarna volt meg neki, amit akkor viselt, amikor a Wahrmann utcai lakásból eljöttek. Lassan három hónapja már, hogy az adóügyis kolléga, Szlávik Ottó lakásának  cselédszobájában húzták meg magukat. Ottó vásárolt, hozta, beszerezte amire szükségük volt. Mindent megtett értük és nem is igazán értette miért, hisz csupán kollegák voltak. Ha jól visszagondolt alig egy párszor volt csupán, amikor egy-egy ebédszünetben közös asztalhoz ültek a Bőhm kifőzdébe.

Úgy szerette volna ha vége szakadna ennek a rémálomnak, hogy újra levegőt vehessen és elmehessenek innen. Hányszor de hányszor győzködte Jankát ennek szükségszerűségéről, hogy aztán minden kudarcba fulladt érvelése után, tele megbántottsággal egymásnak hátat fordítva nyűglődjék át az éjszakát a cselédszoba keskeny ágyán. Ismét felnézett a készülődő nőre. Elmegyünk, döntötte el végleg magában. Nem érdekelnek a sírámai testvérekről, nagyszülőkről, ceglédi rokonokról. Elmegyünk.

Janka még megigazította a kendőjét mielőtt férje rásegítette volna a szürke kabátot.

 

Zsidó házaspár első szabad sétája (a kép illusztráció)

1944. december 2. szombat - 2020. december 2. szerda

"Reggel jött két orosz a mienk éppen reggelizett, kinéztem a szobaajtón elég jóképű gyerek. A két orosz megnézte a szobákat én a kisszobában voltam az ágy alatt. Amikor a mienk kiment beugrottam a fürdőszobába. Szétfejtettem a kabátom, olvastam, kártyáztunk. Úgy volt, h. jön éjjelre az a kis tiszt aludni, aki reggel és délután volt kaszrojért de nem jött. Délben itt volt Pali bácsi elküldtem a levelet  a gyerekeknek. Unalmasan telnek a napok."

fikció by Simon Zoltán

Mire Ignatyenkóval a tanyára értek már letakarták a lány testét. Egykedvűen nézte a kabátok alól kilógó kifacsart és lecsupaszított női lábakat. Végtagok. Lábak. Vértől és lucsoktól mocskos fehér lábak se több se kevesebb.

Fáradt volt. Ezen a héten ez volt a harmadik ilyen esete. Egyszerűen bosszantotta, sajnálta ,hogy erre a szutyokra kell fordítani azt az elenyészően  kevés békés idejét ami ebben a őrületben épp most magadatott volna számára. Visszafordult a ház felé ahol már csak hárman álltak a vályogból rakott fal előtt. Két korosabb mongol meg egy alig húsz éves uráli gyerek a hadtáptól. Ott toporogtak dideregve levetett csizmájuk mellett heverő málhazsákjaik mögött. Elnyűtt kapcájukat meg, – meglibbentette a decemberi jeges szél.

Zubbonya felső zsebéből előkapart egy szakadozott dohányos staniclit és a maradék mahorkát a tenyerébe szórva akkurátusan sodort magának egy cigarettát. Mindig is voltak ilyen erőszakos állatok a fronton – gondolta -  és lesznek is amíg így napról napra élnek, de egyszerűen nem értette mi jó van abban ha a férfiak egymás mocskába dugják a farkukat Mi kell még ennek a csürhének? Ott a hivatalosan engedélyezett zabra, zabráljon  vagy ha ez nem elég mért nem vonszolja félre a ribancát és gyűri maga alá, de így agyonverni? Minek?

Vaszilíj Alekszandrovics Riskin századosnak amúgy semmi baja nem volt a mongolokkal sőt ismert rendes mongolokat is de nagy általánosságban nem igazán szenvedhette őket. Bevonulása előtt is tudta róluk, hogy lopnak és csencselnek. A többség nem is igazán tud oroszul és nem is akarnak beilleszkedni a városi életbe. Ő személy szerint semmi jót nem tudott kiolvasni a széles arcokban ülő vékony szemekből. Tekintetét a hátizsákokra szegezve, kezeit  vattanadrágja zsebébe dugva csak úgy alig észrevehetően intett az állával „ pakoljatok!” és a három katona leguggolt, hogy kirámolják a zsákjaikat. Furcsa módon először mindannyian a sót, kenyeret és a dohányt vették elő és csak egy árnyalatnyi késedelemmel húzták elő a töltényhüvelyből készült gyújtót, gyufát, faggyút. Mielőtt körmére égett volna a mahorka hátra arcot vezényelt a katonáknak és ismét végignézte a zsákokra pakolt zsákmányt a kopott karórákat és törött üvegű zsebórákat, a gyűrűket és vásári brossokat mind megannyi hasznavehetetlen kacatot amit a háború végéig előbb utóbb a sárba taposnak majd, ahogy azt az uráli gyerek málháján fekvő aprócska sótartót is a törött szárnyú angyalkával a tetején. Amikor végzett a mustrával a politikai megbízott lőtt és a két mongol a földre rogyott. Odalépett a sokktól remegő fiú zsákjához és csizmája orrával megbökdösvén a málha tetején árválkodó elcsorbult nippet kérdően a mellette álló politikai tisztre pillantott de elnézve  a férfi leszegett fejét és ívbe feszült testét, elfehéredett ajkait rossz érzés vett erőt rajta, úgy tűnt neki Ilja megint hajthatatlan. Riskin kényszeredetten bólintott és Ilja Ignatyenkó megbízott politikai tiszt előrelépett majd tarkón lőtte az urálit is.

A nagyszüleim házát védő "okirat" amely kizárólagos jogot biztosít a már bekvártélyozott major számára.

1944. szeptember 28. csütörtök - 2020. szeptember 28.hétfő

" Reggel ½ 8 kor beszól anyuka, h. keljek fel, mert itt van Sanyi, búcsúzni jött mert az édesapja értük jött. Én meglepődtem, mert Sanyi azt akarta vagyis tervezte, h. ő még 1-ig itt marad mivel a csizmára rá lehet fogni, h. még nem csinálta meg a cipész. Arra számitottunk, h. az édesanyjáék elmennek. Felkaptam a ruhám kimentem. Apuka már készült ki az állomásra, kérte Sanyit, h. írjon a két fiúnak, hogylétük felől és mondja meg v. is irja meg, h. mi maradunk, nem menekülünk. A csomagot nem tudja vinni mert Szolnokig gyalog vagy parasztszekéren mennek onnan meg vonattal Pestig. Felírtam a Gyuszi címét neki. Anyuka elment a tejért mi ketten maradtunk kint a gangon. Meg voltunk illetődve mind a ketten, megint mondta, h. írjál csepp jány ha elmentek. Leültünk és mély csendbe burkolóztunk. „Az hallottam édesapádtól – mondta hogy a Tiszántúlt kiürítik”. Természetesen én erre sírva fakadtam. Vígasztalt, h. ne sírj majd megsegít bennünket a jó Isten, csak bízzál benne és imádkozzál és ha el kell is mennetek vidd magaddal a Bibliádat.” Várjál rám csepp jány ha lehet „Nem szóltam rá semmit , nem ígértem „Vajon megyünk- e még valaha együtt templomba?” – Mély csend – „Ilyenkor az ember annyi mindent szeretne mondani de nem tud, de hiszen a hallgatás többet mond mindennél. „Mondta, h. tegnap este jutott eszébe, hogy kellene még egy verset írnia a búcsúzásra. Jött haza Anyuka a tejeséktől, Sanyi bement utána elbúcsúzni a konyhába. Mi is elbúcsúztunk, megfogta két kézzel a kezemet és megcsókolta. Anyukával mindketten sírva kísértük ki a kapuba, ő is közel állt hozzá. Délelőtt még felmentem a bankba anyának pénzt kivenni. Odafenn rettenetes volt a forgalom, kocsi, kocsi mellett. Menekültek parasztszekéren, autón, a rengeteg ember a városháza előtt a lépcsőn már napok óta, mind autóra várt, h. felkéreckedjenek mert úgy nagy az utazás most. Estefele elmentünk jegyet váltani a moziba Évával. Egész délután kötöttünk Lukácsék, az utcai szobába nyitott ablaknál. Egy kis szórakozásra vágytunk. Az Almássy utcán odajött Lukács és hármasban felmentünk Dorkáék Cucóért és Pöréért. Onnan hazaloholtunk vacsorázni. Lukács szólt Bélának is. A vacsora felét az utcán ettük meg. Csöre, Cucó én hátul mentünk mint gardék a fiatalok elől. A „Szerelmi láz”-t néztük meg, mivel elég savanykás volt a hangulatom, hát tetszett. A fináncok sarkán húztam Cucót, h. kísérjenek el, hogy élvezze Pöre meg Béla egymást, Cucó csak hosszú bögdösés után szánta rá magát, h. egy darabig eljöjjenek. Olyan különös azért, hogy Cucó nem érti meg a fiatalokat, fontos, h. ő már révben van."

fikcó by Simon Zoltán

A harmadik szerelvénnyel érkezett Thüringiából a műszakiakkal együtt, hogy kifüstöljék a lengyeleket a varsói csatornákból. Két napja dolgoztak már szinte éjt nappallá téve, hogy először csak a Wistulával párhuzamos csatornafedelekre tolják rá a felrobbantott házak törmelékét aztán körben tíz utcányira szinte mindegyikre, mielőtt bedobták volna a csatornákba a füstöt okádó égő olajos rongyokat, füstgránátokat. Most már csak várni kellett a szabadon hagyott kijáratoknál. Rágyújtott. Kifújta a keserű füstöt és nézte amíg a pislákoló láng el nem aludt a gyufaszál végén aztán visszaadta a skatulyát a mellette álló Niedermüllernek.

Egyenként másztak elő az emberek a föld alól köhögve. lucskosan, fuldokolva. Úgy szedjük ki őket mint az egereket a vizes vederből szólt Götze röhögve a megérkező fényképésznek. Ahogy a fotográfus felemelte a gépet mintha megállt volna az élet a tágra nyílt szemű lengyel is mozdulatlanná merevedett a lábaiknál ebben a delíriumos pillanatban. Ott álltak mind az öten a bűzölgő csatorna szájánál szorgosan igazgatva a szerelésüket. Ő is leporolta a zubbonyát és megigazította az övét is. Géppisztolyát hanyagul a vállára akasztva közelebb húzódott a csoporthoz. A kis Götze is előlépett a többiek takarásából és rohamsisakját homlokára billentve igyekezett minél harciasabbnak látszani. Nem tudta hány kép is készülhetett mielőtt a fényképész visszafordult volna az őt kísérő lelkes tisztek felé. Ránézett a társaira, de nem tudta leolvasni az arcukról ki, hogy van ezzel a világra szóló diadallal ami abból áll, hogy csontig fogyott fuldoklókat vakarnak ki a szaros szennyvízből. Személy szerint ő nem érezte a győzelem izét a szájában- és mégis vajon milyen íze is lehet a győzelemnek- amikor a csatorna mocskából kihúzgált foglyok egyik csoportját a háború egyik bugyrából a pokol másik bugyrába hajtották. Ez már nem az én felelősségem gondolta Emil Wunderlich és kisegítette a lengyelt a csatornából.

Egy varsói csatornákban harcoló lengyel katona megadja magát

1944. szeptember 17. vasárnap - 2020.szeptember 17.

"Majdnem elkéstem a templomból, már Marton imádkozott amikor odaértem. Sityu is elkésett. Istentisztelet után elmentünk Antalék, onnan haza. Pénzt vettem magamhoz aztán a cipészhez és újra Antalék. Aztán itthon leültünk beszélgetni a jó régi diákévekről. Jött Pöre, h. menjünk templomba, de légiveszélyt fújkáltak. Délután levelet írtam amikor ½ 5-kor jött. Kivittük a lapokat az állomásra, gondoltam, h. sétálni kellene egyet olyan gyönyörű idő van. Találkoztunk Éva, Pöre, Cucóval és visszamentünk velük az állomásra, mivel Jenő bácsi utazott. A váróteremben voltunk fél 7-ig. Sokat nevetgéltünk úgy, h. mindnyájan belepirultunk. Béla is utánunk jött. Innen Fábiánék mentünk ott voltunk 7 óráig. Hívtam a gyerekeket vacsora utánra. Béla is hazasietett vacsorázni. Sanyi hazafelé menet olyan jó kedvű volt, h. egeret lehetett volna vele fogatni – mint ahogy ő mondta. Sietett haza ő is, h. jöhessen vissza. Béla már ¾ 8 – kor nálunk volt, anyukáék vacsoráztak mi beültünk beszélgetni. Megtárgyaltuk, h. s mint lenne, ha bejönnének az oroszok. Nem tőlük, hanem a csisznyikóséktól kellene félni. A fiatalság menne dolgozni. Sanyi jött 8 után nagy fütyülve de már akkor  megszakították a műsort. Hamarosan légiveszélyt fújtak."

44_09_17
Zalai Magyar élet V. évfolyam 212 szám

1944_oroszroham_b

fikcio by Simon Zoltán

A zsúfolt katonavonatok melege után testét átjárta a hideg és frissen vételezett vattanadrágja elszalonnásodott bordái közül is elővillant már az elnemezesedett vatta. Két napja téblábol harsány hetvenkedők és csendes bajtársi társaságok között keresve egy arcot egy pillantást, amiben talán egy pici helyet találhatna megának de az arcok elfordulnak és a pillantások is tova siklanak. Nem ül a lőszeres ládákból rakott, harckocsi zsírtól sercegő tüzek mellett, kimarad a csendes bajtársi érintések és bizalmas kuncogások biztonságot adó morajából. Néha, néha odamerészkedik egy-egy kisebb baráti kompánia mellé de a vállak összezárnak és ő újra kívül reked. Minden egyes az arcán megbotló pillantásnál felébred benne a remény, hogy aztán csalódottan szinte bocsánatkérően eloldalazhasson, mint ha csak véletlenül vitte volna arra a lába, pedig hiszi magáról, hogy jó ember és nagyszerű bajtárs lenne, ha maguk közé engednék. Végtelenül magalázónak érezte, hogy emberi szóért kuncsorog de lenyeli minden szégyenét mert érzi, sőt tudván tudja hogyha egyedül marad elveszik.

Egyedül áll a hosszú sorban idegül az idegenek között, hogy átvehesse géppisztolyát és a fejenként kiosztható egyetlen tartaléktárat. Magányosan araszol a dübörgő harckocsik felé, hogy utolsó előttiként még felkapaszkodhasson a lövegtorony végéhez az olajos hordók mellé. Nem tudja mire számíthat, nem tudja mit hogyan tegyen. Reszkető lényét átjárja és a zsigereibe fészkeli magát az egymáson elforduló fémek fülsértő csikorgása és átitatja az acélmonstrumok mezőn átfutó remegése, ahogy az ázott földet magasra hányva, nekivadulva robognak előre.

A fiú arcára lassan ráül a kipufogógáz olajos füstje amint elfehéredett bütykökkel markolja a lövegtorony köré tekert drótkötelet. Fejét kétségbeesetten forgatva igyekszik meglelni az eddig el nem mondott titkokat a biztos mozdulatot vagy jelet amitől helyre áll a világ rendje. Igyekszik kilesni mások ki nem mutatott apró mozdulatait, rejtett fortéjait aminek birtokában szétfoszlik a mellét szétfeszítő félelem de a páncélon kuporgó férfiak, ha vannak is titkaik hallgatnak mint megannyi néma posztókupac. Fel sem tűnik neki a visító lánctalpak mellett rohanó emberek álomszerű lassú trappolása de élesen látja a másik nyakán legördülő izzadságcseppet a gallér varrásának hosszú felfeslését és a kabát szárnyának lomha lebbenését ahogy a férfi leugrik a hörögve hőkölő acélról. Abban a pillanatban ahogy az előtte kapaszkodó kabát is eltűnik a szeme elől a fiú ráébred, hogy nincsenek trükkök és holt biztos tippek. Itt és most csak ő van meg a Jó isten, így hát Ilja Burjakov kivár egy pillanatig mielőtt maga is  - épp úgy mint otthon a kisinyovi tizenhármas villamosról a tejcsarnok előtt jobb lábát előre lendítve kezeit szélesre tárva - leugrik a harckocsiról.

1944. augusztus 18. péntek - 2020. augusztus 18. kedd

"Délelőtt Cucóék voltam egy csomószor. Ott felejtettem a pénztárcám benne a verset, mikor értementem gyanúsan mosolyogtam és megkellett mutatni Cucónak a verset. Azt mondta jó vers. Délután Pörével a boltba és Nemesék mentem el. Aztán Éváért az állomásra. Megérkezett de énnekem még el kellett menni Pöriék és ő apukával hazament. Mire hazamentem ott volt Sanyi, tust akart kérni priódusos táblát csinálni. (jól van emberem, ok az írásra) Az édesanyjával jött fel és megígérte, h. hazamegy hamarosan. Kérdezte megyünk-e sétálni, mert ő hazaszalad és visszajön. Mi megvacsoráztunk 9-ig vártunk, de nem jött mint ahogy kiderült ott volt Varga Józsi a kiskatona. Sanyi persze dühöngött. 9h kor nagy zajjal motorbicigli áll meg az utcán Szili és Tóth Levente jött, mentünk sétálni. Elől Szili, Éva, Pöre, Cucó, én, Anyuka, Levente, Apuka hátul. Mi Cucóval egész este Sanyit szapultuk. Megmondtuk a hibáit, Cucó is belemelegedett mert haragszik rá egy kicsit pl. a leintés miatt amikor Liptákékról beszélt. Igy benne voltunk, h. elsétáljunk még az V. utcáig, habár mi Évával papucsban voltunk, égett is a talpunk. Gyuszi táviratilag köszöntött fel. Figyelmes." Ilona nap van (sic.)

44_08_18b
Orset Chestov kapitány festményt kap az afroamerikai kereskedelmi tengerésztől Georg Wrightól. A kép címe: Orosz-Amerikai együttműködés.

fikció by Simon Zoltán

Nem tudott mit tenni. Benne volt a vérében, neveltetésében, hogy minden bemutatkozás alkalmával egy kicsit meg kell hajolnia a szemben álló iránt tanúsított tisztelet jeleként. Ahogy elengedte a kapitány kezét már tudta, hogy ismét elkövette azt a gyermeteg hibát, hogy amerikai tengerészhez méltatlanul egy árnyalatnyival mélyebben hajolt meg a megengedettnél. Mielőtt Mc Murphy főhadnagy új kézfogásra kérte volna a feleket ismét  ellátta azokkal az instrukciókkal, ismérvekkel amelyek egy büszke amerikai tartását jellemzik.

Furcsa bizsergéssel töltötte el a tudat, hogy képviselhette Amerikát itt a világ másik végén és remélte, hogy sikere híre eljut majd az otthon várakozó Madlen Tuckerhez és az Anyjához is Új Mexikóba. Georg Wright  matróz a kettes fedélközből már az Albaquerque-i metodista iskolában is jobban szeretett rajzolgatni mint tanulni és itt is ha csak tehette firkált állandóan. Mi több igen jól keresett ezzel a tevékenységével már ha a cserébe kapott kekszet, barack befőttet és száraz zoknikat annak tekinthette. Alig győzött eleget tenni a felkérések tömegének, hogy portrékat és pajzán jeleneteket rajzoljon bajtársai számára amit azok aztán az ágyuk feletti sodronyok közé fűzhettek. Minden lámpaláza ellenére büszke volt magára bár röstelkedett egy kicsit a kép hiányosságai miatt. Nem érezte késznek még ezt a munkát. Biztos volt benne, hogy sokkal jobban is megfesthette volna ezt a képet ha hagynak neki még egy csöppnyi időt és Mc Murphy sem lógott volna a nyakán állandó jelleggel. Nem volt egészen megelégedve a figurákkal. Egyrészt például a rakparton álló alakot el kellett volna jobbra tolnia egy kicsit az egyensúly kedvéért és úgy vélte, hogy a jobb oldalon álló figura mozdulatain is lehetett volna még mit javítani.  Habár a lábak helyes megrajzolásával még nem igazán  boldogult még is úgy látta, hogy összességében azért minden a helyén van. Leginkább a hajó monumentális ábrázolása volt az amit igazán mesterien sikerült ábrázolnia különös tekintettel az oldalán lendületesen odavetett kötelekkel. Most utólag- már némi távolság tartással-  bárhonnan is szemlélte- a kompozíciót a tekintete akarva akaratlanul is a kép közepére vándorolt a tankra amiben az egész amerikai-orosz háborús szövetség és együttműködés megtestesült.  Ebben a felismerésben már nem is érezte olyan nagy hibának a tankot emelő csigasor elnagyolását.

Háromnegyed négy előtt pár perccel a riporterek és fotósok után a két delegáció is elhagyta a csarnokot. Mielőtt azonban ő is kilépett volna az ajtón még visszanézett a falnak támasztott festményére ami még most is ott árválkodott a pódium mögött. Georg Wright sajnálta, hogy magára kellett hagynia.

1944. április 12. szerda - 2020.április12. vasárnap

1944_04_12_
Német ejtőernyősök csoportja az Észak-Itália hegyekben

fikció by Simon Zoltán

Sorsot húztak. Jozef Fröchlich volt a második aki a főtörzsörmester ujjai közül kihúzta a mindent eldöntő gyufaszálat és most azt nézte ahogyan a hórihorgas férfi hátára csúsztatva a géppisztolyt szétosztja a lángszórókat. Látta a megfellebbezhetetlen sors szülte riadalmat azok szemében akik elé letette a gázolajos tartályokat és halotta a szerencsések felszabadult sóhaját. Hálát adott a magasságos Jó Istennek, hogy ebből a leosztásból kimaradt. Ezzel a szarral a hátán ami egy pillanat alatt égő fáklyát csinál bárkiből senki sem képes fedezéket találni vagy ide oda rohangálni, pláne itt fent a hegyekben ez maga a halálos ítélet. Ezt a hülyeséget! Egyszerűen megáll az ember esze. Ki a francnak juthatott eszébe ekkora baromság? Nagy tételben mert volna fogadni, hogy életében nem látott még ejtőernyőst az aki ezt az elcseszett szarságot kitalálta. Ejtőernyősöknek lángszórót? Pöcsök!  Bárhogyan is legyen tudta  hogy, Schröder ezt is megoldja. Szinte bálványozta  Schröder Feldmeistert és most ott állt a sorban figyelve ahogyan az szétosztja közöttük a lángszórósok feleslegessé vált tárait pontosan kiszámolva és felmérve ki mennyit bír még el. Megkönnyebbült, hogy visszakerült ebbe a szakaszba és hogy megint olyan ember alá fog tartozni aki nem megy fejjel a falnak és mindig csak annyit kockáztat amennyi feltétlenül szükséges. Megnyugtató érzés volt mellette lenni, mert ha vele ugrott az ember biztos lehetett abban, hogy senki nem fog vakon és magányosan az ellenséges vonalak mögött kóricálni mi több abban is, hogy a végén egyben marad. A főtörzsőrmester - a rossebb se tudja hogyan de tele volt  információkkal és adatokkal -  mindig mindent előre megtervezett és azt meg is beszélte velük igyekezvén minden kis apróságot a fejükbe gyömöszölni.

Jürgen Schröder feldmeister tudta miért harcol és azt is tudta hogyan jutottak  ilyen mélyre. Tájékozott volt és olvasott. Betéve tudta Cion bölcseinek jegyzőkönyvét és pontosan látta milyen messzire elérhet a zsidók keze és milyen körmönfont praktikákkal sodorták a bukás szélére németországot. Igyekezett  leszakadni minden közös művelettől amelyben az olaszok is szerepet vállaltak. Óva intette őket a megbízhatatlan digó ripacsoktól és a szedett-vedett csatlósoktól. Jó katona volt. Hitt saját nagyságában a bajtársiasságban és hitte, hogy a precíz tervek pontos végrehajtása viszi sikerre a sereget. Vallotta, hogy az apró győzelmek vezetnek el a végső diadalig  és Jozef Fröchlichnek most erre a hitre volt szüksége.

1944_04_12a

info[kukac]simonart.hu
A honlapon közölt cikkek, írások, grafikák a szerzői jog hatálya alá esnek. A tartalmak (képek, szövegek) másolása és közlése a forrás megjelölésével és a honlap tulajdonosának engedélyével lehetséges. Az engedély nélküli újraközlés tilos! A forrásmegjelölés nélküli újraközlés tilos! A honlap tulajdonosa kijelenti, hogy a honlapon közölt írások szerzői jogával rendelkezik, azok saját szellemi termékei, illetve az eredeti szerzők hozzájárultak a közléshez.
Weboldalt szerekesztette: Imaginarium