Tisztelt Megnyitóközönség! Kedves Zoltán!
Beszédem kezdetén felidéznék egy emléket, az első találkozásomat Simon Zoltán műveivel. Nem is oly rég ismerem az alkotót és az alkotásait, nincs még egy éve. Nagyjából tavaly ilyenkor újjászerveződött a Magyar Grafikusművészek Szövetsége, számos új taggal bővült a szervezet, és az új belépők munkáit a szövetség közösségi oldalán, majd csoportos bemutatkozó kiállítás keretében is megismerhette a szélesebb közönség. Ekkor találkoztam először Simon Zoltán friss, szemet gyönyörködtető, líraian groteszk embermadaraival, s bevallom, első látásra azt gondoltam, hogy a furcsa madáremberképződmények mögött egy fiatal, pályakezdő alkotó állhat, aki figuratív, elbeszélő jellegű, kevés eszközzel is sokat mondó művészi attitűddel rendelkezik. Akiben szerencsésen újjászületnek Lóránt Jánosok, Szabados Árpádok és Földi Péterek.
Hamarosan kiderült, hogy a művek mögött egy szelíd, szerény– és talán nem sértődik meg, ha azt mondom, hogy – már nem a fiatal generációt képviselő, mégis fiatalos lendülettel alkotó művész rejtezik. Nyomban el is kezdett érdekelni, hol bujkált ő eddig, miért rejtőzködik? Kik népesítik be a képmezőit, és milyen vizuális rejtezettség sejlik fel alkotásaiban, illetve azok mögött?
Nézzünk csak szét a ma nyíló kiállításban, melynek friss, idén született alkotásainak főszereplői elhagyatott, küzdő, magányos, talán utat vagy kiutat kereső figurák, akik végtelenül szimpatikusak. A gyermekrajzok spontán naivitását, esetlenségét idéző alakok hibridlények, embermadarak, akik egyszerre mutatnak kiszolgáltatottságot, esetlenséget és esendőséget – szabadságkereső szárnyaik mentén.
Simon Zoltán azt a világot ábrázolja szürreálisan figuratív köntösbe öltöztetve, rendkívül érzékenyen és emocionálisan, amiben élünk, és oly módon mutatja be, ahogyan az alkotó szeme előtt zajlanak világunk történései. Vegyük csak alapul a kiállítás címét, mely egyúttal az egyik kiállított sorozatának a címe is: Védőháló nélkül – a könnyed légtornajeleneteket bemutató széria légies eleganciát, könnyedségérzetet közvetít, melyet az alkotó olyan kifinomult érzékenységgel tár a befogadó elé, hogy az általa érintett, alapvetően fajsúlyos témák ellenére is – egyfajta belső derűt sugároz a néző felé mind a címadó sorozatával, mind e kiállítás valamennyi bemutatott alkotása által. Olyan derűt és optimizmust érzékelhetünk, ami a világunk kegyetlenségeit és visszásságait kristálytisztán látó alkotónak tagadhatatlanul is a sajátja, az eredendő belső attitűdje. Elég csak pár szót váltani vele, s máris kiderül mindez humánus reakcióiból, szelíd tekintetéből.
Mondhatnánk azt is, hogy mindez konstans. Ám ha megfigyeljük, képmezőin mindig minden mozgásban van: mint egy gyorsan exponáló fényképezőgép, úgy rögzít mozdulatokat, mozgásfázisokat, időpillanatokat. Az alapvetően narratív-illusztratív jellegű alkotások olykor egy „fázisjelenséget” bemutatva, máskor képregényszerűen, összetett, többosztatú képmezőkön mutatkoznak meg, melyek akár több kis képre is bonthatók – felülírva a narratív jelentésréteget, egyenként líraian absztraktra redukálva a jeleneteket. Mindeközben egy izgalmas technikai, illetve matériakísérlet eredményeinek és részeredményeinek is tanúi lehetünk a többségében monokróm, jellemzően a szürke különböző árnyalatainak és lavírozással előidézett finom átmeneteinek, lazúros rétegeinek gazdagságát szemlélve, melyek vagy fehér lapon, vagy koptatott, firkált falakat idéző, romkocsmában „talált” falakról készített, digitálisan vízjelessé finomított fotókon jelennek meg. Utóbbi hordozótípusok esetében az elkent vagy maszatolt, firkált nyomatok az utcaművészetet idézik, és fokozódik e jelenség érzete a szabálytalan, szaggatott képszélek által. Nem mellesleg Simon Zoltán képmezői és az ábrázolt jelenetei is hordoznak magukban egyfajta játékos szabálytalanságot.
Vajon érdemes-e elgondolkodni, számít-e, hogy a vonalak, foltok alkotta papíralapú, jellemzően vegyes technikával létrehozott művek a grafika vagy rajz tárgykörébe, vagy valami más, az említett kategóriákon kívülálló műfajba sorolhatók? Azt gondolom, Simon Zoltán munkásságát tekintve ez mindössze csak egy technikai-műfaji kritérium, aminek akár eleget teszünk, akár nem, az esszenciális lényegen nem változtat: vagyis a friss, 2023-ban született alkotások koherens egységbe foglalva úgy jelennek meg a kiállítótérben, hogy nem a befejezettséget, a lezártságot, hanem sokkal inkább azt a folyamatot közvetítik, melynek szerves része a néző is, akit finoman arra kér az alkotó, hogy a szabad asszociáció jegyében tegye magáévá a látványt, és ha kedvet érez, „fejezze be” a képet vagy a gondolatmenetet. S mi sem egyszerűbb, mint e rejtjelezett kérést teljesíteni, ugyanis a finom és kifejező, erős kisugárzású művek alkotta, a kiállítótérből kilépve is hosszan bennünk élő hatást előidéző alkotások élménye fog tovább kísérni bennünket, ebben egészen biztos vagyok.
Mindehhez pedig szívből gratulálok Simon Zoltánnak, és köszönöm megtisztelő felkérését e tárlat megnyitására, melynek most örömmel eleget teszek: a kiállítást megnyitom.
Képiró ÁgnesA megnyitóbeszéd elhangzott 2023. november 15-én az Óbudai Társaskör Pincegalériájában Simon Zoltán grafikusművész Védőháló nélkül című kiállításának megnyitóján.
Lábjegyzetek- avagy korunk és iszonyaink
(Simon Zoltán: Rólunk című kiállításának megnyitó szövege)
Simon Zoltán vérbeli grafikus. Szögezzük ezt le kezdésként. A grafikus mesterség szinte minden csínját-bínját elsajátította és magas fokon űzi évtizedek óta. Simon Zoltán, mint vérbeli grafikus közlő típus. Elmesél, lejegyez, ábrázol, összegez. Grafikusi voltának-azzal, hogy leginkább vonalak segítségével fejezi ki magát- ez sajátja. Szinte kötelező. A grafikai vonal más, mint a festészetben a kontúr- a körvonal. A grafikai vonal élő, eleven, vérzően eleven valóságtöredék, olyan eszköze a grafikusnak mely jellemezni, érzékeltetni, figyelmet felkelteni tud.
Nos a Simon Zoltán által használt vonalak efféle élő anyagok. Általuk válik valósággá mindaz, amit képzeletében létrejön.
Simon költői és reflektív alkat. Reflektál korunk retteneteire, kis-, és nagyobb szörnyűségeire és szörnyeire. Mindezt azonban lírai, könnyed folt és-vonalhasználattal, elegánsan és rendkívül megkomponáltan teszi.
A kiállításon látható több mint 20 alkotás-kis-és nagyobb méretű rajz- e reflektív szemlélet lábjegyzetei.
Lovas Dóra művészettörténész egy korábbi Simon kiállítás megnyitóján felelevenítette azokat a középkori illluminánsokat, kódexeket, melyek lapszéleire az illuminátor barátok unalmukban, jókedvükben a szövegel kapcsolatos vagy akár attól független kis skicceiket, groteszk ábráikat rajzolták. A marginaliák fura rajzai, a megjegyzések, kommentek első rajzolt változatai. Simon munkásságában -főleg a kisméretű rajzokon, illetve az itt ki nem állított Odüsszeia sorozaton-ezeknek a margináliáknak késői leszármazottjait tisztelhetjük („Az édenkertnek egy késő sugára”-ahogy Madách írja).De ősképként a szürrealista grafikák rajzok is megkutathatók a Simon életművet tanulmányozva. Toyen, Velickovic, Redon vagy Alfred Kubin fura rajzai sok tekintetben lehetnek előképei a falakon látható alkotásoknak.
Nézzük tehát most a kiállításon jól elkülöníthető emblematikus motívumokat.
Bálványok: Simon vonzódása az ősi kultúrákhoz letagadhatatlan. Faragott bálványok, Húsvét -szigeti arcok, menhírek, dolmenek bukkannak fel a rajzokon. Ezek a szörny pofák, gólemek vékony lábakon támolyognak, esetleg madárszárnyuk van, vagy nyak nélkül a földet jelző vonalra fekve öltögetik nyelvüket. Kik ők? Talán az Atlantis elött fém, vagy tűz korszak khimeirai?
Simon üzenete az én olvasatomban; Vagyunk, akik voltunk, azaz „sárkányfog vetemény” (Vörösmarty),
Madarak: Az előbb említett lényekkel szimbiózisban élő teremtmények, egy papírrepülő és egy varjú kereszteződései. Szálldosnak a különböző felületű égbolton, le-leszállnak, egymással perlekednek. Hát biztosan nem az ég madarai, akikhez Assisi Szent Ferenc prédikált. Ezek a szárnyaló tárgyak, nagycsőrű, kis testű, néha vörös nyelvet öltő rajok inkább Hitchkock Madarainak rokonai, pusztító és közel sem szelíd jószágok.
Fogak: Ezer fogú, éles, vagy tán kőfogú alakok népesítik be Simon grafikáit. Vajon harapásra termettek, vagy tépésre?
A főbb motívumok mellé mindig társul néhány háttérmotívum, melyek vagy rendkívül puha ceruza, lavírozott tus, estleg filctoll segítségével kerülnek fel a papírra. Egy épületváz, repülő kések (esőcseppek, kés formában) gyermekrajz szerű alakocskák. Ezek egészítik ki Simon lapjainak fő alkotó elemeit.
Mint kiderül, ezek a rajzok sok mellék és főszereplővel rendelkeznek, mégis olyan lapszéli, olyan jegyzetelős benyomással vannak a nézőre, hogy könnyedén befogadja őket. Simon a legkomplexebb témát is képes levegős, kompozíciójában áttekinthető módon megjeleníteni.
Fontos szereplője Simon Zoltán rajzainak a szín. Általában a fehér, vagy homokszínű, esetleg szürke háttér, azután egy -egy finom vörös vonal, satírozás teszi feszültté a felületet. Ez a minimalista színhasználat a már korában említett vonalfeszültségek és vonalminőségek mellett a hangsúlyokat, a jelentősnek gondolt motívumok felerősítését szolgálja. Igy éri el azt a végső stádiumát a grafika, melyben kép és gondolat egymásra találva ad át egy reflexiót arról a világról, melyben Simon Zoltánnal közösen mindannyian élünk, lebegünk, szenvedünk félünk és örülünk. Így lesz a lábjegyzetből, a széljegyzetből prófécia és kordokumentum.
Kedves Barátaim...
ha úgy gondolom, mint ahogy úgy gondolom, hogy mindenfélefajta valamire való művészi tevékenység: világteremtés, akkor most, ebben a térben, Simon Zoltán grafikái között, fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy miféle világba csöppentem? Hiszen már a legfutólagosabb pillantás is arról győz meg, hogy ez itt egy egységes világ. De milyen? Szép? Nem, szépnek semmiképp sem mondanám. A művésznek nyílván nincs különösebb oka rá, hogy szépnek lássa a világot. Erre rábólintok: régóta vélem, hogy olyan korban élünk, amelyben a szépség az esztétika birodalmának határesete. De noha nem szép ez a világ, mégis átitatódik erotikával. Gyönyörű keblek fölött csőrös madárfej. A vágy és vágykeltés állatisága, a szépség amint groteszkbe fordul. Az öreg testek feltűnő nemisége a szexualitást és erotikát kioldja funkcionalitásából, és általános alapelvé emeli. Az érintések ritkák, a testek közt távolság, áthidalandó. De áthidalható-e? Fehér demarkációs vonal választja el egymástól a békülni akarókat. A vágy groteszkbe fordulva is majdnem szép - teljesen szép nem lehet, mert még csak nem is törekszik harmóniára. Attól tart talán, hogy ez a harmónia hazuggá válik a megvalósulás pillanatában? Egyetlen boldogító érintésre bukkantam tegnap, amikor szemlét tartottam ebben a világban: a gyík gyengéd tenyerére a művész önarcképén, pontosabban: az arcán, a szájzug és az orr széle között. Mégis van tehát remény.
Ebben a világban igen erős a rejtőzés kényszere. Az arcok gyakran tűnnek el maszkok mögött, festékek alatt. A festő, aki egyben a tetoválás mestere, művészileg is bőségesen kiaknázza ennek a szakmának a hozadékát. A befestett arc erőteljesen hangsúlyozza, és meg is őrzi titkát. Ebben a világban -akár csak a mi közös világunkban, amelyből vétetett -nem könnyű, és talán nem is tanácsos meztelen arccal parádézni. Mivel nem vagyok sem képzőművész, sem képzőművészeti szakkritikus, nem tudok egzakt képet adni arról, hogy hányféle és miféle módszerekkel fedi és torzítja el a művész azt, amit szemünknek felkínál. Szeretem ezt az ellentmondást a „látva lássanak” és a „jaj csak meg ne fejtsenek” között. Közben érzem, hogy ez a rejtőzködés nem csak művészi játék, hanem kényszer is, vagy - Ady kifejezésével élve -Muszáj, de noha játék, mégsem örömforrás. Egyik-másik rajzon mintha le is akarnák vetni az arcok a rájuk kent vonásokat. A küzdelem a felület és a mélyebb rétegek között elégtétellel tölt el, mert a bele nem-nyugvás energiáit sugallja.
A kiállításnak, Jan de Witt arcképén kívül, akit azonban inkább lánynak érzékelek, egyetlen férfi-hőse van. E világ demiurgosza egyben e világ középponti hőse is. Már sok kiállításon ütköztem bele abba a kérdésbe, hogy miért foglalkoznak olyan szívesen a művészek saját arcukkal? Mert ez mindig kéznél van? Vagy mert önismeretre törnek? Esetleg önszeretetüknek, önsajnálatuknak, önbecsülésüknek keresnek ilyen módon maradandó formát? Ebben a világban, most és itt, rosszkedvű, szomorú, keserű művész néz vissza ránk a falakról. A vitathatatlan önszeretetbe olykor önirónia vegyül üdítőn, vagy valamiféle kérlelhetetlen keménység. Az öröm idegen ettől az arctól, még a gyík kedves érintésétől sem derül fel. Tegnap megkérdeztem tőle, hogy miért olyan ritka vendég a művészetben az öröm? Talán azért, mert ha az embernek jó kedve van, akkor okosabb dolga is akad a művészi buzgólkodásnál? Azt válaszolta nevetve, hogy alighanem ez a helyzet. Engem azonban nem nyugtatott meg ez az egyetértés. Ennek a minket körülvevő, Simon Zoltánról elnevezett világnak minden egyes tárgya hiteles művészileg, de maga a világ tágasabb lehetne, ha alkotója elhinné, hogy az öröm még nem szép korszakokban is épp olyan ihletforrás lehet, mint amilyen a szenvedés.
A kiállítást ezennel megnyitom.
és, ami megmarad..., amit úgy ítél a művész, hogy nem összetépendő, azokat kiállításokon láthatjuk -Milan Kundera írja keserű vádjait az Elárult testamentumokban, hogy; sosem lenne szabad a művészek által nem nyilvánosságnak szánt dolgokat a művész tiltása ellenére, megjelentetni, kiadni, kiállítani -Simon Zoltán maga dönthet arról, mit állít ki és szerencsére sokszor döntött már úgy, hogy; megmutatja műveit. Itthon és külföldön is számos kiállítása volt, azokból a rajzokból, amelyek tehát megmaradtak nekünk nézőknek, a sok (szó szerinti) „tépelődés”; morfondírozás, gondolkodás: belső harcok, a művész hatalmas belső vívódásai árán, amit a képek nézői sosem láthatnak. Simon Zoltánról azt mondják/mondjuk: vidám fickó, és valóban, kellemes társalgó, vidám történeteket már évtizedek óta mesélő ember. Szereti az életet és küzd benne. Érzékenysége, mindent sejtése, a világ rosszaságainak értése: mindig ott vannak a kitalált figurákban, képekben, „mesékben”, itt élnek ezeken a falakon is. Simon Zoltán -mióta csak hozzáfogott ehhez a, mesterséghez- mívesen rajzol. (Mást is dolgozott, amikor kellett: cipelt és szervezett, árút hordott és maga mosta a szitavásznakat.) Rengeteget illusztrált, ábrákat készített könyvek, tankönyvek számára, ami viszonylag megköti az alkotót, mert kötelező a szemléltetés. Ez az alkalmazott grafika, ahol ő mégis, ott is, önmaga tudott maradni. Mindig önmaga, bármit is kellett és bármit is akart aztán „magának” rajzolni.
Új és új rajzok százait készítheti, sosem lesz más, mert ő nem változik, a stílusa ugyanaz marad, a témák változnak csak, és ez így; jó, ez az egyféleség az ő erénye, zászlója és védjegye lett. Vannak hasonlóak, de ilyen nincs több a világon, ezeket a vonalakat, finom tónusokat más sosem fogja megcsinálni. Egyénisége, homogenitása egy született tehetség, hol szorgalmas, hol „lusta” egyéniség munkája során alakult egyre ilyenebbé, egyre szilárdabbá. S talán végre neki is sikerült - a mi generációnkban sok a későn érő - végre elfogadnia önmagát, a nietzschei legjobb értelemben is. Bízzunk benne, hogy ezek a szét nem tépett rajzok végre megmaradnak nekünk: szemlélődésre, kalandozásra a rajzok vonalai, tónusai közt, az ábrázolt „történetek” végig továbbgondolására, épülésünkre!
Ezennel - szeretettel és tisztelettel, a képeket, történeteket szívükbe ajánlva -
a kiállítást megnyitom.
-A most kezdődött XXI. század a tudomány és a technika soha nem látott fejlődését hozza.
-A most kezdődő XXI. század a kommunikáció robbanását és a világfalu kialakulását ígéri.
-A most kezdődött XXI. század a világ lakosságának nagyon szegényekre és nagyon gazdagokra szakadását hozza.
-A most kezdődő XXI. század a világ élő környezetének teljes összeomlását és a globális üvegházhatást vetíti előre.
-A most elkezdődött XXI. század valójában nagyon ambivalens, ellentmondásos érzésekkel kecsegtet…
A költő Szügyi Zoltán, aki Chicagóban él, Szélben sétáló című versében ezt az érzést így fogalmazza meg:
-„…Hallottalak…szélben…sétáló…és…-megvallom-…féltem
Ezek az egymásnak bizony sokszor ellentmondó információk a gondolkodó embert feszültséggel, sőt félelemmel töltik el!
Az emberi civilizáció pusztulása, -az APOKALIPSZIS- látomása már az emberiség nagy könyvében, a Bibliában is kitüntetett helyet foglal el. Tehát régi félelem ez. Most közel állunk a beteljesüléshez, valamiféle megoldáshoz is. A lélektan szerint a félelem az emberből háromféle lényeges alapmagatartást válthat ki:
1. Elfojtást-agresszivitást
2. Leépülést-őrületet
3. Menekülést mindenféle varázslatokhoz, csodákhoz. Mágiákat, kultuszokat létrehozva.
Simon Zoltán kitalált egy negyedik megoldást: rajzaival gyógyítva magát, szinte kirajzolja magából a félelmeket, rossz érzéseket. A baj, ha megnevezzük, ha meg tudjuk nevezni, már gyógyítható!
2001. szeptember 11-e után amikor, mint tudjuk minden visszavonhatatlanul megváltozott különös jelentőséget kap, hogy Simon Zoltán grafikus MÉGIS próbálja megfogalmazni az emberi lét értelmét… ITT ÉS MOST!
Próbál valami támpontot találni. Lehetőséget a túlélésre. Ebben a totális háborúra készülődő világban, a szétrobbantott értékeket illesztgeti, ragasztgatja csak azért is újból össze. Új értéket próbál teremteni a törmelékből. Expresszív vonalvezetésű, zaklatott, balladisztikus hangvételű grafikák ezek!… A figuratív ábrázolást szürrealisztikus vonásokkal színezi a minden képnél megjelenő montázs szerkezet, mint fontos kompozíciós elem.
Simon Zoltán munkáiban ez a szürreális megközelítés egyfajta új realitásra ébresztő eszköz. Az álomszerű képek és a nyers valóság ütköztetésével jönnek létre, időnként bizony megdöbbentő hatású képei. Technikai igényessége tiszteletet parancsoló. A visszatérően, újból, és újból megjelenő falfirkás hátterek, vagy az általa Rozsdaesőnek nevezett háttérmegoldás a képek előterében grafika kollázsokkal, mind az urbánus ember félelmét sugallja. A korlátok közé zárt indivídiumok bezártságát, elidegenedettségét. Ez a világ egy tipikus megalopolisz része, a grafitikkel, mint városi folklórral, háttérben a feltünedező rémalakokkal. Ez a neurózis, ez a riadtság a XXI. századot elkezdő emberiség tétovaságát, de mégis reménykedő életérzését tükrözik. Ezek az emberek mi magunk vagyunk!…
Ezek a rajzok bennem azt az értetet keltik, min a Pompei-ben elhamvadt testek látványa, melyeket a régészek gipsszel kitöltöttek, hogy láthatóvá váljanak megint.
Simon Zoltán újból láthatóvá tesz és szembesít önmagunkkal.
A kiállítás megnyitása előtt végül hallgassák meg, mert szorosan idetartozónak érzem, az Amerikában élő költő gondolatait:
Szügyi Zoltán: A földnek kapui
ma lehetne a kürt
napja
de csak
elhaló kiáltás
hallatszik a halmok felől
megtelik a levegő
az égetett szekér füstjével
és ünnep nélkül
zárulnak be
a földnek kapui
2001. október 19.
A STÍLUS: kifejezési mód, az a külső forma, amely megmutatja az összetevők együttes létét (Magyar ért. Szótár)
Tisztelt megnyitó közönség.
Amikor szó került arról, hogy én nyitnám meg Simon Zoltán bajai kiállítását, elgondolkoztam a mi közel 30 éves közös múltunkon, barátságunkról a pályakezdéstől mostanáig, és úgy döntöttem, hogy a „STÍLUS”-ról fogok beszélni…. az nagyon megmaradt bennem, annak idején pályakezdő grafikus volt még, - nagy bulizások, stúdióalapítás közepette stílusgyakorlatokat folytatott! Hihetetlen virtuozitással, nagy beleérzéssel végigrajzolta szinte az összes nagy grafikus-festő elődöt. Most már tudom, a rajzi szabadság eléréséhez volt szüksége ehhez. A szabad, és önfeledt mozgásra az anyagban.
Az azóta eltelt idő a magyar grafika középgenerációjának egyik jelentős alkotójává érlelte őt. Jelentős, nemes hagyományok; Szalai Lajos, Kondor Béla figurális grafikai munkásságának folytatójaként említhetjük grafikáit. Simon Zoltán szeret és tud is rajzolni. Az itt látható munkái eredeti rajzok. Tehát nem nyomatok, grafikai sokszorosítási technikák, - hanem rajzok, figurális kompozíciók. Ezek a rajzok különböző, un. „KOLLÁZS” felületen jelennek meg. A széttépett- szétvagdalt papírfecnik felragasztása a felületre, hol a háttérben, hol az előtérben megjelenve, és rajta a rajz, az un. „ÚJRAHASZNOSÍTOTT VIZUÁLIS HULLADÉKOKBÓL ÉPÍTKEZŐ KULTÚRA” megjelenését, jelenlétét sugallja nekünk. Egy romló világ valaha-volt szépségeinek töredékei jelennek meg, szinte idézetként és fokozzák a képek erejét. Szürrealisztikus fogalmazásmód, hangulatteremtő ábrázolás ez, amely nem irodalmias illusztráció, hanem információk közlése a képek vizuális nyelvén. Hitelesen, gondosan megkomponált képek ezek. A szinek hangsúlyos megválasztása, a harmóniák és diszharmóniák egymásnak feszülése esztétikai hitelességet ad Simon Zoltán képeinek. a „JEL” nála nem a látványt, hanem annak lényegét, mögöttes tartalmát jelenti. Az elmagányosodásról, elhagyatottságról, az egymásra figyelés hiányáról fogalmaz meg fontos gondolatokat. Az emberi közösségről beszél „ITT” és „MOST”. Az előterekben és hátterekben lévő alakok, formák összemetsződéséből, ellentéteiből a „TÉPETT-VÁGOTT KOLLÁZS”-szerű technika segítségével szól egy kiteljesedni akaró világról, amely természetesen csak álom lehet! Kölcsönhatásokról, kockázatokról, azok vállalásáról, ember és ember kapcsolatáról, ezek konfliktusairól beszél. „MITOSZOKAT” teremt a képek részleteiből összeálló sajátos világban, egy nagy szakmai tudással művelt vizuális nyelven.
Ma amikor szétesni látszik körülöttünk kicsit minden, tiszteletet parancsol ez az „ELIGAZODNI és TISZTÁZNI AKARÁS”. Fontos, hogy hagyjuk hatni ránk üzeneteit. Simon Zolinak felvállalt mondandójához méltó „STÍLUSA” van.
Mert a stílus maga az ember…
Tisztelt megjelentek!
Valahogy úgy kerültem én ide, mint Pilátus a Credoba, magyarán szólva: rólam aztán nyugodtan állítható, hogy kizárólag botcsinálta narrátorként mondhatok bármit bárminémű kiállítás megnyitóján. Ennek ellenére ez már a harmadik tárlat, amelyet módomban áll keresetten keresetlen szavakkal megnyitni. Ennek azonban – mint az az eddig elhangzott néhány sete-suta mondatból is kiviláglik – nem az az oka, hogy módfelett jártas vagyok a képzőművészetben. Ha azonban mégis okokat akarok (/akarnak/akarnék) találni, akkor azokat egyetlen egy szóban foglalhatom össze, s ez a szó a Barátság. Jelen esetben az a Barátság, amely Simon Zoltánhoz fűz.
Persze, felmerülhet a kérdés, vajon elegendő ok-e ez arra, hogy éppen én legyek az, aki most megnyitó gyanánt próbál mondani valamit Önöknek. Nos, úgy hiszem, a művészet legközelebbi rokonai közé tartozik a Barátság, éppen ezért ennél többet érő, ennél támadhatatlanabb, cáfolhatatlanabb jogalapot keresve sem találhatnánk…
Mindazonáltal, ismétlem, úgy jártam, mint Pilátus a Credoval, szóval ne várjanak tőlem szakmai bevezetést! Ne várják tőlem azt, hogy felhívom a figyelmüket mindarra, amire egy szakember fel szokta (/fel tudja) hívni a figyelmüket. Én csak egyetlen egyet ajánlhatok Önöknek: úgy tekintsenek Simon Zoltán grafikáira, mint egy keresés, egy kutatás eredményeire; mint egy út, egy utazás állomásaira.
És itt engedjék meg nekem, hogy egy kis szünetet tartsak, illetőleg hadd tegyek egy kurta kitérőt , s ennek keretében hadd olvassak fel egy rövid írást. Íme:
Ásatás
Háromheti utazás után felütötték a sátrakat, kialakították a tábort a hegy lábánál. A professzor sátra állott középen, körülötte egy gyűrű nyolc sátra a tanítványainak és a munkatársainak adott otthont, végül a legkülső övezet göcsörtös fahusángok közé kifeszített ponyvái alatt laktak a felfogadott bennszülött munkások.
Hetekig ástak. A professzor magas, szikár alakja hol itt, hol ott tűnt fel az ásatás területén, tanítványai kíséretében sorra járta a gödröket, megvizsgálta a felszínre került tárgyakat, eszközöket; árulkodó jeleket keresett. Aranykeretes szemüvegét vizsgálódás közben egészen az orra hegyére eresztette, ajkai elnyíltak, elővillantak szokatlanul nagy méretű fogai. Tanítványai lélegzetüket visszafojtva figyelték minden rezdülését.
Az egyik nap reggelén a munkások végre találtak egy sírt. Valóságos, csábító ígéretet. Ha kegyes az ég a kutatókhoz, az archeológia kincsestárát tárhatják fel. Három nap kemény munkájával sikerült felnyitni, s a professzor, tanítványaitól övezve a sírba szállt. A kriptában számos edény, használati tárgy és kisebb-nagyobb szobor között egy múmia állott. Kezében tartott egy cserépdarabot, aranykeretes szemüvegét az orra hegyén egyensúlyozta, ajkai elnyíltak, elővillantak szokatlanul nagy méretű fogai.
– Professzor úr! – kiáltottak fel önkéntelen csodálkozással a tanítványok. – A professzor úr!
A professzor megbűvölten állott meg a múmiával szemközt. Valóban a saját múmiáját ásta ki, állapította meg magában, önelégülten.
– Halhatatlan vagyok – motyogta boldogan.
Eddig tart a karcolat. Hogy mi a köze, vagy hogy van-e köze egyáltalán mindahhoz, amit körülöttünk, a falakon láthatnak; hogy kapcsolódik-e a művészethez, és kapcsolódik-e nevezetesen éppen Simon Zoltán művészetéhez – annak eldöntése Önökre vár és csakis Önökre tartozik. Én pusztán annyit kérnék: figyeljenek, keressenek, töprengjenek, utazzanak, s közben (mindenek előtt és mindenek fölött) adják át magukat Simon Zoltánnak és az ő grafikáinak!
És végezetül engedjék meg, hogy útravalóul Kányádi Sándort idézzem:
„Vannak vidékek, gyönyörű tájak,
ahol a keserű számban édessé izesül;
vannak vidékek legbelül”
Bene Zoltán
Nem rég, erdélyi túrám alkalmával éppen azon tűnődtem, hogy milyen érdekes, a kapitalizmusnak teljesen mindegy, hogy milyen gazdasági felkészültségű országba vonul be, hozza magával a maga plakátjait, kirakatait, épületeit, amelyek mindenhol egyformák a világon. Mert a kapitalizmus ilyen, internacionalista. Ugyanezeket az épületeket láthatjuk a Szabadság téren, vagy a Belvárosban, csupa üveg, csupa beton-kolosszusokat, s a kissé burzsoá-ízű, hivalkodó anyagokkal tarkított, időnként förtelmesen stílustalan épületeket úgy nevezzük: posztmodern. Azaz: modern utáni. Mert hogy a modern építészet úttörői a múlt század elején működtek, tehát a mai modern építészet csak utánuk, poszt keletkezhetett.
Ha az érték felől közelítjük meg a posztmodern művészetet – merthogy nem csak az építészetben, hanem a festészetben és az irodalomban is használatos ez a kategória immár – akkor nem túl rózsás a helyzet: az úttörőkhöz képest a mai modernek sokszor atavisztikusak, eklektikusak, vértelenek. Olyanok, mint az utánjátszó mozi: a nagyfilm premierje után kapják csak meg a kópiát.
Bizony, a posztmodern művészet értékteremtő képességével gondok vannak. Ha arra gondolok, hogy Marcel Duchamp már az 1910-es évek közepén kiállította WC-csészéjét, mint műtárgyat, megindítva ezzel a „ready-made”-ek máig tartó hullámait és újhullámait, akkor bizony fanyalogva nézzük az országos tárlatokon kiállított arannyal lefújt sörös palackokat – ezt már valaki egyszer kitalálta, ezt már valaki egyszer eljátszotta, tessék mondani, játszani mást.
Tagadhatatlan, olykor redundáns, már egyszer közreadott információkat tartalmaz a posztmodern. Ennek megfelelő a műtárgyak értéke és értékelhetősége is.
Hogy mi a gond? Az önálló művészi gondolkodás hiánya. A külföldi, főként nyugati áramlatokba való megmerítkezés kényszerű vállalása. A mindenáron modernnek lenni akarás vágya, s a bizonyításé: én nem maradtam le, követem a trendet,
Hát, kérem, a kérdés nem ilyen egyszerű, s erre bizonyíték éppen Simon Zoltán. Hazudnánk, ha azt állítanánk: nem veszi figyelembe a modern grafika mai lehetőségeit. Csak épp a helyértékén kezeli: nem célként, hanem eszközként. Nála a modernség nem azt jelenti, hogy a grafikát kalapáljuk rá a modern áramlatok kaptafáira, hanem hogy a kaptafát csak távolról szemlélve, sajátosan hazai munkát adjunk ki a kezünk közül. És ez nem mindegy.
Módszere egyszerű, javaslom másnak is. Íme a recept:
Először is gondolkodj el, ki vagy Te, milyen helyen élsz, ki a környezeted, milyen kultúrához tartozol. Van-e mondanivalód a többieknek.
Simon Zoltán korosztálya még elgondolkodik ezen. Vajon az utána következők is? Másodszor: Gondolkodj el azon, hogy a világ hogyan viszonyul hozzád. No, ez már problematikusabb. Egy olyan korban, ahol minden arról szól, hogy hogyan lehet az én igazságomról (igazságtalanságomról?) meggyőzni a másikat, mert már nem is az igazság, hanem a saját vélt vagy valós igazságom érdekérvényesítése a lényeg, az emberek egyre kevésbé fogják megtudni az igazi igazságot, ami nem más, mint a valóságnak való megfelelés, ahol a jó jó és a rossz rossz, a dolgok nevükön vannak nevezve, és egyféle norma vonatkozik minden létezőre. De ami a legszomorúbb: nem is akarják majd, mert ha meghallják azt a szót: igazság, feláll a szőr a hátukon.
Pedig a modern értelemben vett létezésünk a manipuláció nélküli valóság felfedezésén alapszik. Ja, hogy ez nehéz dió? Simon Zoltánnal együtt mondom: ha a félrevezetés már Csimborasszó-mértéket ölt, az ember ne akarja se a világ eszenciáját, sem pedig a bölcsek kövét felfedezni. Egyet tegyen: kérdezzen.
Mert ez Simon Zoltán művészi habitusának lényeges eleme, ezt mutatják grafikái. A világ groteszk? Groteszk arcmásokat keresek és alakítok a papíron egyszál grafitommal. Félelmekkel kell együtt élnünk? Félelmetesnek ábrázolom a jelent. Van kérdésem a művészethez? Felteszem – erről szól a „Kép part között” c. kép, ami ugyan nincs ezen a kiállításon, de nagyon jól példázza ars poeticáját: az álmodernség és az igazi problémák közötti hídverés helyett meg kell kérdezni a művészet közegétől: kell-e egyáltalában hídverés, vagy elég egy gázlót keresni valahol lejjebb, ahol kevésbé nagy a sodor.
Nézzünk csak a „Variációk csörgődobra” figuráját. Esendő, humoros, groteszk. Bármelyikünk lehetne. Ahogyan a grafikai lap mezejében megjelenik, egyszál magában, már az önmagában kérdés: Ilyen vagyok, ilyenek vagyunk: Kiszolgáltatottak a külvilágnak? Keljfeljancsi-magunkat állandóan arra tréningezzük, hogy legyen erőnk megszólaltatni a hangszert – abban a közegben, amelyik a művészet CT-ágyújában szelvényekre bontja az igazságot, s ezen szelvények egyikében téblábol a kor hőse, s közösségének többi tagja előtte, mögötte botorkál a saját szelvényrendszerében? Van-e, lehet-e közösség az atomjaira szakadt jelenben?
Simon Zoltán művészi világa a nem túl rózsás jövő kulisszái előtt a szürkék bűvöletében élő emberről szól. Minden egyes grafikai lapja a valóság terméke, igazi probléma, valódi emberekről – kérdőjeles mondatokba zárva.
Véleménye szerint kérdőjeles mondatokban leledzik a művészet maga is. A „modern legyek, vagy konzervatív” kérdése ócska koholmánnyá silányul az igazi kérdések előtt: kinek alkotok valójában? Egy körülírható, megfogható, történelmileg is determinált közegnek, vagy az általánosság álorcája mögé búvó manipulációnak? Feltesszük ezeket a kérdéseket még – kedves alkotótársak? Vagy csak néhányunknak kell csörgődobot cipelni a nonfiguratív díszletek között? Ugye milyen bonyolult erre felelni.
Simon Zoltán is bonyolultan felel: papírkollázs és hagyományőrző rajz együttes képi alakító eszközeit használja fel egy új minőség létrehozására. Amelyben a kérdező ember a maga bonyolult valójában áll előttünk egy bonyolult struktúrájú grafika törvényeinek engedelmeskedve.
Hollósy Galéria 2006. szeptember 15.
Tisztelt kiállítás látogató közönség! Most pontosnak kell lennem. Nevem: Bereményi Géza, jelenleg itt állok önök előtt. Feladatom a következő: megnyitni egy kiállítást, jobban mondva: közelebb hozni, ( valamit elárulni) segítségül szolgálni a tisztelt közönségnek, amely elé ezennel egy kiállítás tárul. Ennyit magamról.
Most pedig hadd térjek át eme kiállítás létrehozójára. Ő már nálamnál egy összetettebb személy. Amikor három esztendeje elhatározta, hogy megszületik és itt kiállít, ő adott önmagának nevet, méghozzá a keresztségben azt a nevet nyerte : 143. Tehát mi most a 143 kiállításának megnyitójára gyűltünk össze.
Közbevetőleg megjegyzem: 143 három személyből tevődik össze: Both András fotósból, Pálvölgyi Géza zenészből és Simon Zoltán grafikusból. Azért csupán közbevetőleg biggyesztem ezt ide, mert majd önök is meggyőződhetnek arról, hogy az, amit ez a három kiállító művész itt létrehozott, az az egyszerre vizuális és akusztikus hatás, az három részre három személyre nem bontható, mert csak megzavarná az élményt. A fotó konkrétsága, a zene átlényegítő ereje és a grafikáknak az a különös adottsága, hogy akármiből bármi mást tud csinálni itt legfőbb szándék szerint összeadódik.
Vagyis: három kiállító, nemes lemondással személynevéről, összeadta a földön eltöltött idejének évszámait, és íly módon 143-má változott. Egyetlen valakivé, akinek a kiállítását én éppen megnyitom.
Hadd jellemezzem most őt, 143-at.
143 tizenkét témát dolgozott fel számunkra. Akad köztük elvont kevésbé elvont és konkrét. A kiállítás látogatója sorban ismerkedhet össze velük, míg végül, az összbenyomást idején határozott benyomása támad 143 világlátásáról, sőt személyiségéről, karakterjegyeiről is.
Hogy 143 milyen, mi érdekli őt mi nem? Mit von be szemléletébe, hogyan rajzolódik ki az ő profilja, a saját személyisége.
Lássuk tehát: milyen Ő, legalább is az én észrevételem szerint.
143 az összefüggéseket keresi, a reminiszcenciák kutatója, a párhuzamok szerelmese. Az utolsó szónál álljunk meg álljunk meg egy pillanatra. „ Szerelemese” Azért használtam ezt az érzelmileg elkötelező szót mert, mert 143 lírai alkat, majdhogynem szubtilis.
Gyönyörködésre, fájdalomig menő azonosulásra képes, a tünékeny megragadása a célja. Az átmenetek makacs kutatója ő. Még a legkonkrétabb témáját a Bárkáét is ősi távolságokba, a lehető legkitágítottabb szemléletbe emeli. Minden érzékelhetőből érzést párol, gondolat lesz minden tárgyból amit kézbe vesz.
143 éteri táncos, 143 kalandornak született. 143 szemlélődő típus. Vizsgálatának tárgya nem a tények hanem azok hatásai. Ő nem oknyomozó, hanem csak is az okozat érdekli makacsul. Ha elképzelünk egy eszmei térképet, azon a 143 a tudástól helyezkedik a legtávolabb. Ő 143 sohasem boncolgat, elemez, vagy merül ( el ) a részletekben, az ő útja jelképek között vezet. Világában az összes részlet összecsendül, az ő legfőbb témája az összefüggés.
Engedjük meg, hogy 143 bemutatkozzon nekünk a maga egyszeriségében, üljünk le mellé az álom a lenyomat, a tükröződés partjaira ahol három műfaj folyik egybe.
A kiállítást ezennel megnyitom
Budapest 2007 január 19.
„Gondolkodom, tehát vagyok” – hangzott el egy új kor hajnalán a filozófus szájából – hogy aztán pár száz évvel később elkezdjen gondolkozni azon, hogy min is kéne törnie a fejét elsősorban: a tudásáról, ismereteiről avagy a saját létezéséről…A gondolkodás ilyetén csapdahelyzetei azonban nemcsak a bölcseletet terhelik – ha például egy asszony végigmegy a hídon, akkor azt a fizikus rezonancia-effektusnak, a társadalom-tudós két part közötti törvényszerű avagy esetleges korrelációnak tekinti, az író egy erkölcsi fátum beteljesedésének, mint Thornton Wilder a Szent Lajos király hídjában, a festő pedig Sikolynak – mint ahogyan azt Edward Munch is tette. Mennyi érdekességet kínál fel mindegyikőjüknek ez az egyetlen történet – pedig létezése szerint pusztán csak egyszerű cselekvés, melyhez hozzátapadnak a különböző gondolat-társítások!
Megszoktuk, hogy a gondolkozás kifejezetten intellektuális-nyelvi folyamat. És ezt látszólag az irodalom, mint művészeti ág is bizonyítja – bár ismereteink vannak arról, hogy az irodalom másképp gondolkodik: képben, és csak aztán löki nyelvre a gondolatot, de rögtön hozzá is lát, hogy a saját törvényei szerint formálja regénnyé, verssé, drámává. Csakhogy a vizuális művészetek nem bomlanak tovább nyelvi formába, bennragadnak a festékben, ceruzában, kőben. Így helyes: aki gondolkodásmódjukat akarja megismerni, annak látni kell, mint ahogy a zenében hallani, s ha valaki ezekkel a készségekkel nem rendelkezik, az bizony nem fog tudni választ adni arra a kérdésre, mit is jelent a „Gondolkodom tehát vagyok” igazsága – esetünkben – képzőművészetül.
Bizony, Simon Zoltán esetében a kérdést is így kell feltennünk: hogyan gondolkodik a grafika önmagáról, alkotó elemeiről, hogyan gondolkodik az alkotó a grafikáról, és végül hogyan gondolkodik a néző mindkettőről.
Jelenkori grafikánkra pillantva, (háttérjellemzésül Simonhoz) azonban elég ambivalens a válasz. Már ha csak technikai oldalról is közelítünk, azt kell látnunk, hogy a bonyolult műveletsorok bonyolult elképzeléseket takarnak, amik megvalósítása olykor fizikai korlátokba ütközik (ld: nyomatok mérete), ám ez a technikai intellektus néha kifullad a felület kérdéseinek megoldásaiban, s nem ér el végső céljáig, a mondanivalóig – értelmezésemben a mű szellemiségéig. Mert tagadhatatlan, ha valaki bármelyik nagy összegző kiállításon rátekint egy rajzra vagy nyomatra, annyit rögtön lát, hogy sokfigurás, bonyolult vonalvezetésű, megdolgozott felületeken jelenik meg a magyar grafika – és itt rendre meg is marad. A legfőbb igyekezet ugyanis az, hogy valami sajátos, a korra jellemző (posztmodern? eklektikus?) képi szövevénybe burkolóddzon az alkotó, jelezvén, hogy maga a kor bonyolult, a grafika csak követi…
Csakhogy a néző is bonyolult szerkezet, s miként az automobilok designján, valószínűleg a grafikán is észreveszi majd a kor hasonlóságát, amit nyugodtan nevezhetünk a kor divatjának. Igen, hasonló grafikai felületekkel találkozhatunk az országos tárlatok nagyobb részén, melyek általában pszichológiailag érdekes, de nyomasztó tárgyi és figurális látványt kínálnak bonyolult struktúrákban igényes felületekben, artisztikusan előadva, – mert kétségtelenül ez a művészeti trendi – csak épp arra nem kapunk választ ezekből a lapokból, hogy miért ilyen ez a valóság, amit a grafikus láttat, miért nem másmilyen, mik ennek a világnak a jellemzői, s főként, milyen gondolatokat közvetít a publikumnak, azaz, hogyan jelentkezik benne a „Gondolkodom tehát vagyok” paradigmája.
Na, de hol a helye ebben a miliőben Simon Zoltánnak?
Természetesen ő sem tudja kivonni magát a kor grafikai szellemének vonzásából, ezt láthatjuk a Demiurgosz című képén. A kérdés csak az, hogy a pszichologizáló háttér, fogalmazzunk pontosan: a normáltól elütő, pszichológiai elemeket felvonultató renitens látvány, mennyire a divat terméke nála, és mennyire tartalomhordozó elem – ami már túlmegy az általában vett divat trendjeinek szellemiségén? Már a divat szellemisége itt macskakörömben érthető, s ezt hál' Istennek, épp Simon képe teszi abba. Demiurgosz ugyanis egy világteremtő istenség a görög mitológiában, számtalan értelmezése mellett többek között kézműves. Nos a kép ezt a sokféleséget értelmezi grafikailag, s azt a kérdést teszi fel, hogy milyen világteremtés, kézműves-teremtés lehetséges a grafikában, s ezen túlmenően úgy általában, mert hát a fogalmazás nem hagy kétséget: a művész kérdezi a világot – lehetséges-e világteremtés, vagy megadja magát a feladatnak, kezeit feje fölé emelve a művész-Demiurgosz? A kérdés pontos: egyrészt arra irányul, hogy van-e igazából kifejezetlen, elmondatlan, még lerajzolandó mondanivaló korunkban, ami hiteles gondolat (erre kell a Demiurgosz-hasonlat), másrészt pedig van-e még olyan terület, amit grafikailag nem hódított meg az alkotó – aki ebben az esetben kézműves Demiurgosz? Ebben a megvilágításban Simon rajza korántsem hajaz valaminő pszichiátriai esetként is felfogható grafikai divatra, hanem groteszk a javából, ami ugye eléggé konzervatív kategória, s éppen azok a stílusjegyei, amit magunk előtt látunk: bizarr formákban előbukkanó komoly gondolatiság. Magyarul: érték.
No persze, mondhatná valaki, a groteszk is trendi már manapság. No igen, csak épp nem a Simon-féle! A hazai grafikában háziállatként megjelenő figurák egy része valamiféle álszürrealista, álreneszánsz világból jön, minden szellemi hovatartozás nélkül, más részük pedig saját szülött. Simon azonban, talán önnön szellemi genezisének folyamodványaként, Dél-Amerikában keres és talál magának előképeket – jelzik ezt a művek címei (Boca Chicai madonnák, Megrettent Pinto-madár), imígyen egy valóságosan is groteszk-totemisztikus megjelenítés grafikáinak sajátja, ami bizony nem téveszthető össze itthon semmivel. Már csak azért sem, mert Simon Zoltán ebből a kultúrkörből megtartja magának a mítoszteremtő hajlamot: ami kortársaira nem igen jellemző, és bátran összekapcsolja a távoli képi megjelenítést egy olyan sajátos gondolati világgal – aminek terméke itt a tárlaton is látható, de régebbi kiállításaira is visszavezethető „Két part között” sorozat (talán lezáró) darabja – a Híd.
Elég hamar eljutottunk a kor divatjától a korra kevésbé jellemző (merjem kimondani konzervatív?) értékteremtő gondolathoz. Tulajdonképpen minden divat mélyén ott lapul ez az értékteremtő hajlam, csak nem mindenki veszi észre. Simon Zoltán azonban lehántja a divat burkát a grafikai kifejezésről, mert gondolkodik. S mivel gondolatai az emberi létezés kérdéskörei körül forognak, a gondolkozás misztériumát egy másik misztikus képi világgal párosítja. Talán nem is épp véletlenül. Talán épp a divat mázas burkától szabadulva.
Így a Híd mondanivalója is. Egyfelől adott a madár-ember idolszerű mintája, másfelől pedig az a nagyon is európai (közép-európai?) gondolat, hogy az emberek, mint egyének külön szigetként, önálló entitásként élik meg létezésüket – mint ahogyan azt Kirkegaard, Kafka és Sartre mondja. Ezért van elválasztva a két figura középen egy vékony papírhasadékkal Simon képén. Mindegy, hogy az éppen a híd alatt közlekedő folyó, vagy igazi hasadék: elválasztás ez a javából, amely a kollázs-adta lehetőségeket kihasználva keményen jelzi az alkotó véleményét. Viszont a figurák lábaihoz mintegy hozzánőtt a két hídfő, s ha belemegyünk abba a csapdahelyzetbe, amit Simon ebben a képben számunkra felállít, látnunk kell, hogy itt tényleg a hídság fogalmának, az elválasztás és összekötés bonyolult filozófiai dilemmájának boncolgatására kaptunk meghívót. Minek egyáltalában a híd, ha nem köt össze valamit, s minek az elválasztó hasadék, ha alapvetően arra van kitalálva a létezés, hogy ember és ember közt hídként funkcionáljon – családot, közösséget építve?
Vagy nézzük az Átjárót? Totemeink egy egyszerűsített labirintus előtt állnak, amely lényegében zsákutcaként is felfogható. Ez az átjáró…És hogy valamiféle morbid humor is megcsillan a gyűrött, aranyszínű felületen, amely az átjáró kapuja? Nem véletlen. Minden „Gondolkodom, tehát vagyok” végül is e zsákutcába fut bele – ez mutatja jól, hogy Simon nem fatalista, nem pesszimista, hanem egyszerűen csak realista.
És folytathatnánk a sort: beszélhetnénk a Bagatell osztott lapon című munkáról amely már az Átjáró utáni gondolatok visszacsatolása a létezés folyamába. És milyen ragyogó grafikai megoldásokkal! Ha látjuk, hogy Simon az általa egyénis stílusként használt szürke-fehér-arany kollázst hogyan fogja be a gondolat hámjába, hogyan használja az elválasztás, a különböző világok egymás mellett élésének eszközeként, s hogyan illeszti bele ebbe a viszonylag komplokált struktúrába a leheletfinom ceruza vagy tusrajzot, akkor nyilvánvaló számunkra, hogy itt egy új, magasabb grafikai minőség létrejöttének tanúi vagyunk. De nehogy azt higgyük, Simon csak a bölcselet nagy köreiben merül el. A Számkivetve hús-vér embert elevenít meg, olyant, akinek az élete egy irányban meghatározott, mondhatni ezt a hátizsákot cipeli a hátán – társadalmilag, történelmileg, kulturálisan. Magunkra ismerünk, ugye?
Szóval itt állunk ennek a kiállításnak a közepén, és amerre nézünk csak grafikailag megformált gondolatot látunk. És ha felül akarunk emelkedni az állandó skatulyázási kényszerünkön, be kell látnunk, teljesen lényegtelen az a szempont, hogy posztmodern-é, az amit Simon csinál, s hogy milyen gyökerekre vezethető vissza sajátos képi világa, ha ennek a világnak minden atomja egy XX. század végi életérzést közvetíti felénk… Így teljesítvén a normát, hogy nincs művészet szellemiség nélkül.
Mit mondhat még a prológ a függöny fellebbenése előtt? Azt, hogy a kezdet kezdetén kemény héjú diónak tűnt neki Simon Zoltán grafikája? Pedig nem egyszer látta már ennek a világnak a lapjait. És mégis. Hogy visszatekintve valamiféle fejlődés körvonalait látja a művész eddigi tevékenységében? És hogy ez a fejlődés a szellemiség irányába hatoló, ön-és világkifejező erő, amely mértékadó produktumokat hoz létre? Hogy mindez már-már egy életmű lehetőségét is megcélozza?
Inkább mondja: szeretem Simon Zoltán munkáit, mert egy olyan magatartást testesítenek meg, amit a mi korosztályunk (elnézést, ha öregbítem az alkotót…) még felismert. Azt, hogy a gondolat az egyetlen fegyver integritásunk megőrzésére, szellemi territóriumunk megtartására. A felismert igazságokat pedig ki kell mondani – zenében, írásban, grafikai lapon. Hogy legyen mibe kapaszkodni a mögöttünk jövőknek. Hogy ne felejtsék el azt, ami ennek a kiállításnak a summázata: „Gondolkodom, tehát vagyok” – még ha a csapdahelyzeteket nem is tudom mindig megoldani, ha a gondolataim olykor zsákutcába is futnak. Mert létezem. Közép-európai Demiurgoszként.
