Foszlányok a világ dolgairól
(Simon Zoltán: Foszlányok című kiállításának megnyitó szövege 2025.05.21. Museum Galéria)
Bús bolondok, árva bolondok, búval bélelt szolgalegények, árva szegények, szerencsétlen párák. Hősök hősiesség nélkül, bátrak bátorság nélkül, nők, férfiak identitás nélkül. Simon Zoltán „hősei” e hősiesség nélkül való szenvedő kisemberek-sorstársaink.
Ezen a földön tévelyegnek, lesik az eget, madárra vigyáznak, sőt néha madárrá válnak, mint a népdalok sóhajai, balladái vágyakoznak az égi madárráválásra.
Simon balladás ember, nem helyhez, időhöz kötött balladákat rajzol. A világ-e kietlen pusztaságként jelzett világ- számkivetettjeinknek állít emléket képi balladáiban. A kiállítás egyik-karakteres egységében portrék, alakok, házaikat szorító magányos- itt-ott szinte felismerhető karakterrel rendelkező figurák sorakoznak. Ők ennek a tárlatnak a főszereplői. A belső terem kallódó lelkei reminiszcenciái, vagy átváltozásai ezeknek a figuráknak.
A Foszlányok, elnevezés így talán még érthetőbb, amennyiben az idő, a létezés, az egzisztencia, a körülöttünk történő eseménysorozatok foszlányait is belelátjuk a grafikákba.
Simon Zoltán- ez, úgy vélem mindenki számára egyértelmű-kiváló grafikus, mesterségének jó ismerője, virtuóz rajzoló (ennek minden negatív konnotációja nélkül). Mesélő kedvű, de nem illusztrátor szemléletű.
Most bemutatásra kerülő anyagához remek szöveg magyarázatott találtam Révész Emese művészettörténész tollából. „Minden tárgyi elem csak torzóként van jelen, a konstans szétesés állapotában, darabjaira hullva; a valamikor volt egység szilánkosra tört, foszlányokká bomlott, cserepeire esett szét.„ Ezt Révész Emese Szabados Árpád korai grafikái kapcsán írta le, de- tudva, hogy Simon egykor Szabados növendék volt- ez nem tűnik távoli, vagy erőltetett összevetésnek.
Ugyanakkor Simon már régen eltávolodott választott mestere munkásságától. Viszont érdekes párhuzam, hogy a két idősík, a 70-es évek közepe, illetve a 2020-as évek hangulati állapota mennyire egymásra vetül.
Simon grafikai technikája külön megérdemel néhány gondolatot. Bár rendkívül egyszerűnek tűnnek az egyes lapok, a grafikai technika rendkívül gazdag. Szénceruza, grafit, tus, akril, akril hibajavító, filctollak szinte egyszerre szerepelnek a lapokon. Nem beszélve a kollázs jellegű beragasztásokról. Simon rajzi anyagai nem befolyásolják a rendkívül redukált képmezőt. Minden a papír különböző pontjain történik, gyakran a kompozíció is osztott, mégis egyetlen pillanatra sem érezzük a horror vacui hatást.
Maguk a témák is-vagy talán alapokhoz utólag hozzáfűzött képcím-ötletek sokat elmondanak az alkotó gondolkodásmódjáról. Vannak itt finom aktuálpolitikai utalások (Mariopul, Pride) feltűnnek a kedves irodalmi-zenei előképek (pl. Viszockij), és rengeteg családi vonatkozású mű is látható itt (Apám csodálatos tánca). Simon Zoltán mélyen elkötelezett saját családjának múltja megismerésében. Két könyvet is kiadott Apám kalapja, illetve Egy kis krincsenkruncs címmel. Szülei történetei, a hozzájuk való-néha talán ambivalens viszony érzékeltetésével megjelennek számos munkáján.
Néha a grafikák egy árnyalattal közelebb hoznak minket a valósághoz- ezek elsősorban az első terem alakjai, szereplői, hősei, máshol szinte a teljes absztrakció irányába mozdul el a grafikai lap, egy folt, egy erős, szívbe markoló vonal mögé rejtőzik az alak, a szereplő.
Simon minidrámákat, minikomédiákat, mini szociológiai jellemrajzot állít elénk-állít ki Mini, vagyis sűrített, koncentrált, mely azután ebbe a szikár grafikai térbe csapódik le, formálódik képpé, rajzzá. Olykor Pilinszky versét idézik e rajzok:
” Oszlás-foszlás, vánkosok csendje,
békéje annak, ami kihűlt, hideg lett,
mindennél egyszerűbb csend, ez lesz. „
Máskor, más irodalmi szólamok hallhatóak ki fel munkáiból. Ahogy Jaques beszél Shakespeare vígjátékában az Ahogy tetszik-ben:” „Öltöztess bohócnak s engedj beszélnem, ahogy akarok- kipucolom én e megfertőzött világ ronda testét. „
Simon Zoltán tehát egy érzékeny világrajzoló, egy szenvedélyes igazságkutató, egy melankolikus és egyben szertelenül életszerető alkotó. Itt látható művei tanúsítják mindezeket. Fogadják szeretettel.
Egy grafikai kiállításra belépve általában nem olyan gyorsan jön létre a befogadás élménye, mint más, a már első ránézésre is meghatározó vizuális információkat tartalmazó képzőművészeti műfajok esetében. A képeket türelmesen, egyesével, egyik saroktól a másikig kell értelmezni, elovasni, mint egy könyv lapjait.
Simon Zoltán kiállítását is azzal a hozzáállással érdemes megnézni – felkészülve a lassú, csendes, elmélyült értelmezésekre - amellyel azt a filmet, melynek címe egyezik a kiállítás címével. Andrej Tarkovszkij ikonikus filmje, a STALKER 1979-ben készült, de talán sokan emlékeznek még rá a jelenlévők közül. A filmben Stalker az a szellemi vezető, aki a veszélyekkel teli tiltott zónán keresztül az önmagunkhoz vezető utat keresi, vállalva ennek minden kockázatát.
A stalker egyébként angol szó, a szótárban többféle értelmezését is találjuk. Az egyik jelentése a cserkésző, aki akár zsákmányt kereső vadász is lehet, s mielőtt megriadnánk ettől az értelmezéstől a korunkra annyira jellemző, a valódi tartalmakat nem ismerőjóemberkedés okán, talán érdemes lenne beleolvasni Fekete István Barangolások című novelláskötetébe, hogy megérezzük a cserkelés valódi lényegét.Azt, hogy ez a cselekedet egy, a természet törvényeit tiszteletben tartó, nagy felkészültséget jelentő, ősi taktikai játék, melynek sikere egykor fennmaradásunk záloga volt. Újkeletű kortünet viszont a stalker másik szótári értelmezése: a zaklató, aki beteges módon fürkészi, olykor veszélyezteti is kiszemelt áldozata életét, illetve a kiállító művész által preferált változat, a guberáló. Utóbbi talán nem a legnemesebb tartalmak között keresgélő, de ott mindenképp értéket találni akaró magatartás jellemzője.
Ez a kiállítás tehát már a címében is ellentmondásokkal indul, és ez az ellentétekben feszülő dinamika végig kíséri az egész tárlatot. Az erőteljes, határozott elemek, durva vonalak mellett lehet finomtónusok és részletgazdag felületek jelennek meg, a hiányzó hátteret jelölő,hófehér felületek csendjébe nyitott szájú alakok ordítanak bele. Az esendő, tétova figurák közé nagyívű, bátor gesztusok ékelődnek. Irracionális történések hitelesítik a véres valóságot. A létparadoxonok világában lehetséges a repülés szárnyak nélkül, ölelés karok nélkül, a hiányok fénnyé válása, a teher alatt görnyedők magasba emelkedése.
Ezen akiállításon a műfajadottságai miatt nem találkozunk nagyméretű alkotásokkal, a monumentalitást nem a munkák fizikai nagysága, hanem a képek belső tartalma generálja a nézőkben. Simon Zoltán számára elsődleges fontossága van az emberábrázolásnak, képeinek főszereplői a groteszknek tűnő, legtöbbször esendő figurák, kiegészítve állatalakokkal, és olyan, ember alkotta elemekkel, mint a ház, ajtókeret, vasúti sín, vagy épp a kerék. Képelemeit mesterien komponálja, a sötét és a világos, a részletgazdag és a homogén, tömbszerűelemek tökéletes egyensúlyba kerülnek a munkákon. Az üresen hagyott háttér felerősíti a figurák gesztusait, a térbeli viszonyítás hiánya pedig szükségessé teszi, hogy a látványt a néző saját magához képest próbálja meghatározni.
A friss képeken megjelenő, talált elemekből építkező felületeknél sincs ez másképp: a pesti romkocsma falán látható szövegekről fotózott, egymásra másolt, néhol ráfestéssel tompított vagy épp roncsolt felületek sem teszik egyértelműbbé a képbeli történések helymeghatározását.
Simon Zoltán vonzódása a kézzel írott szövegekhez talán a családi legendárium iránti tiszteletből is fakad: pár éve megtalálta és személyes blogjában közkinccsé is tette édesanyja tizenhét éves korától vezetett naplóját. A kockás füzetekben, gyönyörű kézírással papírra vetett sorok 1943 márciusától 1946 januárjáig tudósítanak nemcsak a személyes történésekről, hanem ezeken keresztül a háborús időszak történelméről is. Aki szeretne jobban elmélyülni ezekben az írásokban, azoknak ajánlom a művész weboldalán található „Egy kicsit krincsen-kruncs” című fejezetet. A jelen kiállítás képei közül pedig az „Apám homályos ígéretei” című képre hívom fel a figyelmüket. Az ülő alak ölében lévő, költözésekre utaló bőröndben egy ház makettje látható, a ház kéményéből kiáramló füst pedig ugyancsak kézírásos papírdarab, ezúttal a másik szülői oldalról érkezve, Sanyi 75. leveléből származó részlet. A nevezett Sanyi, azaz a művész édesapja az 1940-es években küldte leveleit az azokat megnevezéssel és sorszámmal ellátó címzettnek, Simon Zoltán édesanyjának.
Az önmagunkkal való találkozásnak, önmeghatározásunknak fontos része annak ismerete, hogy honnan jövünk, milyen családi traumákat cipelünk magunkkal. A mélybe történő pillantás, a menekülés, a terhet cipelő férfi görnyedése azonban nemcsak múltbéli árnyaknak szól. Napjaink történéseivel is kockázatos szembenéznie annak, aki nemcsak a felszínt látja, aki képes átélni mások fájdalmát, aki erkölcsi felelősséget érez a bajbajutottakért, aki kötelességének érzi, hogy művészetével szót emeljen a némákért, felemelje az elbukót, vígaszt adjon a reménytelennek.Hogy ez Simon Zoltán esetében mennyire így van, annak igazolására javaslom a „Szabaka” vagy a „Kettős portré báránnyal” című művekkel történő, nemcsak futó találkozást.
Végezetül kívánom mindenkinek, hogy végignézve a kiállítás képeit, az azokon szereplő különös figurák résre szűkült vagy épp tágra nyílt tekintetén keresztül sikerüljön megpillantaniuk, vagy legalább megsejteniük önmagukból is valamennyit.
(A megnyitóbeszéd elhangzott 2024. november 14-én az Újpest Galériában, a Stalker című kiállítás megnyitóján.)
Tisztelt Megnyitóközönség! Kedves Zoltán!
Beszédem kezdetén felidéznék egy emléket, az első találkozásomat Simon Zoltán műveivel. Nem is oly rég ismerem az alkotót és az alkotásait, nincs még egy éve. Nagyjából tavaly ilyenkor újjászerveződött a Magyar Grafikusművészek Szövetsége, számos új taggal bővült a szervezet, és az új belépők munkáit a szövetség közösségi oldalán, majd csoportos bemutatkozó kiállítás keretében is megismerhette a szélesebb közönség. Ekkor találkoztam először Simon Zoltán friss, szemet gyönyörködtető, líraian groteszk embermadaraival, s bevallom, első látásra azt gondoltam, hogy a furcsa madáremberképződmények mögött egy fiatal, pályakezdő alkotó állhat, aki figuratív, elbeszélő jellegű, kevés eszközzel is sokat mondó művészi attitűddel rendelkezik. Akiben szerencsésen újjászületnek Lóránt Jánosok, Szabados Árpádok és Földi Péterek.
Hamarosan kiderült, hogy a művek mögött egy szelíd, szerény– és talán nem sértődik meg, ha azt mondom, hogy – már nem a fiatal generációt képviselő, mégis fiatalos lendülettel alkotó művész rejtezik. Nyomban el is kezdett érdekelni, hol bujkált ő eddig, miért rejtőzködik? Kik népesítik be a képmezőit, és milyen vizuális rejtezettség sejlik fel alkotásaiban, illetve azok mögött?
Nézzünk csak szét a ma nyíló kiállításban, melynek friss, idén született alkotásainak főszereplői elhagyatott, küzdő, magányos, talán utat vagy kiutat kereső figurák, akik végtelenül szimpatikusak. A gyermekrajzok spontán naivitását, esetlenségét idéző alakok hibridlények, embermadarak, akik egyszerre mutatnak kiszolgáltatottságot, esetlenséget és esendőséget – szabadságkereső szárnyaik mentén.
Simon Zoltán azt a világot ábrázolja szürreálisan figuratív köntösbe öltöztetve, rendkívül érzékenyen és emocionálisan, amiben élünk, és oly módon mutatja be, ahogyan az alkotó szeme előtt zajlanak világunk történései. Vegyük csak alapul a kiállítás címét, mely egyúttal az egyik kiállított sorozatának a címe is: Védőháló nélkül – a könnyed légtornajeleneteket bemutató széria légies eleganciát, könnyedségérzetet közvetít, melyet az alkotó olyan kifinomult érzékenységgel tár a befogadó elé, hogy az általa érintett, alapvetően fajsúlyos témák ellenére is – egyfajta belső derűt sugároz a néző felé mind a címadó sorozatával, mind e kiállítás valamennyi bemutatott alkotása által. Olyan derűt és optimizmust érzékelhetünk, ami a világunk kegyetlenségeit és visszásságait kristálytisztán látó alkotónak tagadhatatlanul is a sajátja, az eredendő belső attitűdje. Elég csak pár szót váltani vele, s máris kiderül mindez humánus reakcióiból, szelíd tekintetéből.
Mondhatnánk azt is, hogy mindez konstans. Ám ha megfigyeljük, képmezőin mindig minden mozgásban van: mint egy gyorsan exponáló fényképezőgép, úgy rögzít mozdulatokat, mozgásfázisokat, időpillanatokat. Az alapvetően narratív-illusztratív jellegű alkotások olykor egy „fázisjelenséget” bemutatva, máskor képregényszerűen, összetett, többosztatú képmezőkön mutatkoznak meg, melyek akár több kis képre is bonthatók – felülírva a narratív jelentésréteget, egyenként líraian absztraktra redukálva a jeleneteket. Mindeközben egy izgalmas technikai, illetve matériakísérlet eredményeinek és részeredményeinek is tanúi lehetünk a többségében monokróm, jellemzően a szürke különböző árnyalatainak és lavírozással előidézett finom átmeneteinek, lazúros rétegeinek gazdagságát szemlélve, melyek vagy fehér lapon, vagy koptatott, firkált falakat idéző, romkocsmában „talált” falakról készített, digitálisan vízjelessé finomított fotókon jelennek meg. Utóbbi hordozótípusok esetében az elkent vagy maszatolt, firkált nyomatok az utcaművészetet idézik, és fokozódik e jelenség érzete a szabálytalan, szaggatott képszélek által. Nem mellesleg Simon Zoltán képmezői és az ábrázolt jelenetei is hordoznak magukban egyfajta játékos szabálytalanságot.
Vajon érdemes-e elgondolkodni, számít-e, hogy a vonalak, foltok alkotta papíralapú, jellemzően vegyes technikával létrehozott művek a grafika vagy rajz tárgykörébe, vagy valami más, az említett kategóriákon kívülálló műfajba sorolhatók? Azt gondolom, Simon Zoltán munkásságát tekintve ez mindössze csak egy technikai-műfaji kritérium, aminek akár eleget teszünk, akár nem, az esszenciális lényegen nem változtat: vagyis a friss, 2023-ban született alkotások koherens egységbe foglalva úgy jelennek meg a kiállítótérben, hogy nem a befejezettséget, a lezártságot, hanem sokkal inkább azt a folyamatot közvetítik, melynek szerves része a néző is, akit finoman arra kér az alkotó, hogy a szabad asszociáció jegyében tegye magáévá a látványt, és ha kedvet érez, „fejezze be” a képet vagy a gondolatmenetet. S mi sem egyszerűbb, mint e rejtjelezett kérést teljesíteni, ugyanis a finom és kifejező, erős kisugárzású művek alkotta, a kiállítótérből kilépve is hosszan bennünk élő hatást előidéző alkotások élménye fog tovább kísérni bennünket, ebben egészen biztos vagyok.
Mindehhez pedig szívből gratulálok Simon Zoltánnak, és köszönöm megtisztelő felkérését e tárlat megnyitására, melynek most örömmel eleget teszek: a kiállítást megnyitom.
Képiró ÁgnesA megnyitóbeszéd elhangzott 2023. november 15-én az Óbudai Társaskör Pincegalériájában Simon Zoltán grafikusművész Védőháló nélkül című kiállításának megnyitóján.
Lábjegyzetek- avagy korunk és iszonyaink
(Simon Zoltán: Rólunk című kiállításának megnyitó szövege)
Simon Zoltán vérbeli grafikus. Szögezzük ezt le kezdésként. A grafikus mesterség szinte minden csínját-bínját elsajátította és magas fokon űzi évtizedek óta. Simon Zoltán, mint vérbeli grafikus közlő típus. Elmesél, lejegyez, ábrázol, összegez. Grafikusi voltának-azzal, hogy leginkább vonalak segítségével fejezi ki magát- ez sajátja. Szinte kötelező. A grafikai vonal más, mint a festészetben a kontúr- a körvonal. A grafikai vonal élő, eleven, vérzően eleven valóságtöredék, olyan eszköze a grafikusnak mely jellemezni, érzékeltetni, figyelmet felkelteni tud.
Nos a Simon Zoltán által használt vonalak efféle élő anyagok. Általuk válik valósággá mindaz, amit képzeletében létrejön.
Simon költői és reflektív alkat. Reflektál korunk retteneteire, kis-, és nagyobb szörnyűségeire és szörnyeire. Mindezt azonban lírai, könnyed folt és-vonalhasználattal, elegánsan és rendkívül megkomponáltan teszi.
A kiállításon látható több mint 20 alkotás-kis-és nagyobb méretű rajz- e reflektív szemlélet lábjegyzetei.
Lovas Dóra művészettörténész egy korábbi Simon kiállítás megnyitóján felelevenítette azokat a középkori illluminánsokat, kódexeket, melyek lapszéleire az illuminátor barátok unalmukban, jókedvükben a szövegel kapcsolatos vagy akár attól független kis skicceiket, groteszk ábráikat rajzolták. A marginaliák fura rajzai, a megjegyzések, kommentek első rajzolt változatai. Simon munkásságában -főleg a kisméretű rajzokon, illetve az itt ki nem állított Odüsszeia sorozaton-ezeknek a margináliáknak késői leszármazottjait tisztelhetjük („Az édenkertnek egy késő sugára”-ahogy Madách írja).De ősképként a szürrealista grafikák rajzok is megkutathatók a Simon életművet tanulmányozva. Toyen, Velickovic, Redon vagy Alfred Kubin fura rajzai sok tekintetben lehetnek előképei a falakon látható alkotásoknak.
Nézzük tehát most a kiállításon jól elkülöníthető emblematikus motívumokat.
Bálványok: Simon vonzódása az ősi kultúrákhoz letagadhatatlan. Faragott bálványok, Húsvét -szigeti arcok, menhírek, dolmenek bukkannak fel a rajzokon. Ezek a szörny pofák, gólemek vékony lábakon támolyognak, esetleg madárszárnyuk van, vagy nyak nélkül a földet jelző vonalra fekve öltögetik nyelvüket. Kik ők? Talán az Atlantis elött fém, vagy tűz korszak khimeirai?
Simon üzenete az én olvasatomban; Vagyunk, akik voltunk, azaz „sárkányfog vetemény” (Vörösmarty),
Madarak: Az előbb említett lényekkel szimbiózisban élő teremtmények, egy papírrepülő és egy varjú kereszteződései. Szálldosnak a különböző felületű égbolton, le-leszállnak, egymással perlekednek. Hát biztosan nem az ég madarai, akikhez Assisi Szent Ferenc prédikált. Ezek a szárnyaló tárgyak, nagycsőrű, kis testű, néha vörös nyelvet öltő rajok inkább Hitchkock Madarainak rokonai, pusztító és közel sem szelíd jószágok.
Fogak: Ezer fogú, éles, vagy tán kőfogú alakok népesítik be Simon grafikáit. Vajon harapásra termettek, vagy tépésre?
A főbb motívumok mellé mindig társul néhány háttérmotívum, melyek vagy rendkívül puha ceruza, lavírozott tus, estleg filctoll segítségével kerülnek fel a papírra. Egy épületváz, repülő kések (esőcseppek, kés formában) gyermekrajz szerű alakocskák. Ezek egészítik ki Simon lapjainak fő alkotó elemeit.
Mint kiderül, ezek a rajzok sok mellék és főszereplővel rendelkeznek, mégis olyan lapszéli, olyan jegyzetelős benyomással vannak a nézőre, hogy könnyedén befogadja őket. Simon a legkomplexebb témát is képes levegős, kompozíciójában áttekinthető módon megjeleníteni.
Fontos szereplője Simon Zoltán rajzainak a szín. Általában a fehér, vagy homokszínű, esetleg szürke háttér, azután egy -egy finom vörös vonal, satírozás teszi feszültté a felületet. Ez a minimalista színhasználat a már korában említett vonalfeszültségek és vonalminőségek mellett a hangsúlyokat, a jelentősnek gondolt motívumok felerősítését szolgálja. Igy éri el azt a végső stádiumát a grafika, melyben kép és gondolat egymásra találva ad át egy reflexiót arról a világról, melyben Simon Zoltánnal közösen mindannyian élünk, lebegünk, szenvedünk félünk és örülünk. Így lesz a lábjegyzetből, a széljegyzetből prófécia és kordokumentum.
Kedves Barátaim...
ha úgy gondolom, mint ahogy úgy gondolom, hogy mindenfélefajta valamire való művészi tevékenység: világteremtés, akkor most, ebben a térben, Simon Zoltán grafikái között, fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy miféle világba csöppentem? Hiszen már a legfutólagosabb pillantás is arról győz meg, hogy ez itt egy egységes világ. De milyen? Szép? Nem, szépnek semmiképp sem mondanám. A művésznek nyílván nincs különösebb oka rá, hogy szépnek lássa a világot. Erre rábólintok: régóta vélem, hogy olyan korban élünk, amelyben a szépség az esztétika birodalmának határesete. De noha nem szép ez a világ, mégis átitatódik erotikával. Gyönyörű keblek fölött csőrös madárfej. A vágy és vágykeltés állatisága, a szépség amint groteszkbe fordul. Az öreg testek feltűnő nemisége a szexualitást és erotikát kioldja funkcionalitásából, és általános alapelvé emeli. Az érintések ritkák, a testek közt távolság, áthidalandó. De áthidalható-e? Fehér demarkációs vonal választja el egymástól a békülni akarókat. A vágy groteszkbe fordulva is majdnem szép - teljesen szép nem lehet, mert még csak nem is törekszik harmóniára. Attól tart talán, hogy ez a harmónia hazuggá válik a megvalósulás pillanatában? Egyetlen boldogító érintésre bukkantam tegnap, amikor szemlét tartottam ebben a világban: a gyík gyengéd tenyerére a művész önarcképén, pontosabban: az arcán, a szájzug és az orr széle között. Mégis van tehát remény.
Ebben a világban igen erős a rejtőzés kényszere. Az arcok gyakran tűnnek el maszkok mögött, festékek alatt. A festő, aki egyben a tetoválás mestere, művészileg is bőségesen kiaknázza ennek a szakmának a hozadékát. A befestett arc erőteljesen hangsúlyozza, és meg is őrzi titkát. Ebben a világban -akár csak a mi közös világunkban, amelyből vétetett -nem könnyű, és talán nem is tanácsos meztelen arccal parádézni. Mivel nem vagyok sem képzőművész, sem képzőművészeti szakkritikus, nem tudok egzakt képet adni arról, hogy hányféle és miféle módszerekkel fedi és torzítja el a művész azt, amit szemünknek felkínál. Szeretem ezt az ellentmondást a „látva lássanak” és a „jaj csak meg ne fejtsenek” között. Közben érzem, hogy ez a rejtőzködés nem csak művészi játék, hanem kényszer is, vagy - Ady kifejezésével élve -Muszáj, de noha játék, mégsem örömforrás. Egyik-másik rajzon mintha le is akarnák vetni az arcok a rájuk kent vonásokat. A küzdelem a felület és a mélyebb rétegek között elégtétellel tölt el, mert a bele nem-nyugvás energiáit sugallja.
A kiállításnak, Jan de Witt arcképén kívül, akit azonban inkább lánynak érzékelek, egyetlen férfi-hőse van. E világ demiurgosza egyben e világ középponti hőse is. Már sok kiállításon ütköztem bele abba a kérdésbe, hogy miért foglalkoznak olyan szívesen a művészek saját arcukkal? Mert ez mindig kéznél van? Vagy mert önismeretre törnek? Esetleg önszeretetüknek, önsajnálatuknak, önbecsülésüknek keresnek ilyen módon maradandó formát? Ebben a világban, most és itt, rosszkedvű, szomorú, keserű művész néz vissza ránk a falakról. A vitathatatlan önszeretetbe olykor önirónia vegyül üdítőn, vagy valamiféle kérlelhetetlen keménység. Az öröm idegen ettől az arctól, még a gyík kedves érintésétől sem derül fel. Tegnap megkérdeztem tőle, hogy miért olyan ritka vendég a művészetben az öröm? Talán azért, mert ha az embernek jó kedve van, akkor okosabb dolga is akad a művészi buzgólkodásnál? Azt válaszolta nevetve, hogy alighanem ez a helyzet. Engem azonban nem nyugtatott meg ez az egyetértés. Ennek a minket körülvevő, Simon Zoltánról elnevezett világnak minden egyes tárgya hiteles művészileg, de maga a világ tágasabb lehetne, ha alkotója elhinné, hogy az öröm még nem szép korszakokban is épp olyan ihletforrás lehet, mint amilyen a szenvedés.
A kiállítást ezennel megnyitom.
és, ami megmarad..., amit úgy ítél a művész, hogy nem összetépendő, azokat kiállításokon láthatjuk -Milan Kundera írja keserű vádjait az Elárult testamentumokban, hogy; sosem lenne szabad a művészek által nem nyilvánosságnak szánt dolgokat a művész tiltása ellenére, megjelentetni, kiadni, kiállítani -Simon Zoltán maga dönthet arról, mit állít ki és szerencsére sokszor döntött már úgy, hogy; megmutatja műveit. Itthon és külföldön is számos kiállítása volt, azokból a rajzokból, amelyek tehát megmaradtak nekünk nézőknek, a sok (szó szerinti) „tépelődés”; morfondírozás, gondolkodás: belső harcok, a művész hatalmas belső vívódásai árán, amit a képek nézői sosem láthatnak. Simon Zoltánról azt mondják/mondjuk: vidám fickó, és valóban, kellemes társalgó, vidám történeteket már évtizedek óta mesélő ember. Szereti az életet és küzd benne. Érzékenysége, mindent sejtése, a világ rosszaságainak értése: mindig ott vannak a kitalált figurákban, képekben, „mesékben”, itt élnek ezeken a falakon is. Simon Zoltán -mióta csak hozzáfogott ehhez a, mesterséghez- mívesen rajzol. (Mást is dolgozott, amikor kellett: cipelt és szervezett, árút hordott és maga mosta a szitavásznakat.) Rengeteget illusztrált, ábrákat készített könyvek, tankönyvek számára, ami viszonylag megköti az alkotót, mert kötelező a szemléltetés. Ez az alkalmazott grafika, ahol ő mégis, ott is, önmaga tudott maradni. Mindig önmaga, bármit is kellett és bármit is akart aztán „magának” rajzolni.
Új és új rajzok százait készítheti, sosem lesz más, mert ő nem változik, a stílusa ugyanaz marad, a témák változnak csak, és ez így; jó, ez az egyféleség az ő erénye, zászlója és védjegye lett. Vannak hasonlóak, de ilyen nincs több a világon, ezeket a vonalakat, finom tónusokat más sosem fogja megcsinálni. Egyénisége, homogenitása egy született tehetség, hol szorgalmas, hol „lusta” egyéniség munkája során alakult egyre ilyenebbé, egyre szilárdabbá. S talán végre neki is sikerült - a mi generációnkban sok a későn érő - végre elfogadnia önmagát, a nietzschei legjobb értelemben is. Bízzunk benne, hogy ezek a szét nem tépett rajzok végre megmaradnak nekünk: szemlélődésre, kalandozásra a rajzok vonalai, tónusai közt, az ábrázolt „történetek” végig továbbgondolására, épülésünkre!
Ezennel - szeretettel és tisztelettel, a képeket, történeteket szívükbe ajánlva -
a kiállítást megnyitom.
-A most kezdődött XXI. század a tudomány és a technika soha nem látott fejlődését hozza.
-A most kezdődő XXI. század a kommunikáció robbanását és a világfalu kialakulását ígéri.
-A most kezdődött XXI. század a világ lakosságának nagyon szegényekre és nagyon gazdagokra szakadását hozza.
-A most kezdődő XXI. század a világ élő környezetének teljes összeomlását és a globális üvegházhatást vetíti előre.
-A most elkezdődött XXI. század valójában nagyon ambivalens, ellentmondásos érzésekkel kecsegtet…
A költő Szügyi Zoltán, aki Chicagóban él, Szélben sétáló című versében ezt az érzést így fogalmazza meg:
-„…Hallottalak…szélben…sétáló…és…-megvallom-…féltem
Ezek az egymásnak bizony sokszor ellentmondó információk a gondolkodó embert feszültséggel, sőt félelemmel töltik el!
Az emberi civilizáció pusztulása, -az APOKALIPSZIS- látomása már az emberiség nagy könyvében, a Bibliában is kitüntetett helyet foglal el. Tehát régi félelem ez. Most közel állunk a beteljesüléshez, valamiféle megoldáshoz is. A lélektan szerint a félelem az emberből háromféle lényeges alapmagatartást válthat ki:
1. Elfojtást-agresszivitást
2. Leépülést-őrületet
3. Menekülést mindenféle varázslatokhoz, csodákhoz. Mágiákat, kultuszokat létrehozva.
Simon Zoltán kitalált egy negyedik megoldást: rajzaival gyógyítva magát, szinte kirajzolja magából a félelmeket, rossz érzéseket. A baj, ha megnevezzük, ha meg tudjuk nevezni, már gyógyítható!
2001. szeptember 11-e után amikor, mint tudjuk minden visszavonhatatlanul megváltozott különös jelentőséget kap, hogy Simon Zoltán grafikus MÉGIS próbálja megfogalmazni az emberi lét értelmét… ITT ÉS MOST!
Próbál valami támpontot találni. Lehetőséget a túlélésre. Ebben a totális háborúra készülődő világban, a szétrobbantott értékeket illesztgeti, ragasztgatja csak azért is újból össze. Új értéket próbál teremteni a törmelékből. Expresszív vonalvezetésű, zaklatott, balladisztikus hangvételű grafikák ezek!… A figuratív ábrázolást szürrealisztikus vonásokkal színezi a minden képnél megjelenő montázs szerkezet, mint fontos kompozíciós elem.
Simon Zoltán munkáiban ez a szürreális megközelítés egyfajta új realitásra ébresztő eszköz. Az álomszerű képek és a nyers valóság ütköztetésével jönnek létre, időnként bizony megdöbbentő hatású képei. Technikai igényessége tiszteletet parancsoló. A visszatérően, újból, és újból megjelenő falfirkás hátterek, vagy az általa Rozsdaesőnek nevezett háttérmegoldás a képek előterében grafika kollázsokkal, mind az urbánus ember félelmét sugallja. A korlátok közé zárt indivídiumok bezártságát, elidegenedettségét. Ez a világ egy tipikus megalopolisz része, a grafitikkel, mint városi folklórral, háttérben a feltünedező rémalakokkal. Ez a neurózis, ez a riadtság a XXI. századot elkezdő emberiség tétovaságát, de mégis reménykedő életérzését tükrözik. Ezek az emberek mi magunk vagyunk!…
Ezek a rajzok bennem azt az értetet keltik, min a Pompei-ben elhamvadt testek látványa, melyeket a régészek gipsszel kitöltöttek, hogy láthatóvá váljanak megint.
Simon Zoltán újból láthatóvá tesz és szembesít önmagunkkal.
A kiállítás megnyitása előtt végül hallgassák meg, mert szorosan idetartozónak érzem, az Amerikában élő költő gondolatait:
Szügyi Zoltán: A földnek kapui
ma lehetne a kürt
napja
de csak
elhaló kiáltás
hallatszik a halmok felől
megtelik a levegő
az égetett szekér füstjével
és ünnep nélkül
zárulnak be
a földnek kapui
2001. október 19.
A STÍLUS: kifejezési mód, az a külső forma, amely megmutatja az összetevők együttes létét (Magyar ért. Szótár)
Tisztelt megnyitó közönség.
Amikor szó került arról, hogy én nyitnám meg Simon Zoltán bajai kiállítását, elgondolkoztam a mi közel 30 éves közös múltunkon, barátságunkról a pályakezdéstől mostanáig, és úgy döntöttem, hogy a „STÍLUS”-ról fogok beszélni…. az nagyon megmaradt bennem, annak idején pályakezdő grafikus volt még, - nagy bulizások, stúdióalapítás közepette stílusgyakorlatokat folytatott! Hihetetlen virtuozitással, nagy beleérzéssel végigrajzolta szinte az összes nagy grafikus-festő elődöt. Most már tudom, a rajzi szabadság eléréséhez volt szüksége ehhez. A szabad, és önfeledt mozgásra az anyagban.
Az azóta eltelt idő a magyar grafika középgenerációjának egyik jelentős alkotójává érlelte őt. Jelentős, nemes hagyományok; Szalai Lajos, Kondor Béla figurális grafikai munkásságának folytatójaként említhetjük grafikáit. Simon Zoltán szeret és tud is rajzolni. Az itt látható munkái eredeti rajzok. Tehát nem nyomatok, grafikai sokszorosítási technikák, - hanem rajzok, figurális kompozíciók. Ezek a rajzok különböző, un. „KOLLÁZS” felületen jelennek meg. A széttépett- szétvagdalt papírfecnik felragasztása a felületre, hol a háttérben, hol az előtérben megjelenve, és rajta a rajz, az un. „ÚJRAHASZNOSÍTOTT VIZUÁLIS HULLADÉKOKBÓL ÉPÍTKEZŐ KULTÚRA” megjelenését, jelenlétét sugallja nekünk. Egy romló világ valaha-volt szépségeinek töredékei jelennek meg, szinte idézetként és fokozzák a képek erejét. Szürrealisztikus fogalmazásmód, hangulatteremtő ábrázolás ez, amely nem irodalmias illusztráció, hanem információk közlése a képek vizuális nyelvén. Hitelesen, gondosan megkomponált képek ezek. A szinek hangsúlyos megválasztása, a harmóniák és diszharmóniák egymásnak feszülése esztétikai hitelességet ad Simon Zoltán képeinek. a „JEL” nála nem a látványt, hanem annak lényegét, mögöttes tartalmát jelenti. Az elmagányosodásról, elhagyatottságról, az egymásra figyelés hiányáról fogalmaz meg fontos gondolatokat. Az emberi közösségről beszél „ITT” és „MOST”. Az előterekben és hátterekben lévő alakok, formák összemetsződéséből, ellentéteiből a „TÉPETT-VÁGOTT KOLLÁZS”-szerű technika segítségével szól egy kiteljesedni akaró világról, amely természetesen csak álom lehet! Kölcsönhatásokról, kockázatokról, azok vállalásáról, ember és ember kapcsolatáról, ezek konfliktusairól beszél. „MITOSZOKAT” teremt a képek részleteiből összeálló sajátos világban, egy nagy szakmai tudással művelt vizuális nyelven.
Ma amikor szétesni látszik körülöttünk kicsit minden, tiszteletet parancsol ez az „ELIGAZODNI és TISZTÁZNI AKARÁS”. Fontos, hogy hagyjuk hatni ránk üzeneteit. Simon Zolinak felvállalt mondandójához méltó „STÍLUSA” van.
Mert a stílus maga az ember…
Tisztelt megjelentek!
Valahogy úgy kerültem én ide, mint Pilátus a Credoba, magyarán szólva: rólam aztán nyugodtan állítható, hogy kizárólag botcsinálta narrátorként mondhatok bármit bárminémű kiállítás megnyitóján. Ennek ellenére ez már a harmadik tárlat, amelyet módomban áll keresetten keresetlen szavakkal megnyitni. Ennek azonban – mint az az eddig elhangzott néhány sete-suta mondatból is kiviláglik – nem az az oka, hogy módfelett jártas vagyok a képzőművészetben. Ha azonban mégis okokat akarok (/akarnak/akarnék) találni, akkor azokat egyetlen egy szóban foglalhatom össze, s ez a szó a Barátság. Jelen esetben az a Barátság, amely Simon Zoltánhoz fűz.
Persze, felmerülhet a kérdés, vajon elegendő ok-e ez arra, hogy éppen én legyek az, aki most megnyitó gyanánt próbál mondani valamit Önöknek. Nos, úgy hiszem, a művészet legközelebbi rokonai közé tartozik a Barátság, éppen ezért ennél többet érő, ennél támadhatatlanabb, cáfolhatatlanabb jogalapot keresve sem találhatnánk…
Mindazonáltal, ismétlem, úgy jártam, mint Pilátus a Credoval, szóval ne várjanak tőlem szakmai bevezetést! Ne várják tőlem azt, hogy felhívom a figyelmüket mindarra, amire egy szakember fel szokta (/fel tudja) hívni a figyelmüket. Én csak egyetlen egyet ajánlhatok Önöknek: úgy tekintsenek Simon Zoltán grafikáira, mint egy keresés, egy kutatás eredményeire; mint egy út, egy utazás állomásaira.
És itt engedjék meg nekem, hogy egy kis szünetet tartsak, illetőleg hadd tegyek egy kurta kitérőt , s ennek keretében hadd olvassak fel egy rövid írást. Íme:
Ásatás
Háromheti utazás után felütötték a sátrakat, kialakították a tábort a hegy lábánál. A professzor sátra állott középen, körülötte egy gyűrű nyolc sátra a tanítványainak és a munkatársainak adott otthont, végül a legkülső övezet göcsörtös fahusángok közé kifeszített ponyvái alatt laktak a felfogadott bennszülött munkások.
Hetekig ástak. A professzor magas, szikár alakja hol itt, hol ott tűnt fel az ásatás területén, tanítványai kíséretében sorra járta a gödröket, megvizsgálta a felszínre került tárgyakat, eszközöket; árulkodó jeleket keresett. Aranykeretes szemüvegét vizsgálódás közben egészen az orra hegyére eresztette, ajkai elnyíltak, elővillantak szokatlanul nagy méretű fogai. Tanítványai lélegzetüket visszafojtva figyelték minden rezdülését.
Az egyik nap reggelén a munkások végre találtak egy sírt. Valóságos, csábító ígéretet. Ha kegyes az ég a kutatókhoz, az archeológia kincsestárát tárhatják fel. Három nap kemény munkájával sikerült felnyitni, s a professzor, tanítványaitól övezve a sírba szállt. A kriptában számos edény, használati tárgy és kisebb-nagyobb szobor között egy múmia állott. Kezében tartott egy cserépdarabot, aranykeretes szemüvegét az orra hegyén egyensúlyozta, ajkai elnyíltak, elővillantak szokatlanul nagy méretű fogai.
– Professzor úr! – kiáltottak fel önkéntelen csodálkozással a tanítványok. – A professzor úr!
A professzor megbűvölten állott meg a múmiával szemközt. Valóban a saját múmiáját ásta ki, állapította meg magában, önelégülten.
– Halhatatlan vagyok – motyogta boldogan.
Eddig tart a karcolat. Hogy mi a köze, vagy hogy van-e köze egyáltalán mindahhoz, amit körülöttünk, a falakon láthatnak; hogy kapcsolódik-e a művészethez, és kapcsolódik-e nevezetesen éppen Simon Zoltán művészetéhez – annak eldöntése Önökre vár és csakis Önökre tartozik. Én pusztán annyit kérnék: figyeljenek, keressenek, töprengjenek, utazzanak, s közben (mindenek előtt és mindenek fölött) adják át magukat Simon Zoltánnak és az ő grafikáinak!
És végezetül engedjék meg, hogy útravalóul Kányádi Sándort idézzem:
„Vannak vidékek, gyönyörű tájak,
ahol a keserű számban édessé izesül;
vannak vidékek legbelül”
Bene Zoltán
Nem rég, erdélyi túrám alkalmával éppen azon tűnődtem, hogy milyen érdekes, a kapitalizmusnak teljesen mindegy, hogy milyen gazdasági felkészültségű országba vonul be, hozza magával a maga plakátjait, kirakatait, épületeit, amelyek mindenhol egyformák a világon. Mert a kapitalizmus ilyen, internacionalista. Ugyanezeket az épületeket láthatjuk a Szabadság téren, vagy a Belvárosban, csupa üveg, csupa beton-kolosszusokat, s a kissé burzsoá-ízű, hivalkodó anyagokkal tarkított, időnként förtelmesen stílustalan épületeket úgy nevezzük: posztmodern. Azaz: modern utáni. Mert hogy a modern építészet úttörői a múlt század elején működtek, tehát a mai modern építészet csak utánuk, poszt keletkezhetett.
Ha az érték felől közelítjük meg a posztmodern művészetet – merthogy nem csak az építészetben, hanem a festészetben és az irodalomban is használatos ez a kategória immár – akkor nem túl rózsás a helyzet: az úttörőkhöz képest a mai modernek sokszor atavisztikusak, eklektikusak, vértelenek. Olyanok, mint az utánjátszó mozi: a nagyfilm premierje után kapják csak meg a kópiát.
Bizony, a posztmodern művészet értékteremtő képességével gondok vannak. Ha arra gondolok, hogy Marcel Duchamp már az 1910-es évek közepén kiállította WC-csészéjét, mint műtárgyat, megindítva ezzel a „ready-made”-ek máig tartó hullámait és újhullámait, akkor bizony fanyalogva nézzük az országos tárlatokon kiállított arannyal lefújt sörös palackokat – ezt már valaki egyszer kitalálta, ezt már valaki egyszer eljátszotta, tessék mondani, játszani mást.
Tagadhatatlan, olykor redundáns, már egyszer közreadott információkat tartalmaz a posztmodern. Ennek megfelelő a műtárgyak értéke és értékelhetősége is.
Hogy mi a gond? Az önálló művészi gondolkodás hiánya. A külföldi, főként nyugati áramlatokba való megmerítkezés kényszerű vállalása. A mindenáron modernnek lenni akarás vágya, s a bizonyításé: én nem maradtam le, követem a trendet,
Hát, kérem, a kérdés nem ilyen egyszerű, s erre bizonyíték éppen Simon Zoltán. Hazudnánk, ha azt állítanánk: nem veszi figyelembe a modern grafika mai lehetőségeit. Csak épp a helyértékén kezeli: nem célként, hanem eszközként. Nála a modernség nem azt jelenti, hogy a grafikát kalapáljuk rá a modern áramlatok kaptafáira, hanem hogy a kaptafát csak távolról szemlélve, sajátosan hazai munkát adjunk ki a kezünk közül. És ez nem mindegy.
Módszere egyszerű, javaslom másnak is. Íme a recept:
Először is gondolkodj el, ki vagy Te, milyen helyen élsz, ki a környezeted, milyen kultúrához tartozol. Van-e mondanivalód a többieknek.
Simon Zoltán korosztálya még elgondolkodik ezen. Vajon az utána következők is? Másodszor: Gondolkodj el azon, hogy a világ hogyan viszonyul hozzád. No, ez már problematikusabb. Egy olyan korban, ahol minden arról szól, hogy hogyan lehet az én igazságomról (igazságtalanságomról?) meggyőzni a másikat, mert már nem is az igazság, hanem a saját vélt vagy valós igazságom érdekérvényesítése a lényeg, az emberek egyre kevésbé fogják megtudni az igazi igazságot, ami nem más, mint a valóságnak való megfelelés, ahol a jó jó és a rossz rossz, a dolgok nevükön vannak nevezve, és egyféle norma vonatkozik minden létezőre. De ami a legszomorúbb: nem is akarják majd, mert ha meghallják azt a szót: igazság, feláll a szőr a hátukon.
Pedig a modern értelemben vett létezésünk a manipuláció nélküli valóság felfedezésén alapszik. Ja, hogy ez nehéz dió? Simon Zoltánnal együtt mondom: ha a félrevezetés már Csimborasszó-mértéket ölt, az ember ne akarja se a világ eszenciáját, sem pedig a bölcsek kövét felfedezni. Egyet tegyen: kérdezzen.
Mert ez Simon Zoltán művészi habitusának lényeges eleme, ezt mutatják grafikái. A világ groteszk? Groteszk arcmásokat keresek és alakítok a papíron egyszál grafitommal. Félelmekkel kell együtt élnünk? Félelmetesnek ábrázolom a jelent. Van kérdésem a művészethez? Felteszem – erről szól a „Kép part között” c. kép, ami ugyan nincs ezen a kiállításon, de nagyon jól példázza ars poeticáját: az álmodernség és az igazi problémák közötti hídverés helyett meg kell kérdezni a művészet közegétől: kell-e egyáltalában hídverés, vagy elég egy gázlót keresni valahol lejjebb, ahol kevésbé nagy a sodor.
Nézzünk csak a „Variációk csörgődobra” figuráját. Esendő, humoros, groteszk. Bármelyikünk lehetne. Ahogyan a grafikai lap mezejében megjelenik, egyszál magában, már az önmagában kérdés: Ilyen vagyok, ilyenek vagyunk: Kiszolgáltatottak a külvilágnak? Keljfeljancsi-magunkat állandóan arra tréningezzük, hogy legyen erőnk megszólaltatni a hangszert – abban a közegben, amelyik a művészet CT-ágyújában szelvényekre bontja az igazságot, s ezen szelvények egyikében téblábol a kor hőse, s közösségének többi tagja előtte, mögötte botorkál a saját szelvényrendszerében? Van-e, lehet-e közösség az atomjaira szakadt jelenben?
Simon Zoltán művészi világa a nem túl rózsás jövő kulisszái előtt a szürkék bűvöletében élő emberről szól. Minden egyes grafikai lapja a valóság terméke, igazi probléma, valódi emberekről – kérdőjeles mondatokba zárva.
Véleménye szerint kérdőjeles mondatokban leledzik a művészet maga is. A „modern legyek, vagy konzervatív” kérdése ócska koholmánnyá silányul az igazi kérdések előtt: kinek alkotok valójában? Egy körülírható, megfogható, történelmileg is determinált közegnek, vagy az általánosság álorcája mögé búvó manipulációnak? Feltesszük ezeket a kérdéseket még – kedves alkotótársak? Vagy csak néhányunknak kell csörgődobot cipelni a nonfiguratív díszletek között? Ugye milyen bonyolult erre felelni.
Simon Zoltán is bonyolultan felel: papírkollázs és hagyományőrző rajz együttes képi alakító eszközeit használja fel egy új minőség létrehozására. Amelyben a kérdező ember a maga bonyolult valójában áll előttünk egy bonyolult struktúrájú grafika törvényeinek engedelmeskedve.
Hollósy Galéria 2006. szeptember 15.
