1945. május 27. vasárnap - 2021. május 27. csütörtök

"Volt egy remek napom, otthonról kaptam csomagot. Este Ráczi Sanyi hozta, benne az anyuka levele és Sanyitól kettő. Azonkívül délben is kaptam postán tőle egyet. Délután kimentünk Icával a vagongyár mellett levő sportpályára Tóth Magdát megnézni, remekül tornázik. A vasárnapi versenyt megismételték. Remek dolgok voltak. Utána Kántor Ili megmutogatta a vasúthoz tartozó kertészetet, gyönyörű volt, ott volt kertész az apja. Este a kollégiumban bent felejtettem a korálom és a fizikafüzetem, benne a Sanyi levelével. Egy ötödéves vitte be magához, biztosan elolvasták. Másnap bementem érte és a fiúk rámismertek. Rengeteget gyakorolok mostanában harmóniumot. Minden este megyek 7 től ¾ 9 – ig és így kb. 6 dicséretet tudok már. Gondolom, h. a Kálvin tér 3 szám alatt, június 2. – án itt volt Horváth Józsi bácsi és ő mondta, h. Bandi fogságba esett és Felbachba van, Marikáékról semmi hír. Itthon mondta Mariska néniéknak, h. állítolag Erzsike néni hallotta, h. Jenő magyarországon van megsebesülve valamelyik korházban. Írt Erzsike néni oda érdeklődni. Rémesen kíváncsi vagyok. Két héttel ezelőtt itt volt Bagdi néni és Sánta bácsi de csak mindössze 2 ora hosszáig. Debreceni Irénke írt a Dunántulon voltak Dékánon és menyasszony, egy főhadnagy a vőlegény, máskülönben műszaki mérnök. Amikor a menekülésből jött haza – írja anyuka -. bent volt nálunk."

By Simon Zoltán

A füle mögé igazgatta az elszabadult őszes tincset és az összeszorított ajkai szegletéből kihúzott utolsó hullámcsattal a kontyához rögzítette. Végigsimította a haját majd visszalépett az asztalhoz, hogy meggyőződjön róla minden úgy van-e ahogy annak lennie kell. Hamis hókiflit sütött a vendégeknek a kis tepsiben. Félrebillent fejjel nézte egy darabig a hamvas süteményekkel megrakott tálat aztán a két tenyere közé fogva a tálalót akkurátusan megforgatta az asztal közepén, s ha egy kicsit is de odébb tolta a terítőn. Nehezen viselte a pontatlanságot. Így jobb! -  állapította meg magában és szoknyáját maga alá hatjva az asztalhoz telepedett.

Kisimogatta az előtte billegő apró papír fecnit és ki tudja hanyadszorra végig olvasta a vajsárga borítéklapon sorjázó, apró , elmaszatolt betűket. „ Édes Emmám! Jól vagyok. Krivíjripbe visznek. Szólj anyámnak is! Szerető Pistád” Annak ellenére - bár hálás volt Emmának - , hogy még aznap áthozta a fia üzenetét és hogy ilyen gyorsan elintézte a „délmagyarnál” ezt a felhívást , Gáspárné nem kedvelte különösebben a menyét. Könnyelműnek és túl csinoskodónak tartotta, ám ha a fia ennyire szereti, legyen. De hát akkor is, hogy lehet ilyet csinálni? Elengedni azt a két asszonyt úgy hogy még a címüket sem kéri el vagy legalább átkísérhette volna őket ide. Annyi, de annyi kérdés van amiről tudnia kéne. Most várakozhat egész szombat délután. Nem mintha olyan nagy baj lenne végül is a szombat egészen jó időpont, mert hát ilyenkor nagyobb a hajlandóság a korzózásra!  Ugye?

Nem baj, most majd ha jönnek – mert ebben biztos volt, hogy jönni fognak – majd ő megkérdezi mind azt amit az a hebrencs  menye elmulasztott, hogy miként vélekednek, sokat fogyott-e? Kell lennie valami pontosabb információnak arról is mikor jöhet haza. Nem lehet csak úgy belemenni a vak világba. Képtelenség. Látták-e, hogy netalántán sántikálna a jobb lábára? mert, ha sokat kell gyalogolnia akkor biceg kicsinység. Úgy gondolta, hogy ennek mindenkinek fel kellett, hogy tűnjön még akkor is ha nem is tudják az okát hogyan s miként botlott meg elemista korában a gyerek. Felidézte magában a számára oly  bájos történetet és azt, hogy az ő szeretett Istvánkája  mennyi hagymakenőcsöt kent csontos kis térdecskéjére a gyors gyógyulás reményében. Lassan belemerült a múltba a szélforgót pergető Tisza parti séták emlékeibe a kádfürdőbe tett nagy családi pancsolásokba.

Az asszony békés belső mosolya azonban apránként szertefoszlott attól a lassan feltörő keserű felismeréstől, hogy Emma menyének határozottan rá kellett volna kérdeznie a bicegésre, hisz mindig kedves évődések tárgya volt Istvánka  balesete a ritka családi ünnepek alkalmával. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ezt a szinte kézzel fogható és magétól adódó kérdést nem tette fel. Felemelte a fejét. A gangra néző ablakokon már alig szűrődött be némi fény.Jajj! kis fiam sóhajtotta. Gáspárné sokáig ült még a homályos szobában kezeit ölébe ejtve. Egy kis idő múlva tétován felhajtotta az apró süteményeket borító fehér szalvétát, és letörte a hozzá legközelebb eső, hamis hókifli csücskét.

1945. május 2. szerda - 2021. május 2. vasárnap

"Tegnap nem mentünk iskolába, Icával kiballagtunk az állomásra. Három sz emlékművet lepleztek le Sztalin atyánk tiszteletére. Anyuka hírt hallott a 2 fiúról. Jenőt kivitték Graz mellé egy Zeltweg nevű faluba az iskolával együtt. Gyuszit mivel nehéz bombázókra nem volt szükség átképezték páncélgránátosnak, Sanyi levelezett Jenővel és február 13- án még kapott tőle levelet. Készülünk Icával a felvételi vizsgára.   Csütörtökön este csengetnek, nekem rossz előérzetem volt, mert már ágyban voltunk, h. ki lehet. Zörgetnek a konyhaablakon, Hartmann jött Pöriért, mert maghalt Cucó tegnap éjszaka. Pöre, Mariska néni hazament, de Éva és én nem mehettünk a közlekedés miatt. Agyhártya gyuladásban halt meg. Szegény Mariska néni, Pali bácsi és Pöre, egyedül maradt testvér nélkül. Cucó is szeretett volna élni, mennyi szép terve volt. 22 éves előtte állt volna az élet. Lajos szegény ha hazajön mekkora csapás rá. Hiszen rajongásig szerették egymást. Egy fél év alatt 3 halál eset Nemes Gyula bácsi, apuka, Cucó. Szinte nem is akarom hinni, hogy már nem él."

fikcio by Simon Zoltán

A generális nem vágyott társaságra, megszokta már az egyedül létet a szikár szótlanságot. A belső szobában ült leeresztett szemhéjakkal, háttal a zsírpapírral bevont törött ablaknak. Számára is meglepő módon megkönnyebbült. miután aláírta a megadásról szóló papírokat úgy érezte a tollal együtt lelke minden terhét is az aláírt ívek mellé tette. Ahogy kinyitotta a szemét, tekintetével hosszan elidőzött a szobákat összekötő folyosó kövezetén táncoló fénypászmákon mielőtt ismét a papírjai fölé hajolt volna. Összefoglalót kellene írnia az utolsó napokról. Nem kértek tőle sokat és amire kérték az is vállalható volt nyugodt lelkiismerettel, nem ütközött hazájának tett katonai esküjébe.

Tollszárát tintafoltos ujjai között forgatva néha-néha, ha  önkéntelenül is, de  lehúzta a toll hegyére ült kövér tintacsepp helyét a kalamáris nyakán. Titkairól és kételyeiről már mindent leírt a naplójában, ami ott lapult borjúbőr táskájának belső rekeszében a térképekkel és a védelmi dokumentációkkal egyetemben. Mit kellene még papírra vetnie? Mit írhatna a lelkében dúló káoszról a reménytelenség fojtogató érzéséről? Mintha lehetne bármit is mondani az elárasztott metróban megfulladt civilekről és katonák százairól? Jószerével nem is tudta volna megmondani mikor fogalmazódott meg benne az a felismerés, amit azonnal be kellett jegyeznie a naplójába, miszerint „az elmúlt évek bűneivel el kell számolni”.

Nem tartották jó taktikusnak úgy nagy általánosságban de jó katona és jó parancsnok volt, és ezt tudta is magáról. Még az elhibázott stratégiai döntésekből is a legkevesebb veszteséggel hozta ki a keze alatt lévő ezredeket. Nem a vesztes kurszki csata, de még nem is a megsemmisítő bobruski vereség volt az ami folyamatosan marcangolta az önbecsülését, sokkal inkább a parancs, a kötelesség vagy inkább az eskü mögött rejlő kötelességtudat és a józan emberség között feszülő kibékíthetetlenség volt az amely szétfeszítette a lelkiismeretét. Nem. Ez már nem az ő háborúja volt, még tiszti mivolta ellenére sem érezte, hogy ez a háború az ő háborúja lett volna. Az elmúlt napok apokaliptikus hangzavara után a halványan beszűrődő zajok monoton zsibongása megnyugvással töltötte el. Súlytalanná vált számára a kérdés, hogy miként tekint rá most a győztes fél, megvetéssel vagy tisztes ellenfélként, aki másfél millió ember ellen is tartott egy falatnyi berlini földet? De bárhogy is legyen kudarcot vallott, bűnössé lett, hivatása groteszk bábjává vált.

Gondolataiból von Schmeling oberstrumführer riasztotta. Megint ki kell menniük a teraszra Herr General!- mondta. A férfi felállt az asztal mellől. Végigsimította porral borított, elnyűtt zubbonyát és a sapkájáért nyúlt, de aztán eszébe ötlött, hogy számára teljesen felfoghatatlanul de végül is megfosztották tábornoki sapkájától. Most így hajadonfőtt úgy érezte nevetségesen slampos vagy talán mezítelen is. Helmuth Weidling mégegyszer ellenőrizte zubbonya gombjait és megigazította a nyakában függő vaskeresztet mielőtt kilépett volna a májusi napsütésbe.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Helmuth_Weidling

https://hu.wikipedia.org/wiki/Berlini_csata

1944. november 19. vasárnap - 2020. november 19. csütörtök

"Most hallottam a hét legjobb viccét, h. a Frankék cselédjit elvette egy orosz főhadnagy. Gaál esketi őket és a beszédit oroszra is lefordítják. Megáll az eszem. A mi tisztjeink is mentek az esküvőre. Az őrnagy hozott be mosni valót anyukáéknak v. is a pucer, hálából két rúd édes cukrot adott. Egész nap mosták. Tegnap leszakadt a kéményünk mert Vargáék lerántották az antennával. Megmosdottunk kint a konyhába."

…mikor elolvastam a  naplónak ezt a kurta kis bejegyzést talán érteni véltem Anyám gunyoros megjegyzését a cselédlány frigyééről de őszintén szólva nem osztoztam alig kimondott megvetését és a történet sem csalt cinkos mosolyt az arcomra. Ellenben azon kezdtem el gondolkodni vajon mi visz rá egy iskolázatlan, egyszerű cselédlányt, hogy nőül menjen egy legfeljebb alig két hónapja megismert orosz katonához, egy olyan nemzet fiához akit évek óta minden akkor elérhető orgánum és propaganda az ördöggel azonosított? Megfordult-e a fejében, hogy olyan emberhez köti az életét akit akár a szomszéd falu határában halálos lövés érhet? Mi késztethet egy több ezer kilométer távolságról érkező, a fél világon átrohanó katonát, hogy e nagy menetelés egy adott pontján valahol feleségül vegye egy ellenséges nemzet lányát - kinek honfitársai fertelmes bűnöket követtek el népével szemben - s aztán menjen tovább?

fikció by Simon Zoltán

Az alacsony konyhát betöltölti a nyöszörgés folyamatos bugyborékolása és a részegség acetonos bűze meg a nagy babakék konyhaszekrénybe kapaszkodó behemót katona hatalmas teste aki nehézkesen fordul az ajtóban megjelenő tiszt felé. Vizenyős szemében ott ül a részegekre oly jellemző tétova bárgyúság. Sáros csizmája előtt holmi rongycsomóként egy nő kuporg aki szemét szorosra zárva igyekszik  letépett blúza maradékával  aprócska melleit elrejteni. A nagydarab orosz meglepve és értetlenül forgatja a fejét hol a földön nyöszörgő nőre, hol a magas férfira meredve. Kifejezéstelen széles arcára lassan kiül az alávetettség okozta páni félelem és az eddig benyakalt spiritusz hatására kétségbeesett lépésre vetemedik. Kockáztatva a függelemsértésért járó főbelövést ellöki magát a szekrénytől a magas férfire veti magát. Hosszan tusakodnak. A tiszt zihálva veszi a levegőt és minden egyes lélegzetvételnél érzi a másik gimnasztyorkájából áradó áporodott szagot ahogy fejét ellenfele vállgödrébe nyomva igyekszik azt kitaszigálni a konyhából. A felső polcról lezuhanó zománcos edények éles csörömpölése vet véget a hisztérikus dulakodásnak. A tiszt egyedül marad a félhomályban. Sajgó ökléről kiserkenő vért nyalogatva a stelázsi mellett csukott szemmel kucorgót nézi. A lány kiszolgáltatottsága, a fekete pamutharisnya fölött vakítóan fehérlő combok látványa eleddig ismeretlen, remegő gerjedelemmel tölti el de erőt véve magán fél térdre ereszkedve a kőről összekapart szoknya darabjaival betakarja a nő lábát. Két ujjával felemeli a leszegett állat míg baljával elsimítja a kis kerek arcot beborító mézszínű hajat. Hosszan nézi az apró szájat az alig észrevehetően jobbra tartó ferde orrocskát. Sarkára ülve várja, hogy a lány kinyissa szemét. Nem is tudja miért de hosszú idő óta most érzi először tisztának a lelkét. Erősnek és oltalmazónak látja magát és nincs szándékában elengedni ezt a pillanatot, úgy hiszi hirtelen ez az ő egyetlen kézzelfogható, racionális győzelme a háború felett és ezzel most megbocsájtatik minden bűne és gonoszsága amit eddig elkövetett.

Újra megigazítja a nő vállán a blúzt és tekintete akaratlanul is a mezítelen mellekre szegeződik. Zavarba ejtőnek és ellentmondásosnak véli azt a megmagyarázhatatlanul rátörő bizsergető gerjedelmet ami sehogy sem illik ahhoz az erős és oltalmazó énképéhez amit most megfogalmazott. Pironkodva emeli fel a fejét amikor megérzi, hogy most már őt figyelik. Tekintetét a mogyoróbarna szemekre szegezve hüvelykujjával finoman elmaszatolja  az elfehéredett száj szegletén megült apró nyálcseppet majd óvatosan átkarolva az asztal melletti székre ülteti. A lány már nem remeg. Kezét ölébe ejtve nézi ahogy a férfi azon emberek természetességével szakítja le és teríti vállára a konyhaablak sötétkék függönyét mint akiknek nincs már állandó helyük ebben a világban, akik mulandóságuk tudatában közömbösen lépnek át mindenen amit más talán az örökkévalóságnak szán.

Vlagyimir Szemjonovics főhadnagy ezen az estén távol a többiektől a cselédszobában fogyasztotta el a vacsorát.

1944. július 22. szombat - 2020. július 22. szerda

"Az éjszaka ügyeletesek voltunk, mi is őrködtünk Évával 3-tól ½ 5-ig. Römiztünk párat amikor meguntuk Éva egy füzetből vicceket olvasott fel, ezen aztán sokat nevettünk. Reggel ½ 10 kor keltünk leszedtük a málnát. Hozzákezdtem a takarításhoz. Ott ment el az ablak alatt és beszédbe elegyedtünk. Behívtam mert a filmeket mutattam és nem akartam az ablakban elintézni. Ideadott egy széljegyzetet a másik levélhez. Mondta, hogy ma egész nap pityergő hangulatban volt, egy fél évet gondolt át. Amikor elment elolvastam a levelet. Megkért, mint már annyiszor, hogy ne mutassam meg senkinek és mindig a Cucó nevét hangoztassa. Sírtam egy sort a levélen. Alig ebédeltem. Anyukának fel is tűnt, hogy azóta vagyok szomorú amióta elment. Annyira bántott a lelkiismeret, hogy én nem tudtam őt annyira szeretni mint ő engem. Úgy látszik ezt ő észre is vette mert ezt írja. „Miért hívsz, ha nap mint nap elküldesz magadtól? Miért kínálsz szívedből, ha nem szánod nekem? Ó miért bántsz, ha szeretni szeretnél? Miért nem vezetsz, ha hozzád megyek?” Ebbe a levélben is azt írja, hogy „Te kiismerhetetlen, Te untalan új.” Keresi az igazi arcom, ha meglátja nagyot fog csalódni bennem. Cucóval beszéltük, hogy a Sanyi társaságában nem az az ember aki valójában, mert az ember azt hiszi róla, hogy csak a hibákat keresi. Olyan jól esett elolvasni, hogy szeret már egyszer valaki és egy komoly fiú, nem egy üres senki. Arra kiváncsi leszek, hogy meddig tart nála ez az őszinte szeretet. Lehet, hogy majd úgy lesz megint mint húsvétkor, mond sok szépet, ígér levelet és végül Pesten megfeledkezik mindenről. Sejtem azt is, hogy miért vagyok neki rokonszenves. Azért mert a főiskolán udvarolt ő egy erdélyi esperes lányának aki úgy hordta a haját mint én copfba és a vége felcsavarva, ezt is ő mondta nekem, hogy így csináljam. Meg is fogom próbálni, hogy végig befonom és felkötöm mit fog hozzá szólni, mert hogy meg fog szólalni érte az biztos. Délután ½ 5-re eljött mint ahogy ígérte. Römiztünk 2:2 lett az eredmény. Nem tudunk együtt játszani mert önzetlenek vagyunk és mindig egymás hasznát keressük. Egymásra mosolygunk közben gyakran, néha rám néz de én nem tudok senki szeme közé nézni. Ez nem csak az én, de Pató észrevétele is. Minden szavából kiérzik a szeretet, olyan jól esik amikor azt mondja, hogy csepp Thurzó, csepp lány nem mint ha olyan cseppnek érezném magam, pláne meg mellette. Jöttek később Éva meg Szili mint rendesen összeszólalkoztak, vagyis inkább szúrkálják egymást. Sanyi észrevette magát és aztán uralkodott. ½ 7 kor elmentek. Erősen borult, mondtam nekik, hogy vacsora után jöjjenek vissza és hozza a két lányt Nellyt és Erzsit, nem ígérte, hogy visszajönnek mert nem mutatkozott jó idő. Esett is egy jó nagyot az eső, megvacsoráztunk és utána Évával 2X elsétáltunk Nagyék. A fellegek elvonultak a nap a felhőkre rásütött és az olyan kísértetiesen verte vissza a fényt. Kikönyököltünk az ablakba ¾ 9 felé jött Sanyi nagy esernyőforgatás közepette. Nelly, Erzsi és Lónyi Jancsi valami kiskutyát vittek le Jancsiék, addig ő elszaladt ide és úgy beszélték meg, hogy Ludik sarkán találkoznak. Mindhárman Éva, ő és én előrementünk, Apukáék utánunk. A másik utcán mentünk eléjük Sanyi be is szaladt Lónyiék de a 3 gyerek már nem volt ott hazafelé találkoztunk Zolnay előtt. Nelly, Turcsányi Peti, Kis Simi, Pöre és Lónyi Jancsi. Útközben megint gyermekkori emlékeket beszéltünk, feljött még a szó a számtanról is. Elsétáltunk még az 5. utcáig a borbély Ny. Kovácsék előtt egy kis incidens volt, mert egy részeg német katona beugrott a kerítésük tetején, apuka is odament meg a rendőr, Pöre is oda merészkedett. Amíg ott tárgyaltak, mi a kapu előtt trécseltünk. Kimentünk még a kútra is mert apuka elszaladt a német parancsnokságra. Sanyi kért, hogy figyelmeztessem, hogy tanuljon, mert ezen a héten mindig csak ábrándozott, de nem tanult. A szombat délután is elrepült pedig négyszemközt szeretett volna beszélni. Nem akartam mondani, hogy arra várhat még egy keveset, mert mindig van a közelben valaki. Hogyha sétálunk akkor meg attól fél, hogy meghallja."

fikció by Simon Zoltán

Ahogy Wehrner Lübke felállt a ládák mellől már megbánta, hogy egy pár jó korty pálinkáért lemaradt a lőszeres kocsiról,  azt viszont nem bánta és nem is töltötte el bűntudattal, hogy megitta az üveg alján lötyögő snapszot Adi elöl. A bűntudat luxus, pláne most ebben a szétbaszott világban. Picit megropogtatta a derekát – csak úgy öregesen - zubbonya alját kihúzogatva az öve alatt rendbe szedte magát és nagy tért ölelő léptekkel, leszegett fejjel elindul a júliusi zápor gőzölgő tócsáin keresztül a szakasza felé.

Picit szédelgett de végül is a világ bizsergő billegése kellemes érzéssel töltötte el. A biztonság kedvéért néha-néha felnézett, hogy tartsa az irányt, de különösebben nem félt attól, hogy elkeveredne. Megszokta már az állandóan változó káoszt maga körül. Három éve eszi a fene itt a fronton, rakosgatják ide, oda a századok és szakaszok között. Teli van a töke már ezzel az egésszel, hogy ennek már soha nem lesz vége?

Wehrner Lübke lába megbicsaklott ahogy a snapsz lassan feljebb kúszott a testében. Megállt és megtámaszkodott. Mielőtt ellökte volna magát a faltól felnézett és belehasított a felismerés. Eltévedt. Eltévedt ezekben a rohadt egyforma sáros utcákban. Eltévedt három évnyi frontszolgálat minden tapasztalatával a zsigereiben. A kurva életbe. Kapkodva keresett valamilyen támpontot de annyi szétlőtt város után már minden kitört vagy bedeszkázott ablak egyformának tűnt. Áttrappolt az utca másik oldalán futó betonjárdára remélve valami apró kapaszkodót-és onnan is végigmérte az utcát. Semmi. Szinte észre sem vette, hogy eltűnt belőle az a kellemes bizsergető ingadozás így hunyorogva – egy szemmel- igyekezett a szétcsúszott világot egyben tartani. Balra fordult a közelebbi sarok felé de onnan nézve sem pillantott meg semmit ami egy fikarcnyit is segített volna visszatalálni. Ahogy az idő fogyott úgy fogyott az ereje. Újra és újra nekilódult otrombán és türelmetlenül kerülgetve az arra járókat. Mindig belebotlott valakibe ahogyan most is ebbe az idióta cingár emberbe meg ebbe a két vihorászó frájlájnba. Hirtelen elege lett mindenből és úgy döntött itt a kertek alatt levágja a szakaszához vezető utat. Fél kézzel az oszlopra támaszkodva átlendült a deszkákon. A tyúkok szétrebbentek amint Wehrner Lübke átesett a kerítésen. Sáros kezeit bágyadtan beletörölte a nadrágjába ahogy kikászálódott a kerékvágásokba összegyűlt esővízből. Fel sem állt, a kerítéshez csúszott és ülő helyzetbe tornászta magát. Erőt gyűjtött. Úgy érezte most jó helyen van s ha nem lát senkit őt sem látják. A kerítésen túli zagyva karattyolás eltompult és ő állát felhúzott térdeire fektetve nézte a tyúkokat. A csirkék mindenhol egyformák itt is és otthon is a szemük meg olyan ráncos és guvadt mint Lutz Leutnantnak, hogy dögölne meg. Mindig kárál, rikácsol, hogy mit hova mintha ezen múlna a háború. Attól, hogy ötször kell egy szabályos hátra arcot csinálni itt az Isten háta mögötti baszottfalván ahol még járda sincs nem lesz győzelem. Semmi sem lesz! Semmi. Csak a szar meg a még nagyobb szar amibe beledöglünk, ahogy Dietmar is beledöglött. A szeme a bakancsra siklott és megakadt a fűzők közé ragadt sáron. Óvatosan vakargatni kezdte mert ő vigyázott a bakancsára. Tíz napja már, hogy leszedte Dietmár lábairól. A jó bakancs életet menthet és neki jó bakancsa lett – ebben hazajutok- gondolta. Megbékélt a világgal itt a kerítés tövében és igyekezett valami emléket, bármit előkotorni Dietmar Lutzról. .  De Wehrner Lübkének Dietmar földi létéből csak vértől bugyborékoló szájának emléke és a két bakancsa ami megmaradt.

1944. március 24. péntek - 2020. március 24. kedd

"Német dolgozat írás volt. Dühösek voltunk, h. 24 német óra elmarad, Manci néni betegsége miatt és akkor mikor feljön dolgozatot írat. Beethovenből írtunk emlékezet után. A házi füzetemből írtam ki az egész dolgozatot. Zongora óra után a kint lakókat hazaküldték, mert berepülési veszély volt. Ének órára Csiperke jött be, népdalokat énekeltünk, meg vegyesen ezt, azt. Vihar a levelet, Átalmennék a Tiszán meg ilyesmiket. Egyszercsak beront Varga Duci meg Ábry Klári mert valami kémet fedeztek fel ráuszították a rendőrt meg a katonai járőrt, de kisült hogy valami menekült. Mindenki az ablakba volt Csiszárostól. Délután a csendesnapi megnyitó volt. Barkó nagytiszteletű úr beszélt. Este már 7 ^h kor lefeküdtünk. Elíz néninél itt van a keresztlánya Jutka Borival hallgatóztunk Jutka nagyon nagy hangú volt és Elíz néni leintette és átmutatott,h. mi már alszunk és meghalljuk.

fikció by Simon Zoltán

Vitéz Vésseyné Emma visszaakasztotta a telefonkagylót a fali készülék villájára és a pult melletti nehéz függöny takarásából kilépett az asztalok közé. Mióta ide költöztek Pestről, minden pénteken itt ül le Tordai Bellával, hogy egy könnyed kis csevej mellett elcsipegessenek egy vaníliás kuglófot ebben a mélyzöld kárpittal bevont kellemes kávézóban, itt ahol még a feszült háborús helyzet ellenére is igazi, kemény habot kanalazgathatnak a kávé tetejéről. Az asztalukhoz tartva - mint egy véletlenül – az utcai kirakat felé került, hogy egy pillantást vethessen az ott ülő tömzsi férfi előtt heverő jegyzettömbre. Valószerűtlenül apró betűkkel ír - állapította meg, mintha „titkosírna” suttogta félig Bellácska füléhez hajolva ahogy leült az asztalhoz.

Igazság szerint akkor kezdett a sötét bőrű férfira figyelni, amikor az asztal alatt heverő durva, szürke vászonból készült hátizsákra esett a pillantása, ami oly visszatetszőn hatott a kis Royal zöld bársonnyal kárpitozott székei között. Nem beszélve ugye, az ormótlan sáros nagy bakancsról ami abszolúte nem illett az élére vasalt apró kockás pantallóhoz. Még el is siklott volna ezen disszonancia mellett, ha nem üti meg a fülét a férfi rossz magyarsággal leadott rendelése amikor még egy csésze teát kért a maradék briósához. Gyanús ez az idegen hang ezekben a zaklatott időkben. Most visszatekintve erre a pocsék akcentusra, megerősítette Vitéz Vésseyné Emmát abban a hitében, hogy helyesen cselekedett. Hosszasan, némi borzongással vegyes izgalommal figyelték hogyan rágja a férfi a ceruzája végét és miként babrálja azt a kis kék dobozkát az asztala lapján. Bellácska szerint biztosan rosszban sántikál ami abból is látszik, hogy  milyen gyakran és sunyin tekinget ki az ablakon a Vasút utca felé és amint visszahajol az asztal fölé milyen gyorsan jegyzetel is. Egyébként is olyan idegenül hat a sötét bőre ebben a decens környezetben. Biztosan valami keleti. Talán mongol! -vélte Bellácska. Nem! A mongoloknak nincs ilyen nagy orruk! Az szinte biztos drágám! - koppintott mutatóujjával barátnője kézfejére. Mindketten úgy érezték összeállt a kép és gyanújuk beigazolódott. Egy spion ül a második asztalnál és nem is értették, hogy ez a kézenfekvő tény rajtuk kívül senkinek nem tűnik fel a helységben. Átnyúlva az asztal felett és megfogva Bellácska kezét Emma nyugalmat erőltetett magára.

Mircea Popescu általános iskolai tanító, néha-néha felpillantott hosszú leveléből.  Őszintén sajnálkozott az elmaradt hivatalos eljegyzés miatt és  elmélázva rótta  vigasztalásnak szánt sorait Aknavásáron rekedt menyasszonyának, amikor a telefonon riasztott rendőrök betódultak a kis Royalba.

1943. október 4. hétfő - 2019. október 4. péntek

fikció by Simon Zoltán

Otto és a vőlegény tekintete ha egy pillanatra is de találkozott a nyüzsgő tömeg felett. Rég nem látták egymást s ha rajtuk múlik nagy valószínűséggel nem is fogják, ha csak a kényszer ismét össze nem sodorja őket. Günther az ifjú férj most Párizsba viszi asszonyát három napra, ő maga meg már kora reggel repül vissza az öreggel Norvégiába. Matatott egy keveset a kezében szorongatott fényképezőgép zárján és ahogyan - nem is tudva, hogy valójában miben is reménykedve – újra átnézett a sokadalom felett, szikkasztó hiányérzet töltötte el, hogy már egyikük szemében sincs  nyoma az egymás iránti odaadásnak az akadémiai véd és dacszövetségük kivagyiságának, a gimnáziumi évek mindent elnyelő bizakodásának vagy az érettségi utáni kanmurik hányaveti nemtörődömségének. Ebben a tekintetben már nem volt semmi ami a közös múltra emlékeztetett volna és az évek múltával az ő szemében sem parázslik már a Judith Hirsch utáni vágyakozás.

Pedig Jacob húgának törékenysége és bőrének márványos fehérsége mindkettőjükbe belefojtotta a lélegzetet amin Jacob barátjuk - hosszan ecsetelve húga tükör előtti ruhapróbáit és faksznijait - őszintén röhögött. De akkor is ott volt a lány illata és azok a hatalmas szemek, az alig leplezett pillantások a piros puplin blúz alá, hogy bele lehetett pusztulni. Ott volt az éjszakák mardosó tudatlansága és az ágyékig hasító vágy az apró mellek rezzenésére és az ismeretlen női combok puhaságára.

Mire maguk mögött hagyták az akadémia második évét Jacob  már rég elment  az Apja után Amerikába. Már nem volt mire hivatkozni a ha látni akarták a lányt  de ők azért minden eltávozás alkalmával együtt csetlettek- botlottak Güntherrel az imádott lány körül. A rövid otthon töltött idő után a Berlin felé kattogó vonaton, cigarettájukat szívva végeláthatatlanul azon vitatkoztak vajon kinek jutott több figyelem.

Egy idő után már nem együtt utaztak haza Hemlinbe és ha visszamentek az akadémiára nem hozták szóba többet Judithot, mint ahogy nem beszéltek a hemlingi Hirsch és fia bútorüzlet üresen tátongó kirakatáról sem. Karácsonyra Judith Hirsch eltűnt a városból ahogy a két férfi szeméből is eltűnt a lobogás.

 A népes tömeg ahogy ez már lenni szokott továbbra is tétován toporgott a templom előtt bár az ifjú pár már rég elhajtott a felbokrétázott Mercédesén. Otto von Tübke Hauptmann az örömapa szárnysegédje udvariasan bár de határozottan félretolta az előtte tétovázókat és egy újabb képet készített az öregről.

1943. június 13. pünkösd vasárnap - 2019. június 13. csütörtök

"Reggel nem mentem el a templomba mert nem volt kalapom. Kimentem 10 órakkor Jenő elé, egy kicsit elkésve érkeztem már Jenő jött az utcán mikor találkoztunk. Ebédután jött Horvát Bandi sokat nevettünk mert uj kabátja volt hosszú zöld zsávoly és Gyuszi, Jenő felpróbálták, rövid nadrágra mulatságos volt. A két fiú elment Bandival hozzájuk anyuka apuka Bányai Laci, Német Erzsi és én elmentünk Antalék (Laciék). Pár pillanatig maradtunk mert jobbnak találtuk a sétálást és elmentünk a két bátyuskám elé. Jókat nevettünk a cselédek ruháin és beszélgetésén. Antalék vissza mentünk. Már ott volt a két fiú és Cucó a kis rokon  kislánnyal akik most az ünnepekre jöttek hozzájuk Némethék a kislányuk édes kis pofa kis erős izmos, Veronika. Később jött a mamája és az apja. Beszélgettünk egy félórát és visszamentünk Fábiánék. Ott Németh Lajos bácsi megmutatta az oroszországi fényképeit volt azon az akasztott embertől kezdve minden Pld. egy lezuhant repülőgép összeégve benne a pilóta és a csontjai látszottak. Bre Rémes volt. ¼ 9 kor mentünk haza B. Laci és N. Erzsi nálunk vacsoráztak."

fikció by Simon Zoltán

A Hajagos lány már mindennel végzett. Felmosta a konyhát , a gangot és Róza néninek is ott hagyta a kitokozott  tyúkot a vájdlingban. Még tegnap felvitte és  felteregette a kilúgozott ágyneműt száradni. Kivasalta  az öreg Lóránd úr ingét meg a lányok blúzait és a pántos cipőket is kifényesítette. Összességében sokat tett azért, hogy most Pünkösd vasárnap legyen egy szabad délutánja. De most, hogy a kis Rózát nem engedték el a Hunyady utcából – penig megígérték neki - és csak ketten lesznek a kórzón a Pirossal már kérdéses, hogy csak így ketten biztonságos lenne e a céllövöldékig felmenni.

A lány alaposan megdörzsölte az arcát megtörölgette a mellét és a hasát majd a vödörbe öntötte a szappanos vizet. Most a kis falitükör előtt állva, hosszan nézegetve leengedett haját úgy döntött copfba fonva a vállára fogja ereszteni. A cselédládából két ruhát terített ki az ágyra, a kismintás kékfestőt meg az alul kétfodros pirosat kötényestől a fehér blúzzal. Úgy okoskodott, hogy a piros szoknya a blúzzal sokkal inkább fog illeni a hajához és talán a szoknya is jobban ring ha nem veszi fel hozzá a kötényt. Hajagos Anna összehajtogatta a fehérgalléros kékfestőt meg a kötényt aztán visszatette a ládába. leült az ágy szélére, megkötötte a strumpfántlit és visszagörgette a harisnyát a térde fölé. Fölöltözve lesimogatta a ruháját és tanakodva megállt a polc előtt ahol városi szerzeményeit tartotta. A nagyságától örökölt szép táskát a rúzst meg a Schwarzéknál vett kölnivizet. Most talán lenne rá alkalom – gondolta- hogy elvihetné a fekete szaténnal csíkozott estéli retikült a korzóra és talán a rúzsból is használhatna egy csipetet, ha már itt ez az ünnepi alkalom. Kent egy leheletnyi pirosítót a szájára és cuppantott is hozzá épp úgy ahogy ezt Lídia nagysága is szokta volt. Elégedett volt magával.

Hajagos Anna a kezét a kilincsre téve még egyszer visszanézett a szobára és a fekete szaténnal csíkozott estéli retiküllel a kezében elindult a korzóra.

1943. május 10. hétfő - 2019. május 10. péntek

"Délelött németórára soká jött be Manci néni és én arra a 20’ – re kiszöktem a W.C- be. Délután hallotuk, hogy elesett Tunisz. Elfoglalták az angolok és tegnap éjszaka Szegeden légiriadó volt. Nemhiába volt nekem olyan rossz érzésem amikor az a sok gép száguldott felettünk az éjszaka."

Fogságba esett német katonák észak-Afrikában:

fikció by Simon Zoltán

Mindenki a fejét forgatta még ő az előttük álldogáló kövérkés angol őrt nézte akinek az arcára rózsaszín barázdákat rajzoltak a legördülő izzadságcseppek. Valami hihetetlennek tűnő álomszerű néma lebegés ült a tájon ahol az egész delejes csendet a fogak között megroppanó homokszemek hangjai töltöttek ki. Ahol a pórusokba szoruló porszemek nem gyulladnak be és nem viszketnek tovább. Ahol a homoktól könnyes szemek már nem követik a város felett úszó füstfellegeket.
Otto Görtemaker Heidenheimből ott állt a sorban hajadonfőt nadrágszíj nélkül, kibontott zubbonyát meg-megcsípkedte a langyos afrikai szél. A körülményekhez képest jó erőben érezte magát Hans Wenningel ellentétben akit állandó hígfosás gyötört az állott víztől.
Nagy kő esett le a szívéről amikor alig egy órája, kezeit a magasba emelve hatodikként kilépett a konyhasátorból. A gyomrában lévő görcs ami lassan két éve gyötörte a testét egy csapásra felengedett. Túlélte. Nem mint ha egyszer is tűzharcban lett volna része de hát a háború akkor is háború. Ajkait alig mozgatva hálát adott a Mindenhatónak, hogy amióta csak eljött otthonról Isten nem engedte el a kezét. Majdnem egy teljes évig volt von Pollmer Oberst mellett személyi szolgálaton az öreg januári haláláig. De mivel a helyére vezényelt Wintermaier Obertsleutnant  hozta a saját tiszti szolgáját kis híján a negyedik szakaszba vezényelték. De isten nem engedte el a kezét. A személyi szolgálatból adódó apróbb szívességek amit még Wilhelm Hahn Oberleutnantnak tett épp elégnek bizonyult arra, hogy ne küldjék ki az első vonalba..
Bár a konyhai szolgálat százszor kényelmetlenebb és nehezebb volt mint az Oberst melletti idők de mégis jobb volt a sátor alatt megrekedt hőségben mint odakint a pergő homokú rókalyukakban. Maga az a tény, hogy fogságba esett sem tűnt most olyan borzasztónak. Úgy érezte még most is fogja teremtője kezét.

Otto Görtemaker Heindheimből ott állt a sorban. Bizakodott.