1945. szeptember 2. vasárnap - 2021. szeptember 2. csütörtök
"Ez a pár nap otthon veszekedéssel és csomagolással telt el, délután kaptam Sanyitól levelet. Lázár Mariska néni és Pöre nálunk aludtak. Béla is itthon volt. Ica, Erzsi, Pöre, Simon Erzsi és az apukája utaztunk fel, na meg Sánta bá, Mariska néni, engem Jenő kísért el. Nem ültünk fel a személy vonatra, hanem jött egy beszerző vonat teljesen üres vagonok és abba szálltunk fel. 1 h-ra értünk be Debrecenbe, reggel 7 órától. Olyanok lettünk mint a cigány, mert a vagon alja szénporos volt. Rózsika néniék még a lakásban voltak a belső szobában pedig D. Tóth.nak egy rokona egy 20 éves kozmetikus leányzó. Én azért csak bepakoltam a szekrénybe és Joci is összehozta a holmiát. Késöbb v. is aznap este jöttek hozzá rokonok köztük Dr D. Toth öccse Janesi, aki ismeri Lipták Jancsit, Nagy Cinit ,Gonda öcsit. Jenő két napig maradt, szegény Simon Erzsikét nem vették fel. Elcipekedett minden holmit és mehetett vissza."
fikció by Simon Zoltán
Jármai Vilmosné polgári iskolai tanárnő ott állt az asztal mellett indulásra készen. Egész lényét átjárta az izgalom. Nem mintha most hirtelenjében kellene a pulpitusra lépnie sokkal inkább mostani előadásának várható következményei tették őt feszültté. Tudta, hogy ez a nyilvános megmérettetés komoly kérdéseket és válaszokat generál majd a jövőre nézvést ami talán aggasztotta is kissé. Nem aggódott a sokak számára oly bonyolultnak tartott témát illetően, mivel évek óta ebben a közegben élt, járatos volt benne. Mi több a nagy plénum előtti szereplés sem feszélyezte különösebb képen, hisz ide s tova már közel harminc évet töltött el a katedrán.
Az igazat megvallva már nagyon fárasztották az iskolákban uralkodó állapotok az egyre nagyobb érdektelenség az oktatás színvonalának süllyedése iránt, a diákok megváltozott szabados viselkedése amit a megélt háborús évek sajnálatos örökségének és következményének tartott s amivel szemben igyekezett a saját konzekvens nevelési elveit érvényesíteni. Úgy vélte, hogy ez a tantestületben is heves, elvi vitákra okot adó magatartása vezetett végül is odáig, hogy meghívást kapott erre az előadás sorozatra.
Keményen és eltökélten dolgozott a témán. Szakmailag kell hitelesnek és meggyőzőnek lennie annak ellenére, hogy szentül meg volt győződve arról, hogy a jelenlévők többségének halvány fogalma sem lesz az otthon és az iskola egymásra hatásának jelentőségéről. A pedagógiát át meg átszövő sérülékeny kölcsönhatások mibenlétéről. Éppen ezért igyekezett olyan nyelvezetet és olyan közérthető kifejezéseket keresni, hogy az mindenki számára érthető legyen.
Másrészről viszont úgy döntött, hogy élni fog a felkínálkozó lehetőséggel és már nem volt annyira elkeseredve, hogy a tankerület újfent mellőzte a megüresedett pozíciókra beadott pályázatait, pedig a vágyott hivatalra pedagógiai karrierjének betetőzéseként tekintett. Érezte, hogy most új távlatok nyílnak meg előtte. Igyekezett a populizmus látszatát messze elkerülve olyan könnyen hajlítható téziseket és gondolatokat egymáshoz párosítani, amelyek bőven hagynak számára teret és átjárókat, ha esetleg ezen dolgozatát más nézőpontok számára kellene elfogadhatóvá tenni anélkül, hogy elveivel kelljen szembefordulnia. Meggyőződése volt, hogy ha ez az előadás sikert arat, akkor ebben a periódusban felkérhetik akár még egy újabb téma korszerű értelmezésére is. S ha így lesz – és így lesz – határozta el, akkor döntési helyzetbe kerülhet ezen a politikai platformon. Ez egy egészen új útnak ígérkezik. Magasabb szintről, nagyobb összefüggéseiben látni a folyamatokat és dolgozni az oktatás széthullásához vezető tendenciák ellen. Igen, ez az ő tudásának és felkészültségének leginkább megfelelő kihívás.
Jármai Vilmosné érezte, hogy ezzel az elhatározásával ingoványos talajra fog lépni, de hitt önmagában és intellektusában. Összenyalábolta a sűrűn telegépelt lapokat, és akkurátusan az asztal lapjához ütögette az íveket mielőtt a táskájába csúsztatta volna.
1945. augusztus 6. hétfő - 2021. augusztus 6. péntek
"Régen tervezgetjük már, hogy felmegyünk Pestre. Végre ma Németh kijelenti, hogy van autó, szerda reggel indul fel. Anyuka most pedig már nem akar róla hallani. Sokba kerül mondja ő. Elsorolta, h. mennyibe került a negyedév és, h. mennyibe fog kerülni az ötöd év. A felmenetel is rengetegbe kerül. Pedig nincs igaza mert könnyen kibírná. Amikor már minden érvből kifogyott akkor azt vágta a fejemhez, hogy nem szerettem apukát és nem szeretem Jenőt, hogy most várjuk mindennap haza és én elmegyek itthonról. Miért nem szerettem én apukát? Mert egy hétig együtt akarok lenni azzal akivel szeretjük egymást? Hát már ez is bűn? Nincsen pénzünk. Egye meg a fene azt a rohadt pénzt, hát mit csináljak legyek k, hogy eltudjam végezni az ötödévet. De én nem bírom hallgatni, h. így nem tudom mi lesz jövőre hagyjam abba mikor már négy megvan? Vagy menjek el firkásznak? Nincsen kedvem élni se, jobb lenne elmenni apuka és Cucó után, hiszen ugysem szeret senki ezen a földön apuka aki szeretett és akit én is szerettem elment elhagyott, maradt Sanyi ő meg kitudja meddig gondolkozik így. Ha lenne is valami belőle valami érdemes hiszen olyan kilátások vannak a jövőre. Ó de jólenne ha anyuka szeretne mit kellene csinálni, h. nem legyek az utjába és ne kelljen taníttatni. Majd nem eszem, h. ne kelljen 1200 pengős buzát venni, akkor aztán leszek a kisujjam és hátha megdöglök.
¼ 12 h Éjfél felé jár anya, Rózsika néni, Éva, Jutka lefeküdtek én pedig kiültem a levegőre. Megnyugodtam. Valóban nincsen semmi értelme felmenni. Kiadni a sok pénzt, felhurcolni a természetbeni dolgokat csak azért, h. az uj fürdőruhát felszentelhessem és, h. Sanyival sétálhassunk. Nincsen semmi értelme. A Sanyi levelében olvastam, h. mennyi vizsgája van hátra. Hát csak tanuljon. De az komolyan foglalkoztat, h. hol kereshetnék pénzt, Kikellene menni a géphez, valamilyen munkáslánynak, az Erzsike néni gépéhez. Vagy hivatalba menni. Abba azonban bizonyos vagyok, h. enni nem fogok, csak éppen, h. ne haljak éhen. Jól összeszűkítem a gyomrom."
fikció by Simon Zoltán
Eltekintve a testén végigfutó ernyedtségen és a rohamokban rátörő hőhullámokon Kisuke Akimoto meglehetősen rezignáltan vette tudomásul kölcsönkérelmének elutasítását. Derekát épp, hogy csak meghajlítva aprót biccentett az íróasztal túlsó oldalán ülő hivatalnok felé, mielőtt székét a helyére tolva át nem vágott a nagy csarnokon. Az ajtónál még utat engedett a szuszogva érkező testes úrnak aztán kilépett az augusztusi napsütésbe. Szemét összehúzva végigpásztázta a bank előtti apró parkot egy olyan hely után kutatva ahol mindenkitől illendő távolságot tartva erőt gyűjthetett volna, végiggondolva a még meglévő lehetőségeit. A keleti szellő könnyedén végigsimította az arcát enyhülést hozva elgyengült testének de mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy átsegítse az utca túloldalán kinézett magányos padig.
Így Akimoto kiteregette a bank lépcsőjére az állomáson vásárolt reggeli újságját és a kövezetre ereszkedett. Táskáját térdén nyugtatva igyekezett visszanyerni erejét. Szemét lehunyva többször mély lélegzetet vett majd egy pár pillanat múlva ajkai vékony résén keresztül kifújta a levegőt. Úgy érezte megkönnyebbült. Zsebkendőjével végigtörölte a homlokát és kalapja izzadtságtól nedves belső peremét majd visszatette a fejére.
Kész volt végiggondolni és újra mérlegelni mind azon fennmaradt lehetőségeit amelyet a most elutasított kölcsön mellett még megtehetett. Végül is nem történt semmi katasztrofális amit ne lehetne helyrehozni, maximum kis késéssel vásárolja majd meg kertvárosi házukat. Aztán meg, ha valamivel magasabb kamatra és valamivel rövidebb lejárattal is, de Obajaga úrtól is tudna némi kölcsönt szerezni, ami ugyan erősebben megterhelné a családi kasszát a későbbiekben de talán vállalható lenne. Másodszorra pedig, még mindig rendelkezik annyi megtakarítással, hogy az irodavezetői kinevezésével járó protokolláris vacsorát, amelyet kollégái számára illik rendeznie még fedezni tudja, bár ez valószínűleg késleltetheti Akikóval tervezett esküvőjüket, ami nem fogja a legjobb fényt vetni rá de viszont az előléptetéssel járó jelentős fizetésemelés tényét nem hagyhatja majd figyelmen kívül leendő apósa Cuyo san sem. Végtelenül bosszantotta eljövendő apósának pöffeszkedése és Kikó anyjának alattomos, sunyi viselkedése. A Cuyo családnál tett tisztelgő látogatásai alkalmával rendre a kissé rusztikusabb evőpálcikákat helyezi a tálcájára, felhívva figyelmét a lakkozás finomságára de mindannyian tudják, hogy az érdesebb kimunkálás az ő szerény származására utal, mintha képtelen lenne finoman használni az evőeszközét.
Az ő megalázása az ő szeretett Akikójának megalázása is. Ennek éget kell vetnie. Ha jól belegondol egy ésszerű határon belüli összeggel Obajaga úr kölcsöne megoldást jelenthet. Így lesz döntötte el! Teste és lelke is megkönnyebbült erre az elhatározásra. Órájára pillantott. Lám, lám már negyed kilenc, hogy elszaladt az idő, gonolta.. Mielőtt Kisuke Akimoto teste gőzzé válva el nem lobbant volna még letörölte homlokáról az izzadságcseppeket és leitatta kalapja belső szalagjának hűvös nedvességét, mint ahogy az szokása volt.
1945. július 30. hétfő - 2021. július 30. péntek
D.e. 10 h – kor már ébredeztünk Évával amikor jön Sanyi. Könyveket hozott és lehívott Valentinhoz. Lesétáltunk Erzsike nénihez, mert Évával ebédre voltunk híva. Tegnap este, amikor jövünk haza a temetőből elválunk Erzsike nénitől utánunk kiabál, h. Ilike te is gyere el ebédre, v. nem hagyod el a palacsintáért Sanyit? Sanyi úgy elpirult és nevettük Erzsike nénit. Azt mondja Sityu, h. amikor hazajött felkötött karral megkérdezte Erzsike néni, h. " mondja Sanyi mikor tudja maga elvenni Ilikét ?". Erzsike néni a városházára küldött fel bennünket és Sanyi szaladgált neki iratokkal. Onnan az ipartestülethez. Délután Évával takarítottunk odaát, mert Éva Faragó Pétert várja. Aztán aludtunk egy nagyot. Jött Sanyi elmentünk Fábián Lajos bácsihoz, aztán le Erzsike nénihez. Otthon Németh állandóan dumált.
fikció by Simon Zoltán
Nem számoltak számottevő összeggel, mint ahogy nem számoltak sok vendéggel sem az ünnepi ebédnél. Végül is nem terveztek fényűző esküvőt csak egy sima, egyszerű polgárit. Szolidat, csendeset épp olyat mint amilyen a kapcsolatuk.
Kovács Erzsébetet már megérkezésétől fogva valami megfoghatatlan puhaság és béke lengte körül. Egész megjelenése, kerek arca, meleg, barna szemei és lazán feltekert hajával nyugalmat árasztott. Mindig csendes és visszafogott volt a viszonyuk az elmúlt négy évben. Erzsébet gondosan elvégezte a házkörüli teendőket és a legnagyobb odaadással ápolta Emmát. Fogta a kezét ha hosszasan nyöszörgött és zokszó nélkül mosta az összerondított ágyneműt egy-egy súlyosabb, lázas roham után. Ösztönösen megérezte mikor válik fájdalmasan megalázóvá a beteg asszony számára a kórral való küzdelem és ilyenkor finoman de határozottan kituszkolta a nő tehetetlenül toporgó férjét a szobából.
Ahogy Erzsébet beköltözött a foyertől jobbra nyíló szobába úgy tűnt a férfi számára, hogy ha némi apróbb döccenőkkel is de az élet kezd visszatérni a rendes kerékvágásba. Ha utaznia kellett nyugodt szívvel hagyta otthon a feleségét és már-már magától értetődőnek tekintette, hogy immáron Erzsike teszi ki az ágyra az alsóneműjét, simítja ki az ingét és készíti elő az utazótáskát, ha több napos üzleti útra indult. Kálmánnak lassan rá kellet jönnie, hogy az elmúlt évek alatt Erzsike csendben és szinte észrevétlenül, de betöltötte szeretett Emmája helyét. Szeptember elejére Vargáné teste elveszni látszott a feltornyozott párnák között. Alkalmasint kiült az arcára a fájdalommal teli irígység az élők iránt, de tekintete már egyre kevesebbszer követte a körülötte zajló eseményeket.
1943. december első vasárnapján Erzsike megérintette a nagy füles fotelben olvasó férfi vállát. Jöjjön Kálmán!- mondta. Emmuska elment. Erzsike a temetés után sem hagyta el az alsóvárosi lakást és igazából Kálmán sem nagyon forszírozta az ápolónő távozását. Továbbra is vitte a háztartást, lekefélte a férfi felöltőjét előkészítette a férfi ingeit és papírjait. Mindig vetett rá egy pillantást elindulás előtt, lecsippentett egy kis pihécskét a felöltő gallérjáról s ha a díszzsebkendőt is rendben találta, mintegy önkéntelenül is de végigfuttatta ujjait a zakó ujján. Kálmánnak hízelgett ez a figyelem és hízelgett neki, hogy esténként Zsike vacsorával várja. Igényelte a közösen töltött vasárnap délutánokat és a ritka kiruccanásokat. Életük minden nagyobb érzelmi hullám nélkül simult egymásba. Ketten maradtak.
Az ajtó előtt álltak indulásra készen. A férfi felszegte az állát mint mindig amikor Zsike, megigazította a nyakkendőjét aztán egy gyengéd csókot nyomott a nő kezére. Menjünk! mondta Varga Kálmán és előre engedte a menyasszonyát.
1945. május 27. vasárnap - 2021. május 27. csütörtök
"Volt egy remek napom, otthonról kaptam csomagot. Este Ráczi Sanyi hozta, benne az anyuka levele és Sanyitól kettő. Azonkívül délben is kaptam postán tőle egyet. Délután kimentünk Icával a vagongyár mellett levő sportpályára Tóth Magdát megnézni, remekül tornázik. A vasárnapi versenyt megismételték. Remek dolgok voltak. Utána Kántor Ili megmutogatta a vasúthoz tartozó kertészetet, gyönyörű volt, ott volt kertész az apja. Este a kollégiumban bent felejtettem a korálom és a fizikafüzetem, benne a Sanyi levelével. Egy ötödéves vitte be magához, biztosan elolvasták. Másnap bementem érte és a fiúk rámismertek. Rengeteget gyakorolok mostanában harmóniumot. Minden este megyek 7 től ¾ 9 – ig és így kb. 6 dicséretet tudok már. Gondolom, h. a Kálvin tér 3 szám alatt, június 2. – án itt volt Horváth Józsi bácsi és ő mondta, h. Bandi fogságba esett és Felbachba van, Marikáékról semmi hír. Itthon mondta Mariska néniéknak, h. állítolag Erzsike néni hallotta, h. Jenő magyarországon van megsebesülve valamelyik korházban. Írt Erzsike néni oda érdeklődni. Rémesen kíváncsi vagyok. Két héttel ezelőtt itt volt Bagdi néni és Sánta bácsi de csak mindössze 2 ora hosszáig. Debreceni Irénke írt a Dunántulon voltak Dékánon és menyasszony, egy főhadnagy a vőlegény, máskülönben műszaki mérnök. Amikor a menekülésből jött haza – írja anyuka -. bent volt nálunk."
By Simon Zoltán
A füle mögé igazgatta az elszabadult őszes tincset és az összeszorított ajkai szegletéből kihúzott utolsó hullámcsattal a kontyához rögzítette. Végigsimította a haját majd visszalépett az asztalhoz, hogy meggyőződjön róla minden úgy van-e ahogy annak lennie kell. Hamis hókiflit sütött a vendégeknek a kis tepsiben. Félrebillent fejjel nézte egy darabig a hamvas süteményekkel megrakott tálat aztán a két tenyere közé fogva a tálalót akkurátusan megforgatta az asztal közepén, s ha egy kicsit is de odébb tolta a terítőn. Nehezen viselte a pontatlanságot. Így jobb! - állapította meg magában és szoknyáját maga alá hatjva az asztalhoz telepedett.
Kisimogatta az előtte billegő apró papír fecnit és ki tudja hanyadszorra végig olvasta a vajsárga borítéklapon sorjázó, apró , elmaszatolt betűket. „ Édes Emmám! Jól vagyok. Krivíjripbe visznek. Szólj anyámnak is! Szerető Pistád” Annak ellenére - bár hálás volt Emmának - , hogy még aznap áthozta a fia üzenetét és hogy ilyen gyorsan elintézte a „délmagyarnál” ezt a felhívást , Gáspárné nem kedvelte különösebben a menyét. Könnyelműnek és túl csinoskodónak tartotta, ám ha a fia ennyire szereti, legyen. De hát akkor is, hogy lehet ilyet csinálni? Elengedni azt a két asszonyt úgy hogy még a címüket sem kéri el vagy legalább átkísérhette volna őket ide. Annyi, de annyi kérdés van amiről tudnia kéne. Most várakozhat egész szombat délután. Nem mintha olyan nagy baj lenne végül is a szombat egészen jó időpont, mert hát ilyenkor nagyobb a hajlandóság a korzózásra! Ugye?
Nem baj, most majd ha jönnek – mert ebben biztos volt, hogy jönni fognak – majd ő megkérdezi mind azt amit az a hebrencs menye elmulasztott, hogy miként vélekednek, sokat fogyott-e? Kell lennie valami pontosabb információnak arról is mikor jöhet haza. Nem lehet csak úgy belemenni a vak világba. Képtelenség. Látták-e, hogy netalántán sántikálna a jobb lábára? mert, ha sokat kell gyalogolnia akkor biceg kicsinység. Úgy gondolta, hogy ennek mindenkinek fel kellett, hogy tűnjön még akkor is ha nem is tudják az okát hogyan s miként botlott meg elemista korában a gyerek. Felidézte magában a számára oly bájos történetet és azt, hogy az ő szeretett Istvánkája mennyi hagymakenőcsöt kent csontos kis térdecskéjére a gyors gyógyulás reményében. Lassan belemerült a múltba a szélforgót pergető Tisza parti séták emlékeibe a kádfürdőbe tett nagy családi pancsolásokba.
Az asszony békés belső mosolya azonban apránként szertefoszlott attól a lassan feltörő keserű felismeréstől, hogy Emma menyének határozottan rá kellett volna kérdeznie a bicegésre, hisz mindig kedves évődések tárgya volt Istvánka balesete a ritka családi ünnepek alkalmával. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ezt a szinte kézzel fogható és magétól adódó kérdést nem tette fel. Felemelte a fejét. A gangra néző ablakokon már alig szűrődött be némi fény.Jajj! kis fiam sóhajtotta. Gáspárné sokáig ült még a homályos szobában kezeit ölébe ejtve. Egy kis idő múlva tétován felhajtotta az apró süteményeket borító fehér szalvétát, és letörte a hozzá legközelebb eső, hamis hókifli csücskét.
1945. május 21. kedd - 2021. május 21.péntek
"Reggel Icával és az iskolából egy jó pár lánnyal kimentünk Cserére. A nyilas telepről indultunk ½ 8 h kor vonattal. Remek volt, sok fiatal diák jött velünk. Nyitott vagonban utaztunk, a fiúk énekeltek mint a sakálok. Bemutattak egy pár kis tacskót. Köztük képzősöket is. D.e. margarétot szedtünk. Villámtréfák hangzottak el, majd hófehérkét játszották el a gyerekek. Volt ott még tánc is. Remek páterük van ezeknek a katolikusoknak, minden slágert ismert. Valahogy nem érzem én jól magam ennyi idegen ember között. Velünk volt különben Szigeti Pani, Szabó Edit, meg a két Bőgel is meg még 3 nagy komonista. V. éves prepa, Nagy Laci, Köte Sándor, Kovács János. Visszafelé is vonattal jöttünk mégpedig személyen. Mariska néni, Pöre, Erzsi, Éva kimentek Péterrel a szőlőbe. Este mikor hazamentünk vártam, h. Sanyitól levél vár, ellenben csalódtam. Nem is tudom, h. hogyan vagyok most vele."
fikció by Simon Zoltán
Nem. Nem Baxter! Még mindig nem elég! Nem érdekel és ne siránkozzon itt nekem, ássanak tovább két és fél méterig, ahogy mondtam szólt vissza ingerülten a hadnagy ellépve a frissen kiforgatott földkupacok mellől.
A gödör amit az angolok ástak egyre mélyebb lett. Csákány nélkül, hangosan zihálva küszködtek a fák között. Ketten álltak lent a sír alján és sűrű szitkozódások mellett ütemes csapkodással igyekeztek elvágni a fák összekuszált, szívós gyökereit ásóik kicsorbult élével, még Butcherék fent a mélyből feldobált zsíros földet lapátolták tovább a lyuk széléről.
A hadnagy úgy érezte, hogy ki fog hűlni, ha még sokáig kell ebben a nyirkos erdőben maradnia ezért fel s alá járkálva egyre erősebben dörzsölgette lassan kihűlő karjait. Hirtelen megtorpant, visszanézett a dzsip platóján heverő pokrócba tekert lecsupaszított férfi testére. Elnézte a khaki színű tábori pokróc alól kikandikáló fehér talpakat. Carrisford hadnagyot egyszerűen letaglózta az a szürrealista kontraszt ami a mohazöld erdőben táncoló apró fényfoltok rezgése és a pokróc széléről a lábujjak közé gabalyodott csatakos textilszálak között feszült. Biztos volt benne, hogy ez a kép kitörölhetetlenül bele fog égni a retinájába. Már látszott, hogy a halál ujjai végigsimították a pokrócba bugyolált ember kékessé színeződött arcát, ahogy már az elsavósodott szeméről is rég felhúzta a vékony szemhéjait s ahogyan előretolta a lefittyedő ajkak mögött sorakozó apró fogakat is. Nem akarta újra megnézni a holttestet. Nem azért, mintha bármiféle averziói is lettek volna a halállal szemben. Nem. Ő mindenképen csak ezt az egy önelégült, szenvtelen arcot akarta elásni itt az erdő mélyén. Egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy a halál torz, külső jegyei egyenlőségjelet tehessenek a hóhér és az áldozatai közé.
Ahogy az emberei végeztek az ásással, leemelték a holttestet és a gödörhöz vitték. Flatly még megerősítette a pokrócot összefogó kötelek meglazult csomóit mielőtt leengedték volna a mélybe. A katonák felegyenesedtek a nedvesen csillogó földhányások mellett és elcsigázottan rágyújtottak. A lüneburgi erdő májusi párájában a négy angol katona csendesen nézte a hűs levegőben gomolygó füstöt és hallgatta a végtelen csendben úszó apró neszeket és a gödörbe visszahulló göröngyök tompa puffanásait.
A tiszt a dohányzók közé lépett és Butcher vállába kapaszkodva a mélyedés fölé hajolt. A német olívzöld takaróba göngyölt teste ott hevert a gödör alján kifacsarodva, fennakadva a fák elvágott gyökerei között.
- Hagyja! Jó az úgy. Ne igazítsa meg! - fordult C. W. Carrisford hadnagy a mellette álló Flatly tizedeshez nem mintha annak szándékában állt volna akár megmozdulni is. A tizedes ugyan azzal a lendülettel, ahogy jobb kézfejével letörölte a nyelve hegyére tapadt apró dohánymorzsát, a gödörbe pöckölte tövig szívott cigarettáját és beállt a többiek közé, hogy elkaparják Heinrich Himmler földi maradványait.
1945. május 2. szerda - 2021. május 2. vasárnap
"Tegnap nem mentünk iskolába, Icával kiballagtunk az állomásra. Három sz emlékművet lepleztek le Sztalin atyánk tiszteletére. Anyuka hírt hallott a 2 fiúról. Jenőt kivitték Graz mellé egy Zeltweg nevű faluba az iskolával együtt. Gyuszit mivel nehéz bombázókra nem volt szükség átképezték páncélgránátosnak, Sanyi levelezett Jenővel és február 13- án még kapott tőle levelet. Készülünk Icával a felvételi vizsgára. Csütörtökön este csengetnek, nekem rossz előérzetem volt, mert már ágyban voltunk, h. ki lehet. Zörgetnek a konyhaablakon, Hartmann jött Pöriért, mert maghalt Cucó tegnap éjszaka. Pöre, Mariska néni hazament, de Éva és én nem mehettünk a közlekedés miatt. Agyhártya gyuladásban halt meg. Szegény Mariska néni, Pali bácsi és Pöre, egyedül maradt testvér nélkül. Cucó is szeretett volna élni, mennyi szép terve volt. 22 éves előtte állt volna az élet. Lajos szegény ha hazajön mekkora csapás rá. Hiszen rajongásig szerették egymást. Egy fél év alatt 3 halál eset Nemes Gyula bácsi, apuka, Cucó. Szinte nem is akarom hinni, hogy már nem él."
fikcio by Simon Zoltán
A generális nem vágyott társaságra, megszokta már az egyedül létet a szikár szótlanságot. A belső szobában ült leeresztett szemhéjakkal, háttal a zsírpapírral bevont törött ablaknak. Számára is meglepő módon megkönnyebbült. miután aláírta a megadásról szóló papírokat úgy érezte a tollal együtt lelke minden terhét is az aláírt ívek mellé tette. Ahogy kinyitotta a szemét, tekintetével hosszan elidőzött a szobákat összekötő folyosó kövezetén táncoló fénypászmákon mielőtt ismét a papírjai fölé hajolt volna. Összefoglalót kellene írnia az utolsó napokról. Nem kértek tőle sokat és amire kérték az is vállalható volt nyugodt lelkiismerettel, nem ütközött hazájának tett katonai esküjébe.
Tollszárát tintafoltos ujjai között forgatva néha-néha, ha önkéntelenül is, de lehúzta a toll hegyére ült kövér tintacsepp helyét a kalamáris nyakán. Titkairól és kételyeiről már mindent leírt a naplójában, ami ott lapult borjúbőr táskájának belső rekeszében a térképekkel és a védelmi dokumentációkkal egyetemben. Mit kellene még papírra vetnie? Mit írhatna a lelkében dúló káoszról a reménytelenség fojtogató érzéséről? Mintha lehetne bármit is mondani az elárasztott metróban megfulladt civilekről és katonák százairól? Jószerével nem is tudta volna megmondani mikor fogalmazódott meg benne az a felismerés, amit azonnal be kellett jegyeznie a naplójába, miszerint „az elmúlt évek bűneivel el kell számolni”.
Nem tartották jó taktikusnak úgy nagy általánosságban de jó katona és jó parancsnok volt, és ezt tudta is magáról. Még az elhibázott stratégiai döntésekből is a legkevesebb veszteséggel hozta ki a keze alatt lévő ezredeket. Nem a vesztes kurszki csata, de még nem is a megsemmisítő bobruski vereség volt az ami folyamatosan marcangolta az önbecsülését, sokkal inkább a parancs, a kötelesség vagy inkább az eskü mögött rejlő kötelességtudat és a józan emberség között feszülő kibékíthetetlenség volt az amely szétfeszítette a lelkiismeretét. Nem. Ez már nem az ő háborúja volt, még tiszti mivolta ellenére sem érezte, hogy ez a háború az ő háborúja lett volna. Az elmúlt napok apokaliptikus hangzavara után a halványan beszűrődő zajok monoton zsibongása megnyugvással töltötte el. Súlytalanná vált számára a kérdés, hogy miként tekint rá most a győztes fél, megvetéssel vagy tisztes ellenfélként, aki másfél millió ember ellen is tartott egy falatnyi berlini földet? De bárhogy is legyen kudarcot vallott, bűnössé lett, hivatása groteszk bábjává vált.
Gondolataiból von Schmeling oberstrumführer riasztotta. Megint ki kell menniük a teraszra Herr General!- mondta. A férfi felállt az asztal mellől. Végigsimította porral borított, elnyűtt zubbonyát és a sapkájáért nyúlt, de aztán eszébe ötlött, hogy számára teljesen felfoghatatlanul de végül is megfosztották tábornoki sapkájától. Most így hajadonfőtt úgy érezte nevetségesen slampos vagy talán mezítelen is. Helmuth Weidling mégegyszer ellenőrizte zubbonya gombjait és megigazította a nyakában függő vaskeresztet mielőtt kilépett volna a májusi napsütésbe.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Helmuth_Weidling
https://hu.wikipedia.org/wiki/Berlini_csata
1945. március 19. hétfő - 2021. március 19. péntek
"Délelőtt jelentkezni mentünk Éva, Csöre, Cucó, Bagdi Ica és én, de rengetegen vannak. A népmozgalmi bizottságnál kell bejelentkezni, mert elvesztek az iratok. Icával tanulgattunk. Ahányszor elmentem a stáb előtt mindég rákezdett Zsorka zongorázni elég szépen. Úgy látszik, h. Anatol megmondta, h. kérdezte, h. vajon ki játszik és ezért van ez az egész. Délutűán is pl. megyek és egy katona meglát és bekiált, h. devaj bisztra= gyerünk gyorsan, erre Zsorka rázendit zongorázni. Mindég ahányszor arra megyek. D.u. Ica és én Ágihoz mentünk órára nem volt otthon és helyette Anatol magyarázta a fizikát ki akarta kérdezni, mikor elhívták. Meséli Ági, h. ma reggel váratlanul megcsókolta, élvezem a fiatalságot. Zafir nénitől megkérte a kezét. Tegnap a tatár orvos sokat beszélt, megmutatta, h. h. megy a magyar barisnya és h. a magyar. Megint mikor találkozunk jön és mutatja, h. látott 2 barisnyát és mutatta, h. megy, megnéztem és intettem egyet. Zsorka is jelen volt és rászólt, h. elég. Nahát, h. Ágiékat, h. élvezem, hiába tavasz van. Ma a déli órákban tavasziban és diák sapkában voltam."
fikció by Simon Zoltán
A nővér leült az ágy melletti kis székre és habitusa szárnya alól elővette a Zalai élet friss számát. Úgy érezte megfullad a kórteremben terjengő súlyos szagokkal telített levegőtől a vizelettel átitatott lepedőkből szivárgó ammóniától. Szolgálata kezdete óta gyötörte a hányinger. Nehezen viselte a kloroform a klór és az üszkösödő sebekből áradó édeskés szagot, hovatovább úgy érezte, hogy kiköphetetlenül nyelvére tapadt a fojtogató bűz. Ágota nővér erőt gyűjtött és megnyugtatásként harmadszorra is felolvasta az ágyon fekvő szerencsétlennek a bátyjához írt üzenetét az újság Honvédüzenetek rovatából. Rápillantott az ágyon mozdulatlanul fekvő fiúra. Várt még egy picit aztán elengedve a fiatalember kezét felállt és a takaróra tette a lapot.
A fiú még egy pár pillanatig tétován keresgélte a nő hűvös tapintású kezét még végül rákulcsolta ujjait a pokrócon heverő újágra. Félt. Olyannyira hiányzott szeretett bátyja aki mindvégig oltalmazta őt a világtól, megtorolván minden sérelmet amit el kellett szenvednie. Hálás volt Sándor minden gesztusáért, az ezüst óraláncért amit a gimnázium elvégzése után kapott, az első csokornyakkendőért és az első közösen átmulatott görbe éjszakáért a Ludasban. A fiú aprókat nyögve megszorította az újságot és minden idegszálával a bensőjét szaggató fájdalom felé fordult. Lecsukott szemhéja alatt el elsuhant a sürgölődő apácák árnyéka. Mielőtt elveszett volna saját fájdalmában köszönetet mondott az Úrnak, hogy még ott lehetett testvérbátyja menyegzőjén s külön köszönetet mondott azért az utolsó napért amit még együtt tölthettek lent, a folyó partján. Látta magát ahogy diszkréten félrevonul az öböl egyik távolabbi zugába teret adva az ifjú házasok pajkos évődésének. Látta magát a homokos fövenyen fekve arcát a nap felé fordítva, lehunyt szeme alatt színes karikákat rajzolt a vakító nap fénye, amit csak nagy ritkán tört meg az égen átlebbenő felhők árnyéka. Érezte, ahogy a nap hevétől egyre jobban ég az arca s érezte, ahogy a hőségtől felhasadozik a bőr a szája szélén. Szeretett volna visszamenni a többiekhez, de a föveny homokja lassan magába szívta. Hiába hallgatózott, a szerelmesek hangja egyre távolodott. Körülölelte a csönd. Csévári Antal szomjúhozott.
1945. február 4. vasárnap - 2021. február 4. csütörtök
"Reggel 9 – kor hazajött Olgi. Nem is tudom leírni, úgy megörültünk, sírtunk mindnyájan. A két fiúról csak a hírt hozta, h. Jenő és Gyuszi együtt voltak Veszprémbe. Mindegyiknél civil ruha van és azt hagyták meg, h. németországba nem mennek ki, hanem levetkőznek. Lajtos Bécinek leamputálták Pesten a jobb kezét. Hazarohantam elujságolni a hírt aztán Pörével bementünk Gaál espereshez, mert Olgi hírt hozott a feleségéről és Katitól. Aztán templomba mentünk. Utána le Nemesék mert az egész család ebédre volt híva. Húleves főtt hús, rizzsel, sült kacsa krumplipüre, fánk, bor. Ebédután anyuka kiment a temetőbe én Évával haza, h. ne legyen egyedül Jutka aki otthon aludt. Este Antaléknak Jucikával kimentünk a kútra. Este jött Gaál esperes. Olgitól érdeklődni. Este jött Laci két ismerőse és itt aludt. Keresztanya mondja, h. Bauer sváb itt volt az üzletben és nagyon tekintgetett utánam. Jucika nagy szamár két fülivel kalapál."
fikció by Simon Zoltán
Varrd vissza! Teljesen mindegy, hogy rajta hagyjuk vagy levesszük. Nézd meg, úgy is meglátszik a helye! Nem?- bökött rá a lefejtett csillag alatt sötétlő foltra a szürke kabát bal oldalán. Egyébként is semmi sem biztos! Sohasem tudhatni mi fog még jönni. Tudjuk egyáltalán milyenek az oroszok? –tette hozzá emelt hangon.
Már egy hete tisztában voltak vele, hogy vége, de a férfi szorongott, félt az utcára menni. Féltette magát és féltette gyermekei anyját. Érezte magán az elmúlt évek megannyi megpróbáltatásának és az utóbbi pár hónap tömény rettegésének súlyát. Minden egyes borotválkozásnál szomorúan konstatálta, hogyan vész ki a szeméből a fény, hogyan vés egyre mélyebb árkot szája szegletébe a rettegés. De Janka, akit egyre látványosabban fojtogatott a bezártság alig várta, hogy megfürdethesse arcát a friss levegőn.
Most állát kissé hátraszegve, fejét finoman ide-oda mozgatva két ujjával felhúzta nyakkendője csomóját inge felső gombjáig. Gutmann Endre elkészült. A kredenc mellé tolta a szoba egyetlen székét és kabátját a karjára fektetve leült amíg felesége elkészül. Nézte, ahogy törékeny, vékony ujjaival lecsipkedi az apró szöszöket a parókájáról. Már csak ez az egyszerű hétköznapi, sötétbarna volt meg neki, amit akkor viselt, amikor a Wahrmann utcai lakásból eljöttek. Lassan három hónapja már, hogy az adóügyis kolléga, Szlávik Ottó lakásának cselédszobájában húzták meg magukat. Ottó vásárolt, hozta, beszerezte amire szükségük volt. Mindent megtett értük és nem is igazán értette miért, hisz csupán kollegák voltak. Ha jól visszagondolt alig egy párszor volt csupán, amikor egy-egy ebédszünetben közös asztalhoz ültek a Bőhm kifőzdébe.
Úgy szerette volna ha vége szakadna ennek a rémálomnak, hogy újra levegőt vehessen és elmehessenek innen. Hányszor de hányszor győzködte Jankát ennek szükségszerűségéről, hogy aztán minden kudarcba fulladt érvelése után, tele megbántottsággal egymásnak hátat fordítva nyűglődjék át az éjszakát a cselédszoba keskeny ágyán. Ismét felnézett a készülődő nőre. Elmegyünk, döntötte el végleg magában. Nem érdekelnek a sírámai testvérekről, nagyszülőkről, ceglédi rokonokról. Elmegyünk.
Janka még megigazította a kendőjét mielőtt férje rásegítette volna a szürke kabátot.
1944. december 23. szombat - 2020. december 23. szerda
"Disznóvágás, levágtuk Ilonkát, 180 kg tisztán. Délután 3 ig mosogattam. Estefelé kötöttünk és bejött a doktor és Borisz itt hülyéskedtek. Egyszer csak beállít egy tiszt egy legénnyel. Kisült h. volt már itt egyszer ez az aki Stummerra hasonlít. Anyuka nagyon megörült neki. Meglepődőtt, h. ennyi lány van elől. Persze nem hitte el, h. Csöre Debrecenbe volt, sejtette, h. mind a hárman elbújtunk. Sült hús vacsorát kaptak a 3 tiszt, Stümmer hozott benzineskannába bort és mondta, h. mi is igyunk, de mi tiltakoztunk, h. a barisnya nyet, „ nem szokott inni. Azt nevettük, h. aztán öntöttünk ki a teáskannába és vizespohárral ittuk a bort Ivánnak (Stummer) pedig csak borospoharat adtam, h. ne sokat igyanak. Csöre, Éva és én becsicsantottunk 1 és ¼ vizespohár tiszta bortól. Vacsora után bejöttek mind a hárman Manszur, Borisz, Iván már bent volt, a másik kettő csodálkozva nézett rájuk, de mivel Iván nem értette, körbe csacsit indítványozott. Mellette ültem az asztalnál és mindég a lábam veregette én erre szépen megfogtam és arébb toltam a kezét, aztán abba hagyta. ¼ 10 felé mentek el. Iskolában már nem voltam, mert karácsonyi szünet van."
fikció by Simon Zoltán
Már harmadik napja ácsorogtak összezsúfolódva a szojvai vasútállomás külső raktárában amikor a fegyveresek újfent kihajtották őket a szabadba. Az asszonyok tömege hirtelen meglódult és egymás sarkában csoszogva kibotorkált a sínek közé. A hideg szél bebújt a kabátok ujjába a zsákok és szakadozott plédek rései közé, belemarva a sovány testekbe, ahogy azok nagy didergő kupacokban várakoztak a pufajkás őrök gyűrűjében.
Nem tudta miért fáj jobban a bal vádlija mint a másik így hát vállát egy szemafor oszlopának támaszkodva felemelte fájós lábát pihenni és szemét lecsukva várta, hogy a jeges hólé marta lábujjaiba visszatérjen a lüktetés. Apró köhögési rohamok kerülgették és rázták meg a testét. Felfázott. Ilyenkor gyulladt izmai újra elernyedtek és érezte ahogyan a meleg pisi lassan leszivárog a combján a szoknyája alatt. Már rég túl volt azon, hogy ettől a lelke akár egy parányit is elpiruljon, tudomásul vette és helyzete szükségszerű velejárójának tekintette. Sokkal inkább aggódott gyengesége miatt. Lábait szorosan összezárva lassan lecsúszott a földön kuporgó két nő közé, amíg négyrét hajtott kötött sálját igyekezett a feneke alá gyömöszölve minél kisebbre gömbölyödni. Melegedett. Térdeit átölelve, arcát a tenyerébe temetve, néha, néha tétován végighúzta ujjait a homlokán, ahogy férje István is szokta íróasztalára könyökölve. Az az apró önkéntelen mozdulat ahogy ujját végighúzta homlokán ébresztette rá, hogy jóformán nem is gondolt a férjére amióta a múlt hónap közepén az oroszok össze nem szedték az egri városháza előtt téglát pakolni. Nem tépelődött azon, hogy mi lett volna, ha nem ragaszkodik oly hisztérikusan – István könyörgése ellenére – ehhez az utazáshoz. Az elmúlt napok minden percét és pillanatát az ujját, derekát, vállait és lábait marcangoló fájdalom elleni küzdelem kötötte le. Úgy vélte, hogy ez az összeszorított foggal vívott monoton, véget nem érő csata sokkal elviselhetőbbé teszi az életét, mint pisis fenékkel az elveszített életén jajongani. Még mindig jobb volt a téglák horzsolta kiszáradt tenyeréről a vért nyalogatni mint azon töprengeni, hogy volt-e valami értelme egy ártatlan flörttel a férjét riogatni. A napok multával egyre kisebb jelentőséggel bírt minden nagy műgonddal kifundált praktika, kierőszakolt utazás és az eleddig szinte áthidalhatatlannak tűnő és egyre mélyülő szakadék ami a kettőjük között fennálló jelentős korkülönbség miatt alakult ki. Okafogyottá vált Kövesdy Lizi minden tanácsa a titkos találkák körültekintő megszervezéséről.
A távoli vágányokon összetolt szerelvények ütközőinek csattogásával szinte egy időben az őrök előre léptek és a vagonok felé kezdték terelni az asszonyokat. A sínek közti fagyott köveken a többiek között botorkálva megerősödött benne az elhatározás és úgy döntött, hogy utazásának minden pillanatában a következő perc túlélésére fog koncentrálni. Dr. Endrődy Istvánné biztos fogást keresett a kinyitott ajtó vasalatába és feltornázta magát a marhavagonba.
1944. december 6. szerda - 2020. december 6. vasárnap
"A Mikulás bácsi 10 dekányi penészes mazsolát hozott. Egész nap stoppoltam és selyemharisnyát fejtettem aminek a szálát stoppamutnak fogom használni. Ica volt itt, h. előbújhatunk mert nem visznek munkára iparosokat és 4 polgárit végzetteket. Mindenki csalogat már ki bennünket. Este 7 kor megjártuk, behoztuk a viharlámpát de nem sötétítettünk le. Szászék kopogtak át, szerencse, h. nem valami orosz látta meg."
fikció by Simon Zoltán
Mivel Ónódi György megbízott kocsimester már negyedszerre sem kapott határozott feleletet a külső hármas vágányra áttolt üres marhavagonok ügyében, kiment az irodából. A tömzsi katona visszatette a telefirkált vasúti űrlapot az állomásfőnöki íróasztal pecsétes posztójára, helyére igazította orrára csúszott szemüvegét és előrenyújtott mutatóujjával bökdösni kezdte a vékonyka vasúti tiszt mellét majd utasította a harmadik és hetedik tartálykocsik cseréjére. A férfi felsóhajtott és feljegyezte az előtte fekvő jegyzettömbre, hogy ebben az esetben 7.-én Szajolnak jelenteni kell, hogy a 14 újszászi ciszterna kőolaj továbbítása iránt intézkedjenek. A Debrecenből érkezett új tolmács azonban ismét kezébe vette és hosszasan silabizálta a nyomtatvány hátuljára firkált cirill betűs ukázt és kategórikusan megtiltotta a vagonok áthelyezését.
Az állomásfőnök már több mint tíz perce küszködött az ájulással. Immáron harmadszorra rendeztette át Ónódiékkal a külső kettes vágányon veszteglő hét vagont attól függően, hogy a két tolmács miként értelmezte a tintaceruzával kapart ákombákomokat. Vékony csontos hátát mereven hátrafeszítve nézte a papírok felett hadonászó két tolmácsot és feszültségtől elfehéredett ujjbegyeit ütemesen egymáshoz ütögetve próbált az elméjét egyre jobban elborító bágyadtságon felülkerekedni. Igyekezett a levegőt lassan s mélyen a gyomra legtávolabbi zugába szívni és úgy távol tartani a rátörő pánikot, ahogy azt a múlt héten Bakondi doktor javallta. Minden rohama a fejében kavargó megválaszolhatatlan kérdések katatón ismételgetésével kezdődött amitől kiült hátára a hideg veríték. Térdei megroggyantak és meg kellett kapaszkodnia valamiben, hogy el ne vágódjon az olajos padlón. Ilyenkor szemeit becsukva apró bajuszkája alatt aprókat fújtatva igyekezett elhessegetni a rátörő pánikot, ám minden erőfeszítése ellenére komoly késztetést érzett, hogy sikoltozni kezdjen tehetetlen kínjában annak ellenére, hogy tisztában volt vele; beosztása és elért pozíciója mellett ez megengedhetetlen. Világ életében igyekezett szikár, vékony csontú, jellegtelen megjelenését rideg kimértségével, fedhetetlenséggel ellensúlyozni. Szigorú volt. Majdnem, hogy rigorózus. Soha nem nevetett a kollégák viccein és sohasem étkezett a beosztottak jelenlétében. Az állomás-főnök határozottan távolság tartó volt.
Kinyitotta a szemét. A két férfi vég nélküli vitájában végre megvilágosodott számára az a kézenfekvő következtetés, hogy a tolmácsként az állomásra rendelt két karszelegos civil nem is olvas oroszul. Felfoghatatlan volt számára, hogyan sodorhatta el megingathatatlannak vélt világát, biztos jövőjét egy ilyen trehányan működő rendszer mint a szovjet? Az asztalhoz lépett és a maga elé húzott jegyzettömbjébe az irónt görcsösen szorongatva a papírra véste, hogy orosz állomásparancsnokra lesz szüksége a városnak, mert az itteni gyenge tolmácsok nem olvasnak oroszul.
Thurzó Jenő állomás-főnök tenyerével az íróasztal zöld posztójára támaszkodva újra jobbjába vette az asztalon odébb gurult ceruzacsonkot és már-már hisztérikus lendülettel újra és újra aláhúzta az utolsó mondatot.
