1945. szeptember 2. vasárnap - 2021. szeptember 2. csütörtök

"Ez a pár nap otthon veszekedéssel és csomagolással telt el, délután kaptam Sanyitól levelet. Lázár Mariska néni és Pöre nálunk aludtak. Béla is itthon volt. Ica, Erzsi, Pöre, Simon Erzsi és az apukája utaztunk fel, na meg Sánta bá, Mariska néni, engem Jenő kísért el. Nem ültünk fel a személy vonatra, hanem jött egy beszerző vonat teljesen üres vagonok és abba szálltunk fel. 1 h-ra értünk be Debrecenbe, reggel 7 órától. Olyanok lettünk mint a cigány, mert a vagon alja szénporos volt. Rózsika néniék még a lakásban voltak a belső szobában pedig D. Tóth.nak egy rokona egy 20 éves kozmetikus leányzó. Én azért csak bepakoltam a szekrénybe és Joci is összehozta a holmiát. Késöbb v. is aznap este jöttek hozzá rokonok köztük Dr D. Toth öccse Janesi, aki ismeri Lipták Jancsit, Nagy Cinit ,Gonda öcsit. Jenő két napig maradt, szegény Simon Erzsikét nem vették fel. Elcipekedett minden holmit és mehetett vissza."

fikció by Simon Zoltán

Jármai Vilmosné polgári iskolai tanárnő ott állt az asztal mellett indulásra készen. Egész lényét átjárta az izgalom. Nem mintha most hirtelenjében kellene a pulpitusra lépnie sokkal inkább mostani előadásának várható következményei tették őt feszültté. Tudta, hogy ez a nyilvános megmérettetés komoly kérdéseket és válaszokat generál majd a jövőre nézvést ami talán aggasztotta is kissé. Nem aggódott a sokak számára oly bonyolultnak tartott témát illetően, mivel évek óta ebben a közegben élt, járatos volt benne. Mi több a nagy plénum előtti szereplés sem feszélyezte különösebb képen, hisz ide s tova már közel harminc évet töltött el a katedrán.

Az igazat megvallva már nagyon fárasztották az iskolákban uralkodó állapotok az egyre nagyobb érdektelenség az oktatás színvonalának süllyedése iránt, a diákok megváltozott szabados viselkedése amit a megélt háborús évek sajnálatos örökségének és következményének tartott s amivel szemben igyekezett a saját konzekvens nevelési elveit érvényesíteni. Úgy vélte, hogy ez a tantestületben is heves, elvi vitákra okot adó magatartása vezetett végül is odáig, hogy meghívást kapott erre az előadás sorozatra.

Keményen és eltökélten dolgozott a témán. Szakmailag kell hitelesnek és meggyőzőnek lennie annak ellenére, hogy szentül meg volt győződve arról, hogy a jelenlévők többségének halvány fogalma sem lesz az otthon és az iskola egymásra hatásának jelentőségéről. A pedagógiát át meg átszövő sérülékeny kölcsönhatások mibenlétéről. Éppen ezért igyekezett olyan nyelvezetet és olyan közérthető kifejezéseket keresni, hogy az mindenki számára érthető legyen.

Másrészről viszont úgy döntött, hogy élni fog a felkínálkozó lehetőséggel és már nem volt annyira elkeseredve, hogy a tankerület újfent mellőzte a megüresedett pozíciókra beadott pályázatait, pedig a vágyott hivatalra pedagógiai karrierjének betetőzéseként tekintett. Érezte, hogy most új távlatok nyílnak meg előtte. Igyekezett a populizmus látszatát messze elkerülve olyan könnyen hajlítható téziseket és gondolatokat egymáshoz párosítani, amelyek bőven hagynak számára teret és átjárókat, ha esetleg ezen dolgozatát más nézőpontok számára kellene elfogadhatóvá tenni anélkül, hogy elveivel kelljen szembefordulnia. Meggyőződése volt, hogy ha ez az előadás sikert arat, akkor ebben a periódusban felkérhetik akár még egy újabb téma korszerű értelmezésére is. S ha így lesz – és így lesz – határozta el, akkor döntési helyzetbe kerülhet ezen a politikai platformon. Ez egy egészen új útnak ígérkezik. Magasabb szintről, nagyobb összefüggéseiben látni a folyamatokat és dolgozni az oktatás széthullásához vezető tendenciák ellen. Igen, ez az ő tudásának és felkészültségének leginkább megfelelő kihívás.

Jármai Vilmosné érezte, hogy ezzel az elhatározásával ingoványos talajra fog lépni, de hitt önmagában és intellektusában. Összenyalábolta a sűrűn telegépelt lapokat, és akkurátusan az asztal lapjához ütögette az íveket mielőtt a táskájába csúsztatta volna.

1945. július 30. hétfő - 2021. július 30. péntek

D.e. 10 ^h – kor már ébredeztünk Évával amikor jön Sanyi. Könyveket hozott és lehívott Valentinhoz. Lesétáltunk Erzsike nénihez, mert Évával ebédre voltunk híva. Tegnap este, amikor jövünk haza a temetőből elválunk Erzsike nénitől utánunk kiabál, h. Ilike te is gyere el ebédre, v. nem hagyod el a palacsintáért Sanyit? Sanyi úgy elpirult és nevettük Erzsike nénit. Azt mondja Sityu, h. amikor hazajött felkötött karral megkérdezte Erzsike néni, h. " mondja Sanyi mikor tudja maga elvenni Ilikét ?". Erzsike néni a városházára küldött fel bennünket és Sanyi szaladgált neki iratokkal. Onnan az ipartestülethez. Délután Évával takarítottunk odaát, mert Éva Faragó Pétert várja. Aztán aludtunk egy nagyot. Jött Sanyi elmentünk Fábián Lajos bácsihoz, aztán le Erzsike nénihez. Otthon Németh állandóan dumált.

fikció by Simon Zoltán

Nem számoltak számottevő összeggel, mint ahogy nem számoltak sok vendéggel sem az ünnepi ebédnél. Végül is nem terveztek fényűző esküvőt csak egy sima, egyszerű polgárit. Szolidat, csendeset épp olyat mint amilyen a kapcsolatuk.

Kovács Erzsébetet már megérkezésétől fogva valami megfoghatatlan puhaság és béke lengte körül. Egész megjelenése, kerek arca, meleg, barna szemei és lazán feltekert hajával nyugalmat árasztott. Mindig csendes és visszafogott volt a viszonyuk az elmúlt négy évben. Erzsébet gondosan elvégezte a házkörüli teendőket és a legnagyobb odaadással ápolta Emmát. Fogta a kezét ha hosszasan nyöszörgött és zokszó nélkül mosta az összerondított ágyneműt egy-egy súlyosabb, lázas roham után. Ösztönösen megérezte mikor válik fájdalmasan megalázóvá a beteg asszony számára a kórral való küzdelem és ilyenkor finoman de határozottan kituszkolta a nő tehetetlenül toporgó férjét a szobából.

Ahogy Erzsébet beköltözött a foyertől jobbra nyíló szobába úgy tűnt a férfi számára, hogy ha némi apróbb döccenőkkel is de az élet kezd visszatérni a rendes kerékvágásba. Ha utaznia kellett nyugodt szívvel hagyta otthon a feleségét és már-már magától értetődőnek tekintette, hogy immáron Erzsike teszi ki az ágyra az alsóneműjét, simítja ki az ingét és  készíti elő az utazótáskát, ha több napos üzleti útra indult. Kálmánnak lassan rá kellet jönnie, hogy az elmúlt évek alatt Erzsike csendben és szinte észrevétlenül, de betöltötte szeretett Emmája helyét. Szeptember elejére Vargáné teste elveszni látszott a feltornyozott párnák között. Alkalmasint kiült az arcára a fájdalommal teli irígység az élők iránt, de tekintete már egyre kevesebbszer követte a körülötte zajló eseményeket.

1943. december első vasárnapján Erzsike megérintette a nagy füles fotelben olvasó férfi vállát. Jöjjön Kálmán!- mondta. Emmuska elment. Erzsike a temetés után sem hagyta el az alsóvárosi lakást és igazából Kálmán sem nagyon forszírozta az ápolónő távozását. Továbbra is vitte a háztartást, lekefélte a férfi felöltőjét előkészítette a férfi ingeit és papírjait. Mindig vetett rá egy pillantást elindulás előtt, lecsippentett egy kis pihécskét a felöltő gallérjáról s ha a díszzsebkendőt is rendben találta, mintegy önkéntelenül is de végigfuttatta ujjait a zakó ujján. Kálmánnak hízelgett ez a figyelem és hízelgett neki, hogy esténként Zsike vacsorával várja. Igényelte a közösen töltött vasárnap délutánokat és a ritka kiruccanásokat. Életük minden nagyobb érzelmi hullám nélkül simult egymásba. Ketten maradtak.

Az ajtó előtt álltak indulásra készen. A férfi felszegte az állát mint mindig amikor Zsike, megigazította a nyakkendőjét aztán egy gyengéd csókot nyomott a nő kezére. Menjünk! mondta Varga Kálmán és előre engedte a menyasszonyát.

1945. május 27. vasárnap - 2021. május 27. csütörtök

"Volt egy remek napom, otthonról kaptam csomagot. Este Ráczi Sanyi hozta, benne az anyuka levele és Sanyitól kettő. Azonkívül délben is kaptam postán tőle egyet. Délután kimentünk Icával a vagongyár mellett levő sportpályára Tóth Magdát megnézni, remekül tornázik. A vasárnapi versenyt megismételték. Remek dolgok voltak. Utána Kántor Ili megmutogatta a vasúthoz tartozó kertészetet, gyönyörű volt, ott volt kertész az apja. Este a kollégiumban bent felejtettem a korálom és a fizikafüzetem, benne a Sanyi levelével. Egy ötödéves vitte be magához, biztosan elolvasták. Másnap bementem érte és a fiúk rámismertek. Rengeteget gyakorolok mostanában harmóniumot. Minden este megyek 7 től ¾ 9 – ig és így kb. 6 dicséretet tudok már. Gondolom, h. a Kálvin tér 3 szám alatt, június 2. – án itt volt Horváth Józsi bácsi és ő mondta, h. Bandi fogságba esett és Felbachba van, Marikáékról semmi hír. Itthon mondta Mariska néniéknak, h. állítolag Erzsike néni hallotta, h. Jenő magyarországon van megsebesülve valamelyik korházban. Írt Erzsike néni oda érdeklődni. Rémesen kíváncsi vagyok. Két héttel ezelőtt itt volt Bagdi néni és Sánta bácsi de csak mindössze 2 ora hosszáig. Debreceni Irénke írt a Dunántulon voltak Dékánon és menyasszony, egy főhadnagy a vőlegény, máskülönben műszaki mérnök. Amikor a menekülésből jött haza – írja anyuka -. bent volt nálunk."

By Simon Zoltán

A füle mögé igazgatta az elszabadult őszes tincset és az összeszorított ajkai szegletéből kihúzott utolsó hullámcsattal a kontyához rögzítette. Végigsimította a haját majd visszalépett az asztalhoz, hogy meggyőződjön róla minden úgy van-e ahogy annak lennie kell. Hamis hókiflit sütött a vendégeknek a kis tepsiben. Félrebillent fejjel nézte egy darabig a hamvas süteményekkel megrakott tálat aztán a két tenyere közé fogva a tálalót akkurátusan megforgatta az asztal közepén, s ha egy kicsit is de odébb tolta a terítőn. Nehezen viselte a pontatlanságot. Így jobb! -  állapította meg magában és szoknyáját maga alá hatjva az asztalhoz telepedett.

Kisimogatta az előtte billegő apró papír fecnit és ki tudja hanyadszorra végig olvasta a vajsárga borítéklapon sorjázó, apró , elmaszatolt betűket. „ Édes Emmám! Jól vagyok. Krivíjripbe visznek. Szólj anyámnak is! Szerető Pistád” Annak ellenére - bár hálás volt Emmának - , hogy még aznap áthozta a fia üzenetét és hogy ilyen gyorsan elintézte a „délmagyarnál” ezt a felhívást , Gáspárné nem kedvelte különösebben a menyét. Könnyelműnek és túl csinoskodónak tartotta, ám ha a fia ennyire szereti, legyen. De hát akkor is, hogy lehet ilyet csinálni? Elengedni azt a két asszonyt úgy hogy még a címüket sem kéri el vagy legalább átkísérhette volna őket ide. Annyi, de annyi kérdés van amiről tudnia kéne. Most várakozhat egész szombat délután. Nem mintha olyan nagy baj lenne végül is a szombat egészen jó időpont, mert hát ilyenkor nagyobb a hajlandóság a korzózásra!  Ugye?

Nem baj, most majd ha jönnek – mert ebben biztos volt, hogy jönni fognak – majd ő megkérdezi mind azt amit az a hebrencs  menye elmulasztott, hogy miként vélekednek, sokat fogyott-e? Kell lennie valami pontosabb információnak arról is mikor jöhet haza. Nem lehet csak úgy belemenni a vak világba. Képtelenség. Látták-e, hogy netalántán sántikálna a jobb lábára? mert, ha sokat kell gyalogolnia akkor biceg kicsinység. Úgy gondolta, hogy ennek mindenkinek fel kellett, hogy tűnjön még akkor is ha nem is tudják az okát hogyan s miként botlott meg elemista korában a gyerek. Felidézte magában a számára oly  bájos történetet és azt, hogy az ő szeretett Istvánkája  mennyi hagymakenőcsöt kent csontos kis térdecskéjére a gyors gyógyulás reményében. Lassan belemerült a múltba a szélforgót pergető Tisza parti séták emlékeibe a kádfürdőbe tett nagy családi pancsolásokba.

Az asszony békés belső mosolya azonban apránként szertefoszlott attól a lassan feltörő keserű felismeréstől, hogy Emma menyének határozottan rá kellett volna kérdeznie a bicegésre, hisz mindig kedves évődések tárgya volt Istvánka  balesete a ritka családi ünnepek alkalmával. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ezt a szinte kézzel fogható és magétól adódó kérdést nem tette fel. Felemelte a fejét. A gangra néző ablakokon már alig szűrődött be némi fény.Jajj! kis fiam sóhajtotta. Gáspárné sokáig ült még a homályos szobában kezeit ölébe ejtve. Egy kis idő múlva tétován felhajtotta az apró süteményeket borító fehér szalvétát, és letörte a hozzá legközelebb eső, hamis hókifli csücskét.

1945. március 19. hétfő - 2021. március 19. péntek

"Délelőtt jelentkezni mentünk Éva, Csöre, Cucó, Bagdi Ica és én, de rengetegen vannak. A népmozgalmi bizottságnál kell bejelentkezni, mert elvesztek az iratok. Icával tanulgattunk. Ahányszor elmentem a stáb előtt mindég rákezdett Zsorka zongorázni elég szépen. Úgy látszik, h. Anatol megmondta, h. kérdezte, h. vajon ki játszik és ezért van ez az egész. Délutűán is pl. megyek és egy katona meglát és bekiált, h. devaj bisztra= gyerünk gyorsan, erre Zsorka rázendit zongorázni. Mindég ahányszor arra megyek. D.u. Ica és én Ágihoz mentünk órára nem volt otthon és helyette Anatol magyarázta a fizikát ki akarta kérdezni, mikor elhívták. Meséli Ági, h. ma reggel váratlanul megcsókolta, élvezem a fiatalságot. Zafir nénitől megkérte a kezét. Tegnap a tatár orvos sokat beszélt, megmutatta, h. h. megy a magyar barisnya és h. a magyar. Megint mikor találkozunk jön és mutatja, h. látott 2 barisnyát és mutatta, h. megy, megnéztem és intettem egyet. Zsorka is jelen volt és rászólt, h. elég. Nahát, h. Ágiékat, h. élvezem, hiába tavasz van. Ma a déli órákban tavasziban és diák sapkában voltam."

fikció by Simon Zoltán

A nővér leült az ágy melletti kis székre és habitusa szárnya alól elővette a Zalai élet friss számát. Úgy érezte megfullad a kórteremben terjengő súlyos szagokkal telített levegőtől a vizelettel átitatott lepedőkből szivárgó ammóniától. Szolgálata kezdete óta gyötörte a hányinger. Nehezen viselte a kloroform a klór és az üszkösödő sebekből áradó édeskés szagot, hovatovább úgy érezte, hogy kiköphetetlenül nyelvére tapadt a fojtogató bűz. Ágota nővér erőt gyűjtött és megnyugtatásként harmadszorra is felolvasta az ágyon fekvő szerencsétlennek a bátyjához írt üzenetét az újság Honvédüzenetek rovatából. Rápillantott az ágyon mozdulatlanul fekvő fiúra. Várt még egy picit aztán elengedve a fiatalember kezét felállt és a takaróra tette a lapot.

A fiú még egy pár pillanatig tétován keresgélte a nő hűvös tapintású kezét még végül rákulcsolta ujjait a pokrócon heverő újágra. Félt. Olyannyira hiányzott szeretett bátyja aki mindvégig oltalmazta őt a világtól, megtorolván minden sérelmet amit el kellett szenvednie. Hálás volt Sándor minden gesztusáért, az ezüst óraláncért amit a gimnázium elvégzése után kapott, az első csokornyakkendőért és az első közösen átmulatott görbe éjszakáért a Ludasban. A fiú aprókat nyögve megszorította az újságot és minden idegszálával a bensőjét szaggató fájdalom felé fordult. Lecsukott szemhéja alatt el elsuhant a sürgölődő apácák árnyéka. Mielőtt elveszett volna saját fájdalmában köszönetet mondott az Úrnak, hogy még ott lehetett testvérbátyja menyegzőjén s külön köszönetet mondott azért az utolsó napért amit még együtt tölthettek lent, a folyó partján. Látta magát ahogy diszkréten félrevonul az öböl egyik távolabbi zugába teret adva az ifjú házasok pajkos évődésének. Látta magát a homokos fövenyen fekve arcát a nap felé fordítva, lehunyt szeme alatt színes karikákat rajzolt a vakító nap fénye, amit csak nagy ritkán tört meg az égen átlebbenő felhők árnyéka. Érezte, ahogy a nap hevétől egyre jobban ég az arca s érezte, ahogy a hőségtől felhasadozik a bőr a szája szélén. Szeretett volna visszamenni a többiekhez, de a föveny homokja lassan magába szívta. Hiába hallgatózott, a szerelmesek hangja egyre távolodott. Körülölelte a csönd. Csévári Antal szomjúhozott.

1944. december 23. szombat - 2020. december 23. szerda

"Disznóvágás, levágtuk Ilonkát, 180 kg tisztán. Délután 3 ig mosogattam. Estefelé kötöttünk és bejött a doktor és Borisz itt hülyéskedtek. Egyszer csak beállít egy tiszt egy legénnyel. Kisült h. volt már itt egyszer ez az aki Stummerra hasonlít. Anyuka nagyon megörült neki. Meglepődőtt, h. ennyi lány van elől. Persze nem hitte el, h. Csöre Debrecenbe volt, sejtette, h. mind a hárman elbújtunk. Sült hús vacsorát kaptak a 3 tiszt, Stümmer hozott benzineskannába bort és mondta, h. mi is igyunk, de mi tiltakoztunk, h. a barisnya nyet, „ nem szokott inni. Azt nevettük, h. aztán öntöttünk ki a teáskannába és vizespohárral ittuk a bort Ivánnak (Stummer) pedig csak borospoharat adtam, h. ne sokat igyanak. Csöre, Éva és én becsicsantottunk 1 és ¼ vizespohár tiszta bortól. Vacsora után bejöttek mind a hárman Manszur, Borisz, Iván már bent volt, a másik kettő csodálkozva nézett rájuk, de mivel Iván nem értette, körbe csacsit indítványozott. Mellette ültem az asztalnál és mindég a lábam veregette én erre szépen megfogtam és arébb toltam a kezét, aztán abba hagyta. ¼ 10 felé mentek el. Iskolában már nem voltam, mert karácsonyi szünet van."

fikció by Simon Zoltán

Már harmadik napja ácsorogtak összezsúfolódva a szojvai vasútállomás külső raktárában amikor a fegyveresek újfent kihajtották őket a szabadba. Az asszonyok tömege hirtelen meglódult és egymás sarkában csoszogva kibotorkált a sínek közé. A hideg szél bebújt a kabátok ujjába a zsákok és szakadozott plédek rései közé, belemarva a sovány testekbe, ahogy azok nagy didergő kupacokban várakoztak a pufajkás őrök gyűrűjében.

Nem tudta miért fáj jobban a bal vádlija mint a másik így hát vállát egy szemafor oszlopának támaszkodva felemelte fájós lábát pihenni és szemét lecsukva várta, hogy a jeges hólé marta lábujjaiba visszatérjen a lüktetés. Apró köhögési rohamok kerülgették és rázták meg a testét. Felfázott. Ilyenkor gyulladt izmai újra elernyedtek és érezte ahogyan a meleg pisi lassan leszivárog a combján a szoknyája alatt. Már rég túl volt azon, hogy ettől a lelke akár egy parányit is elpiruljon, tudomásul vette és helyzete szükségszerű velejárójának tekintette. Sokkal inkább aggódott gyengesége miatt. Lábait szorosan összezárva lassan lecsúszott a földön kuporgó két nő közé, amíg négyrét hajtott kötött sálját igyekezett a feneke alá gyömöszölve  minél kisebbre gömbölyödni. Melegedett. Térdeit átölelve, arcát a tenyerébe temetve, néha, néha tétován végighúzta ujjait a homlokán, ahogy férje István is szokta íróasztalára könyökölve. Az az apró önkéntelen mozdulat ahogy ujját végighúzta homlokán ébresztette rá, hogy jóformán nem is gondolt a férjére amióta a múlt hónap közepén az oroszok össze nem szedték az egri városháza előtt téglát pakolni. Nem tépelődött azon, hogy mi lett volna, ha nem ragaszkodik oly hisztérikusan – István könyörgése ellenére – ehhez az utazáshoz. Az elmúlt napok minden percét és pillanatát az ujját, derekát, vállait és lábait marcangoló fájdalom elleni küzdelem kötötte le. Úgy vélte, hogy ez az összeszorított foggal vívott monoton, véget nem érő csata sokkal elviselhetőbbé teszi az életét, mint pisis fenékkel az elveszített életén jajongani. Még mindig jobb volt a téglák horzsolta kiszáradt tenyeréről a vért nyalogatni mint azon töprengeni, hogy volt-e valami értelme egy ártatlan flörttel a férjét riogatni. A napok multával  egyre kisebb jelentőséggel bírt minden nagy műgonddal kifundált praktika, kierőszakolt utazás és az eleddig szinte áthidalhatatlannak tűnő és egyre mélyülő szakadék ami  a kettőjük között fennálló jelentős korkülönbség miatt alakult ki. Okafogyottá vált Kövesdy Lizi minden tanácsa a titkos találkák körültekintő megszervezéséről.

 A távoli vágányokon összetolt szerelvények ütközőinek csattogásával szinte egy időben az őrök előre léptek és a vagonok felé kezdték terelni az asszonyokat. A sínek közti fagyott köveken a többiek között botorkálva megerősödött benne az elhatározás és úgy döntött, hogy utazásának minden pillanatában a következő perc túlélésére fog koncentrálni. Dr. Endrődy Istvánné biztos fogást keresett a kinyitott ajtó vasalatába és feltornázta magát a marhavagonba.

1944. október 18. szerda - 2020. október 18. vasárnap

Október 10-e óta a Mama semmit sem ír a naplójába. Semmit. Gondolom, hogy nem éppen a dokumentálás hiánya lehet a legnagyobb gondja. A nők Nagyanyám kivételével elbújtak a pincék mélyére vagy a a szekrénnyel elrejtett fürdőszobába. Ezen a szombati napon is ot rejtőzhettek a kádban kuksolva vagy a zöldséges vermekben vacogva imádkozva egy szerencsésebb végkifejletért. Ahol azért még nem dőlt teljesen össze a világ ott meg feltehetően azért kulcsolták imára a kezeiket az emberek, hogy ne is dőljön össze, de a világ végül is – mi ezt már tudjuk – össze fog dőlni.

fikció by Simon Zoltán

október 18. Berlin

Hosszú fémcsipeszével kavargatva a langyos oldatot figyelte a kartonon megjelenő és egyre inkább erősödő szürke pacákat. Várta a pillanatot, hogy minden sötét folt értelmet nyerjen a papíron és akkor egy gyors mozdulattal a fixatívos tálba merítette a fényképet. Nagyon meg kellett fontolni mit fog kiadni a kezéből. Nem lehet túl jelentőségteljes, de jelentéktelen sem a temetési menet ábrázolása. Hosszan válogatta a negatívokat. Apró semmiségeken múlik minden és így sem biztos, hogy nem lesznek kellemetlen pillanatai. Olyan nehéz az intrikák és pillanatnyi érdekek útvesztőjében eligazodni.

Az első két felvételen még távoli a gyászmenet, olyan mint egy megfeketedett lávafolyam és a koporsót takaró horogkeresztes lobogó sem látszik tisztán. A második képen meg alig észrevehetően de elment az élesség. A harmadik képet jónak találta. A figurák nagysága megfelelő volt. Maga az ágyútalpon nyugvó koporsó is kellő nagyságú. Se kicsi se nagy s maga a kép csak feliratozással lesz érthető. Egyébként bárkié lehetne. Ezen a képen a kereszt rajzolata is tökéletesen látszott. Ha ott a zászló nem férhet kétség a lojalitásához másrészt viszont a lobogó és a horogkereszt vizuális ábrázolása szakmai szempontok szerint tökéletes. Nem lehet majd azzal vádolni, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonít a dolognak mint amit az megérdemelne vagy Isten ne adja magasztalná a Feldmarschall tettét aki a rossz nyelvek szerint a Führer életére tört. Nem, ő nem foglal állást még a fényképein sem. Csak dokumentál. Megölték vagy ciánt nyelt, őt nem érdekli. Hullanak a fejek és az sem titok, hogy főtisztek és tábornokok végzik henteskampón az életüket.

Heinrich Hoffman felfüggesztette a fotót a szárítóra és a gyenge vörös fényben feljegyezte a negatív számát a munkanaplóba.

október 18. Zalabesnyő

Napjában csak egyszer evett. Az utolsó falat kenyérrel még kitörölte a tányérját mielőtt letette volna a kanalát. Engedett még magának egy pohár szikvizet a fonott üvegből és az abroszra tette. Nézte, ahogy a felesége leszedi az asztalt. Megnyugtatta a tányérok csörgése a mosogatóvájling tompa kongása ahogy az asszony a csetreseket öblítette. Otthon volt. Lassan kortyolgatta szódáját élvezve az apró buborékok perzselő pattogását az ínyén. A poharat az ujjai közt forgatva újra végig gondolta az ajánlatot amit a Mácsaitól kapott aki most a Hirschler Izsó féle Aranypengőt vitte. Tény - vélekedett – hogy a Pengő étkezője sokkal nagyobb annál ahol most bazseválnak de a vendégkör egyre szegényesebb. Nem járják már ott az úri népek. A konyha se jó. Ám ezzel szemben azt is figyelembe kell vennie, hogy már a Gosztonyi se a régi de még legalább van söntés ha csak két órára is, de van. És amíg söntés van részeg magyar is lesz aki vonóba húzza majd a pengőt. A Mácsai mellett szól még, hogy péntekenként több a katonatiszt – ezért is tettek ajánlatot - de végül is egy jó péntekért eldobni a biztos hétköznapokat nem bóni. Maradunk a Gosztonyinál! – döntötte el.

Horváth Rezső felállt az asztal mellől és mielőtt lezárta volna a piros bársonnyal bélelt hegedű tokot tiszta állkendőt terített a húrokra.

október 18. Óhíd

„Elragadod őket; olyanokká lesznek mint az álom, mint fű mely reggel sarjad” betűzte már sokadjára a zsoltárok könyvének ötödik bekezdését. Csendesen ült a kisszobában, körmeivel a horgolt terítőt kapirgálva. Soha többet nem akarta hallani Krasznai pedellus háborús történeteit. Képtelen volt saját gyermekét sárban ázva látni egy gödör alján. Ő csak szép halált tudott elképzelni a fiának bár fogalma sem volt milyen is lehet a szép halál. A halál csak a hiány végtelensége és a bizonytalanság bizonyossága ha nem tudja eltemetni az ő Ferenc fiát. Elképzelni sem tudta hol fog gyertyát gyújtani Mindszentekkor. Hiába mondat majd gyászmisét az nem lesz ugyan az ha nem láthatja a fiát mielőtt lezárnák a koporsót. Légmanné sokáig nyugtatta a kezét az újságból kivágott gyászjelentésen aztán maga elé húzta a férjétől kapott szilvakék borítású zsoltároskönyvét és gondosan belésímogatta a gyászjelentést.

1944. október 7. szombat - 2020. október 7. szerda

"Reggel kelt fel apuka, h. öltözzek mert menni kell ki az állomásra munkaszolgálatba. Jött Cucó és Pöre is. Az állomáson hozzánk csatlakozott Földvári Erzsike nővére és még egy másik lány Polgár Gizi. Az irodában a pályafenntartásnál Nagy Karcsit találtuk, leültetett bennünket az irodában, nagyon barátságos kis hely. Később kiültünk mindnyájan a kubikusgödör szélére a sínekre beszélgetni és napfürdőzni, ebből állt a munkaszolgálat. A hűtőház felé ment a rengeteg német tank Mezőtúrnak, rémes igazi háborús reggel. Beszéltem egy sarkadi vasutasnéval és azt mondta, h. a románok rémesek az oroszok nem annyira és, h. a nőket bántják. Légiveszélyt fújtak hazamentünk. Otthon nagy volt a felfordulás felpakolták a ládákat és a rádiókat az ebédből nem volt semmi. Délbe riadó volt és nálunk szorulva ott ebédelt a Pesti Hírlap újságos ügynöke. Amikor lefújták a riadót mentem Fábiánék, h. majd kötéssel együtt megyünk munkaszolgálatra, de nem kellett mert Piros Lajos telefonált. Pöre kint beszélt az ablakban Lukácscsal. Mindenütt felfordulás az új gazdasági iskolába lévő kórházat még délelőtt költöztették a sok megállított parasztszekérrel. Azt mesélték, h. Mezőtúron bent vannak az oroszok, délelőtt hallottuk a sok ágyúdörgést. Jött apuka, h. az állomás megy Sümegre a Dunántúlra a főnök már bepakolt a vagonba – mert mindenki kapott volna egyet. 2 óra múlva már indult volna lehetetlenség kocsi nélkül kihurcolkodni. Antal Laci hazalógott egy napra rémes sovány volt, sírvafakadtam amikor megláttam. Írtam Gyuszinak és Sanyinak 1-1 lapot, megírtam, h. majdnem elmentünk Sümegre és, h. ne vegye meg a Mácsay - féle neveléstan könyvet. Nem tudom aztán elment-e az ajánlott levél és a lap. Este beszegelték a padlást. Éjszaka valami rémes nagy robbanásra ébredtünk. Rettenetes volt apuka azt hitte az állomást robbantják, amikor öltöztünk megint egy rettenetes robbanás. Azt hittem már az oroszok vannak bent. Antalék is átjöttek és lementünk a pincébe. Jenő (Antal) felment a Községházára megkérdezni, h. mi volt az a zaj. Kisűlt, h. a házra dobtak légi aknát és egy másikat az Arany János útra."

fikció by Simon Zoltán

Már eleve rossz napja volt, ahogyan kelt és ahogy öltözött ott ült a gombóc a torkában. Nem is früstökölt. Egész éjjel nem aludt, nem hagyta nyugodni az előző napi szóváltás a feleségével. Több mint egy hete marják egymást mit vigyenek és mit hagyjanak veszni ha át kell költözniük az oroszok elől Zalába. Hiába győzködi az asszonyt az asztalt csapkodva, hogy képtelenség ennyi felesleges dolgot a szekérre rakni  Eszter mindent vinni akart, a dézsát, a bödönöket és a Máriássy képkeretezőnél vett aranykeretes Mária képet is nem beszélve az új sparheltről amit a tavaly eladott üsző árán vettek. Képes volt egy leánykori blúzával a mellyén egy órán át zokogni a hokedlin. És most ez is. A szekér a hetedik volt a sorban. Zörögve, nagyot döccenve állt meg a lánctalpak szaggatta köves úton.

A kis emberből fröcsögve dőlt az ordenáré szitkok áradata ahogy nehézkesen lekecmergett a bakról. Ezerszer elátkozta már magában azt a pillanatot amikor elmulasztott balra fordulni a negyedik út végén pedig akár meg is tehette volna, el is kerülhette volna az egészet de nem tette. És most tessék! Itt van! A zabla szíját markolva oldalát a kocsirúdnak feszítve igyekezett a harckocsik hörgő motorjaitól és az előtte széttárt karral üvöltöző szanitéctől megriadt lovait a fal felé nyomni Egy szavát sem értette. A szél belekapott gyérülő ősz hajába ahogy a felhőkölő ló lesodorta fejéről szalonnásra gyűrt kucsmáját.

A szekérsor közepén a Nyerges Miska özvegye állt a tamási tanyákról lehajtott fejjel a földre szórt batyui és zsákjai között amíg a menye, Emma a széthullott eszcájgot szedegette egy repedt fiókba. Csak akkor emelték fel a fejüket amikor a szekerük sebesültekkel telerakva, Miska fiával a bakon ki nem fordult az útra.

Miért pont velem? Miért pont velem? bukott fel benne a fojtogató kérdés újra meg újra és mindahányszor is böfögte fel  a megválaszolhatatlant annyiszor dagadt ki az ér a nyakán a gallérja felett. A szekerére felkapaszkodó két német nem sokat bíbelődött a pokrócokat lefogó spárgarengeteg kibogozásával amivel a poggyászt befedte. Nemes egyszerűséggel rohamkéseikkel szétszabdalták a gondosan kimódolt rögzítést és a nagy ponyvát a takarókkal együtt a bakra dobták. A kerítés mellé egy új halomba hordták az öreg holmiját. Először a kék, bádoglapos lavórtartó mosdóállványt oldották le a halom tetejéről csak utána a hokedliket meg a két rövid lócát amire aztán a ruhás batyukat dobálták.

Az utca végén felbőgő tank hangja újra megugrasztotta a lovakat így az öreg ujjait a zablakarikába akasztva ismét nekifeszült a rúdnak de hiába volt minden igyekezete a falnak faroltatott kocsiról recsegve szakadt le a saroglya. Óh! Hogy az Isten verné meg! Még ez is - fakadt ki a kis ember, a tehetetlenség dühe majd szétmarta a lelkét ahogy a szekérről sebtében leszórt bútorait nézte. Szemében összegyűltek a könnyek a mérhetetlen fájdalomtól ahogy a lánya kelengyéjébe szánt komód lábait vesztve lassan oldalára dőlt. A lecsupaszított kocsi lassan megtelt a bepólyált karú és fejű emberekkel akik a bakról lehúzott ponyvákkal és pokrócokkal vackolták be magukat a gyógyszeres ládák és  a használattól megsárgult kórházi forralók közé. Végül a felcser is felhúzta magát a szekérre és a bakra telepedve, kezét előrelendítve mutatta, hogy indulhatnak. Az ember mégegyszer visszapillantott lommá lett bútoraira a katona válla felett. Az egész életük ott állt egymás hegyén-hátán  az új zománcos sparhelttel, a lábasokkal és a kosárba tett tányérokkal együtt meg a kihasadt ruhásbatyúból kibuggyant dunyhahuzattal amibe nagy, nagy buborékokat fújt az októberi szél.

Óh! hogy baszná meg a Jó Isten! nyögött fel idősb Cseresnyés Zsigmond ahogy göcsörtös kezében elrendezve a gyeplőt szekerével kiállt a sorból.

1944. szeptember 17. vasárnap - 2020.szeptember 17.

"Majdnem elkéstem a templomból, már Marton imádkozott amikor odaértem. Sityu is elkésett. Istentisztelet után elmentünk Antalék, onnan haza. Pénzt vettem magamhoz aztán a cipészhez és újra Antalék. Aztán itthon leültünk beszélgetni a jó régi diákévekről. Jött Pöre, h. menjünk templomba, de légiveszélyt fújkáltak. Délután levelet írtam amikor ½ 5-kor jött. Kivittük a lapokat az állomásra, gondoltam, h. sétálni kellene egyet olyan gyönyörű idő van. Találkoztunk Éva, Pöre, Cucóval és visszamentünk velük az állomásra, mivel Jenő bácsi utazott. A váróteremben voltunk fél 7-ig. Sokat nevetgéltünk úgy, h. mindnyájan belepirultunk. Béla is utánunk jött. Innen Fábiánék mentünk ott voltunk 7 óráig. Hívtam a gyerekeket vacsora utánra. Béla is hazasietett vacsorázni. Sanyi hazafelé menet olyan jó kedvű volt, h. egeret lehetett volna vele fogatni – mint ahogy ő mondta. Sietett haza ő is, h. jöhessen vissza. Béla már ¾ 8 – kor nálunk volt, anyukáék vacsoráztak mi beültünk beszélgetni. Megtárgyaltuk, h. s mint lenne, ha bejönnének az oroszok. Nem tőlük, hanem a csisznyikóséktól kellene félni. A fiatalság menne dolgozni. Sanyi jött 8 után nagy fütyülve de már akkor  megszakították a műsort. Hamarosan légiveszélyt fújtak."

fikcio by Simon Zoltán

A zsúfolt katonavonatok melege után testét átjárta a hideg és frissen vételezett vattanadrágja elszalonnásodott bordái közül is elővillant már az elnemezesedett vatta. Két napja téblábol harsány hetvenkedők és csendes bajtársi társaságok között keresve egy arcot egy pillantást, amiben talán egy pici helyet találhatna megának de az arcok elfordulnak és a pillantások is tova siklanak. Nem ül a lőszeres ládákból rakott, harckocsi zsírtól sercegő tüzek mellett, kimarad a csendes bajtársi érintések és bizalmas kuncogások biztonságot adó morajából. Néha, néha odamerészkedik egy-egy kisebb baráti kompánia mellé de a vállak összezárnak és ő újra kívül reked. Minden egyes az arcán megbotló pillantásnál felébred benne a remény, hogy aztán csalódottan szinte bocsánatkérően eloldalazhasson, mint ha csak véletlenül vitte volna arra a lába, pedig hiszi magáról, hogy jó ember és nagyszerű bajtárs lenne, ha maguk közé engednék. Végtelenül magalázónak érezte, hogy emberi szóért kuncsorog de lenyeli minden szégyenét mert érzi, sőt tudván tudja hogyha egyedül marad elveszik.

Egyedül áll a hosszú sorban idegül az idegenek között, hogy átvehesse géppisztolyát és a fejenként kiosztható egyetlen tartaléktárat. Magányosan araszol a dübörgő harckocsik felé, hogy utolsó előttiként még felkapaszkodhasson a lövegtorony végéhez az olajos hordók mellé. Nem tudja mire számíthat, nem tudja mit hogyan tegyen. Reszkető lényét átjárja és a zsigereibe fészkeli magát az egymáson elforduló fémek fülsértő csikorgása és átitatja az acélmonstrumok mezőn átfutó remegése, ahogy az ázott földet magasra hányva, nekivadulva robognak előre.

A fiú arcára lassan ráül a kipufogógáz olajos füstje amint elfehéredett bütykökkel markolja a lövegtorony köré tekert drótkötelet. Fejét kétségbeesetten forgatva igyekszik meglelni az eddig el nem mondott titkokat a biztos mozdulatot vagy jelet amitől helyre áll a világ rendje. Igyekszik kilesni mások ki nem mutatott apró mozdulatait, rejtett fortéjait aminek birtokában szétfoszlik a mellét szétfeszítő félelem de a páncélon kuporgó férfiak, ha vannak is titkaik hallgatnak mint megannyi néma posztókupac. Fel sem tűnik neki a visító lánctalpak mellett rohanó emberek álomszerű lassú trappolása de élesen látja a másik nyakán legördülő izzadságcseppet a gallér varrásának hosszú felfeslését és a kabát szárnyának lomha lebbenését ahogy a férfi leugrik a hörögve hőkölő acélról. Abban a pillanatban ahogy az előtte kapaszkodó kabát is eltűnik a szeme elől a fiú ráébred, hogy nincsenek trükkök és holt biztos tippek. Itt és most csak ő van meg a Jó isten, így hát Ilja Burjakov kivár egy pillanatig mielőtt maga is  - épp úgy mint otthon a kisinyovi tizenhármas villamosról a tejcsarnok előtt jobb lábát előre lendítve kezeit szélesre tárva - leugrik a harckocsiról.

1944. május 12. péntek - 2020. május 12. kedd

by Simon Zoltán

A lány hosszan rázogatta a két ujja közé csippentett lapot és rá, ráfújt a papíron még itt- ott megcsillanó tintára mielőtt újra elolvasta volna a levelet. Igazság szerint már belefáradt az írásba, nehezére esett a leginkább ideillő szavakat megtalálnia és megformálnia a mondandóját amikor már gondolatban oly nagyon előreszaladt. Komoly aggodalommal töltötte el, hogy esetleg többet írt a kelleténél. Azon igyekezett, hogy ne írjon túlontúl sokat magáról de azért annyit mindenképen elmondjon, hogy az ő levele maradjon egyes egyedül a honvédzubbony felső zsebibe. Néha, néha megállt írás közben és elmerengett egy reményteljes szép jövőben Istvánnal és ebbe talán egy kicsit bele is pirult, hogy már  ilyenekről álmodozik. Úgy képzelte, hogy   Steffek István fekete hajú, magas növésű szép ember vékony bajusszal az ajkai felett akihez tucat számra viszi majd a levelet a posta. Talán meg is szeppent egy kicsit ettől a gondolattól és ezért is döntött végül úgy, hogy mégis beteszi a borítékba azt a fotográfiát amit erre az alkalomra csináltatott  a Horánszkynál. A mintakönyvből három beállítást is a figyelmébe ajánlottak. Egy gyümölcskosarasat ahol nevetségesen kicsinek találta a kosárkát, egy automobilos beállítást amin semmi nem látszott abból amit  ő fontosnak tartott. Nem látszódott az ünneplő ruhája és az új fűzős cipője sem, nem beszélve a melleiről amit peniglen feltétlenül meg akart mutatni Steffek honvédnak. A lány bízott benne, hogy mellének méretei felkeltik a férfi figyelmét. Volt egy nagy fehér fotel is amiben jól látszott volna az ünneplő ruhája, viszont teljesen elveszettnek érezte magát benne. Úgy érezte eltűnik a magas karfák között. Keller fényképészsegéd szerint viszont a napernyős beállítás illett volna a bájaihoz de ő inkább mégis az asztalkás díszletet választotta nyitott könyvvel, lámpással egy függöny előtt. Nézegette magát ahogy ott áll a fotográfián kissé oldalvást az asztalka mellett jobb kezét a nyitott könyv lapjain nyugtatva. Úgy vélte a fűzős cipőben és a fekete harisnyában megfelelő nyomatékot ad anyagi helyzetére, megbízhatóságára nézvést  és a zárt kabátka ami takarta is és láttatni is engedte a mellei nagyságát nem tűnt szemérmetlennek. Ennyit még megengedhet a férfi szemnek. Tetszett magának ahogy mosolyog a képen. Úgy érezte ez biztatóan fog hatni a férfire. Tudta, érezte, hogy jó fotográfiát választott mert Mózes Terézia sokat várt ettől a levéltől.

Tenyerével végig simította a négyrét hajtogatott papírost miután körmeivel határozottan és akkurátusan kivasalta a levél éleit. Becsúsztatta a borítékba a fotográfia mellé és leragasztotta. Újra a tintásüvegbe mártotta a tollat és óvatosan lehúzta róla a felesleget . Fejét félrebillentve nagy figyelemmel és a tőle telhető leggondosabban formált betűkkel megcímezte a borítékot. Steffek István honvéd  F 603.

1944. április 12. szerda - 2020.április12. vasárnap

fikció by Simon Zoltán

Sorsot húztak. Jozef Fröchlich volt a második aki a főtörzsörmester ujjai közül kihúzta a mindent eldöntő gyufaszálat és most azt nézte ahogyan a hórihorgas férfi hátára csúsztatva a géppisztolyt szétosztja a lángszórókat. Látta a megfellebbezhetetlen sors szülte riadalmat azok szemében akik elé letette a gázolajos tartályokat és halotta a szerencsések felszabadult sóhaját. Hálát adott a magasságos Jó Istennek, hogy ebből a leosztásból kimaradt. Ezzel a szarral a hátán ami egy pillanat alatt égő fáklyát csinál bárkiből senki sem képes fedezéket találni vagy ide oda rohangálni, pláne itt fent a hegyekben ez maga a halálos ítélet. Ezt a hülyeséget! Egyszerűen megáll az ember esze. Ki a francnak juthatott eszébe ekkora baromság? Nagy tételben mert volna fogadni, hogy életében nem látott még ejtőernyőst az aki ezt az elcseszett szarságot kitalálta. Ejtőernyősöknek lángszórót? Pöcsök!  Bárhogyan is legyen tudta  hogy, Schröder ezt is megoldja. Szinte bálványozta  Schröder Feldmeistert és most ott állt a sorban figyelve ahogyan az szétosztja közöttük a lángszórósok feleslegessé vált tárait pontosan kiszámolva és felmérve ki mennyit bír még el. Megkönnyebbült, hogy visszakerült ebbe a szakaszba és hogy megint olyan ember alá fog tartozni aki nem megy fejjel a falnak és mindig csak annyit kockáztat amennyi feltétlenül szükséges. Megnyugtató érzés volt mellette lenni, mert ha vele ugrott az ember biztos lehetett abban, hogy senki nem fog vakon és magányosan az ellenséges vonalak mögött kóricálni mi több abban is, hogy a végén egyben marad. A főtörzsőrmester - a rossebb se tudja hogyan de tele volt  információkkal és adatokkal -  mindig mindent előre megtervezett és azt meg is beszélte velük igyekezvén minden kis apróságot a fejükbe gyömöszölni.

Jürgen Schröder feldmeister tudta miért harcol és azt is tudta hogyan jutottak  ilyen mélyre. Tájékozott volt és olvasott. Betéve tudta Cion bölcseinek jegyzőkönyvét és pontosan látta milyen messzire elérhet a zsidók keze és milyen körmönfont praktikákkal sodorták a bukás szélére németországot. Igyekezett  leszakadni minden közös művelettől amelyben az olaszok is szerepet vállaltak. Óva intette őket a megbízhatatlan digó ripacsoktól és a szedett-vedett csatlósoktól. Jó katona volt. Hitt saját nagyságában a bajtársiasságban és hitte, hogy a precíz tervek pontos végrehajtása viszi sikerre a sereget. Vallotta, hogy az apró győzelmek vezetnek el a végső diadalig  és Jozef Fröchlichnek most erre a hitre volt szüksége.