Simon Zoltán grafikus-képzőművész 2000 augusztusában töltötte be 50. életévét. Ez alkalomból nem nyílt –sajnos- eddigi munkásságát összegző kiállítás. Ami ugyan nehéz dolog, hatalmas feladat és munka lehetett volna, ha akad bátor hozzáértő, erre vállalkozó kiállítás-szervező. Műveit sok helyről, legkevésbé műterméből, lehetett volna összegyűjteni. Életút-kiállítását nem kizárólag grafikai lapokból kellett volna megrendezni, hanem tárlókba helyezve, vagy vetíthető módon (mintegy lapozhatva) kellett volna kitenni; mellettük/alattuk/felettük; könyvillusztrációi, projektort kívántak volna; filmes munkáival, a testfestés terén eddig alkotottakkal egyetemben. Ehhez több teremre lett volna szükség és egy nagyon elhivatott művészettörténész feltáró munkájára. E helyett (egyelőre) jött létre itt ez a kis írás, mely nem művészettörténeti munka gyanánt kezelendő, hanem egy kortárs-művésztárs gondolatait foglalja össze, amennyire lehet a teljesség igényével, Simon Zoltán szemléletéről, munkáiról.
Az úgynevezett száraz életrajzi adatokat és a kiállítások felsorolását nem azért teszem e dolgozat elejére, hogy formabontó legyek, hanem hogy előbb valamelyes képet alkothasson magának arról a nyájas Olvasó, mi minden történt Simon Zoltánnal, azóta, hogy 1950. augusztus 6-án a világra jött. Nem szeretnék túl sokat idézgetni a „nagyoktól” Simont és magamat erősítendő. Inkább magamagától és saját magamtól fogok csak citálni (kizárólag a hitelesség kedvéért), már tudniillik azokból a gondolatcserékből, amelyeket egymás bátorítására, magunk magyarázására írogattunk-mondogattunk. Mindenekelőtt, vagy bevezetendő a mondanivalót, magát a „tárgyalást”: Néhány éve már olvasható a műhelyében egy cédulka rajzasztala fölött: „...én már letettem, csak ti nem vettétek észre!...”; mármint, hogy az ún. művészet asztalára... a műveket, s semmi heves méltatás, vagy legalább említés a t. Szakma részéről.
Be kell-e sorolni, be lehet-e sorolni az alkotókat, műveiket valahová? Igazából nem. Mégis van egy látens (vagy nem is annyira látens?) rangsorolás. Simon Zoltán életműve --szerencsére- még nem befejezett. Önmagukon belül sem lehet besorolni a műveit, legfeljebb kronológiát lehet felállítani. Eddigi munkásságát regisztrálandó nem hozok fel élő vagy már nem élő példákat, azaz, hogy erre vagy arra a művészre, műre hasonlít-e, ilyen, olyan című munkája. Felesleges a művészi univerzumok összehasonlítása. Mindenki a maga korát, saját jelenét festi, rajzolja. Simon nem szervezett és vezetett művészeti mozgalmakat, nem csapódik izmusokhoz, amit csinál simonizmus (ha muszáj nevet adni; de nem tévesztendő össze a simoniával!!!). Munkásságának nincsenek éles határvonalai, pontjait nem lehet kiemelni. Vannak jó témái, még jobbak és erőltetettnek tűnők. A megformálásával azonban mindent összefog. Szépek-e a grafikái? (Mi a szép, s kinek mi, erről később.) Mi lehet szép egy grafikán? Maga a vonal. Maguk a felületek, kidolgozásuk. A természet és az emberi belső világ végtelenségét ki képes kifejezni és mivel? Meg lehet-e bármit is ezer képpel közelíteni, hogy az az legyen? Soha nem lesz az. Minden kép absztrakció és új, végtelen világ.
Sokban közös a sorsunk – az életidőn túl is – mindig vállalni kellett valami állati, baromi szar munkát, a megélhetésért. Mindig dolgozni kellett valamit (nálam ez porcelánfestés, korrektúraolvasás, mettőrkötés stb., Simonnál segédmunkák, téglagyári kemencemunka, rakodó, díszletfestési, nevelői, illusztrátori, szitanyomó-műhelyi tevékenységek), amelyek majdnem szertefoszlatták, néha meg sem engedték, hogy „művészkedjünk”, de legalább volt pénzünk és (többek között) tudtuk segíteni szüleinket, „fogadott-édes” gyerekeinket. Sokszor tanakodtunk azon, hogy már úgyis mindegy, már késő „befutni”, soha az életben nem fog sikerülni, mert elmúltak azok az évek, amikor tíz körmökkel kellett volna kaparni az értelmes (és „hivatásos” értelmiségi) élet után! Senki más nem hibás csak mi magunk, az idióta kishitűségünk, a hülye szeretni/szeretve lenni akarásunk, az értelmetlen társadalmiaskodások a mindenféle munkahelyeken, a használni akarás másoknak – a k... nagy empátiánk, a saját hülyeségeink áldozatai vagyunk, most már picsoghatunk, hogy késő. Hiába. Újra és újra be kell állni egy taposómalomba. Bekötjük a szemünket, csináljuk. Talán gondolkodni fogunk azért, de nem nagyon szabad mármint, hogy nem kívülről tiltódik (azt nem is lehet, aki mást mond – lásd oly sok történeti hitvallás –, az egyszerűen hazudik, s ettől várja mások sajnálatát...), hanemha sokat rágódunk azon, hogy már megint nem azt csináljuk, amire születtünk, akkor jönnek a mindent megtorpedózó mélydepressziók, s ami a legrosszabb: az „alkotástalanság”! Ezekre szoktam ilyen recepteket írni Simonnak:
„Dolgozz! Ha nem tudsz rajzolni; olvass! Ajánlom Az Ezeregy éjszaka meséit (még csak három kötet* jelent meg a teljes fordításból, amit Prileszky Csilla zseniális műfordító, arabisztikakutató készített tizenöt éven át (!) – és ládd, mire a nagy mű megjelenhetett ő már halott, de elvégzett egy hatalmas munkát, nyugodt lelkiismerettel „pihenhet” – bár keveset lehet tudni róla, azt gondolom a munkája sok örömet adhatott neki magának is. [*Három kötet jelent meg ezen írás készültekor, hét kötet a teljes mű.] Egyszerűen borzalmas elgondolni, eljön az-az idő, amikor nincs segítség, meg kell öregedni, meg kell halni; sem ima, sem füstölés nem fog használni, de lehet, ez csak nekünk viszonylag még tisztánlátóknak (?) olyan szörnyű, a közvetlenül az előtt állóknak már nem... Míg fiatalok (és viszonylag fiatalok) vagyunk folyton akarunk valamit, ha elfáradunk és lemondunk az akarásról: megöregedtünk és nincs miért élni. A legszörnyűbb az-az elmúlásban, ha az ember úgy érezheti, nem tudott mindent letenni az asztalra, s azt kell suttognia a halálos ágyán -és most egy nagytól, egy hatalmastól kell idéznem- ‚...teli puttonnyal megyek el...’ –, mondta Bartók Béla. S ez nem számára a legszörnyűbb, hanem nekünk (utókor) veszteség. Akarnunk kell: néhány rajzot, festményt, lovas szobrot... megcsinálni, vagy csak nézni a vízcseppeket a növényeken eső után, meg ilyenek... ”
Annál is inkább általános-emberi, sorsunkra vonatkoztatható ennek a levélnek a tartalma, mivel Prileszky Csilla nevét sem sokat emlegette életében a kortárs sajtó (média).
(Mi a hír?, esetleg: Mikor, kinek, mi a hír és miért? – címmel lehetne egy médiatörténeti esettanulmányt írni, számtalan példával/emberi élettel illusztrálva, okokat boncolgatva, „végkövetkeztetve”: A média, illetve megrendelői/gazdái sosem hagyják, hogy az emberek másról is tudjanak, mint saját közvetlen vagy közvetett érdekükben áll. Messze még a részvételi demokrácia, amit Jean-Jacques Rousseau talált ki, s amit utópiának képzeltünk sokáig, de ha jól meggondoljuk, technikailag lassan megoldhatóvá válik..., csak az a kérdés emberagyilag követhető lesz-e az a gondolattömeg, ami a hálókra is fölkerül.)
Ki tudta, hogy élt egyáltalán ezen a Földön, hogyan (életminőség az ő számára), s mivel foglalkozott a Prileszky? Vajon gondolt-e az elismerésre, vágyott-e rá, vagy pedig egyetlen dolga volt az életben, közelebb hozni az Európa-centrikus világhoz az arab-iszlám, nem arab, nem iszlám arab, berber s a többi kultúrákat? S más nem érdekelte? A második kérdés, második felére a válasz: sikerült neki, ha elég sok ember el fogja olvasni e munkáját. Róla, a hasonlókról kell példát vennünk, ha nem akarok messzebbre visszamenni az időben, mert sorolhatnám azokat a művészeket, gondolkodókat, akik életükben nem voltak olyan széles emberkörre hatásosak, mint haláluk után. Végül is nem az a dolgunk, hogy a jelen megítéléseivel foglalkozzunk, bár jó lenne valamiféle visszaigazolás/elismerés saját körünkből, mi több a jól bejáratott ún. szakmai körökből, még életünkben megtudni, nem dolgozunk, alkotunk hiába. Mégsem csak ez hajtja életünket, főleg nem ez. Simon sem tudja leállítani a kezét, az agyát, mert az örökkön-örökké tartó (ti. születésünktől halálunkig) belső késztetés a legelkeseredettebb helyzetekben sem hagyja a pennát letenni. Sem a rajzolót, sem pedig a másikat, a gondolatközlőt. Vargabetűk címen (mely szintén sokatmondó, mindent vargabetűnek tekint, minden tevékenységet, ami nem szorosan művészi munkára vonatkozik), írt könyvében írja: „Életem alakulásában nagy szerepet játszott csodálatosan szabad gyermekorom a gyümölcsöskertekben és a kamaszkor, amit már a sajátos törvények szabályozta külvárosokban (ti. Budapest külvárosai – V. K.) töltöttem.” Nem újdonság, a gyerekkor minden ember életét meghatározza, a látványok, a neveltetés és az iskolák. Tizenkilenc éves korában ismertem meg Zoltánt (16 évesen) a Derkovits képzőművészkörben. Az emlegetett kamaszkorából akkor még megvolt az a viszonylag hosszú, vékony, de erős vaslánca, amin a kulcscsomóját hordta, ezzel verekedni is lehetett, ha kellett. Akkoriban is (bár számomra még ma is –igazából- megmagyarázhatatlan) ellentétek voltak az angyalföldi meg az újpesti srácok között, pedig a Könyvesben valószínűleg összehozta a sors őket, bár a focimeccseken kettéváltak, mint ma is, Vasas- és Dózsa-drukkerekre, ezek évtizedes hagyományok persze, amit egy humanista-pacifista bogár képtelen akceptálni... Alanyunknak azonban kevés köze lehetett az igazi (értsd vérre menő) drukkerséghez, a „fegyvert” csak szükség esetére, önvédelemre tartogatta. A képzőművészet érdekelte, nem csak csupán elméleti, hanem a „csinálás” szinten. Tanulmányrajzolásba mélyült (l. életrajzi adatok, mikor, hol), a középiskolai idők alatt Gábor Béla járt át (a szintén újpesti Kanizsay Dorottya gimnázium rajztanára volt egy ideig) máshová is rajzot tanítani. Az ő tanítási és emberi módszerei még közelebb tudták hozni az ifjoncokat a rajzi dolgokhoz, szeretete sugárzó és irányító volt. Ismerte, meglátta, ajánlotta tanítványainak azokat a képzőművész-köröket, ahol új és korszerű irányvonalakat képviseltek a mesterek. Az ő ajánlólevelével kerültünk többen, Simon Zoltán is, a Derkovits-körbe, amit Szabados Árpád jegyzett 1969-től. Akkoriban minden más volt, Újpest a városrész kisvárosként funkcionált, helyenként inkább faluszámba ment, a képzőművészkör lelőhelye a 12-es villamos nagy kanyaránál volt a Rákospalota-Újpest vonatállomás felé, s amit már Sinkó István (szintén „derkós”) barátunk szépen megénekelt egyik Derkovits-jubileumos kis szövegében. Meghatározók voltak a tanárok, modellek és társak. Kicsit agyaltunk is (aktuális művészetelméletek), de inkább sokat-sokat rajzoltunk. Ragadt ránk mindenféle, akit ott megismertünk máig sem felejtjük. Karakterek, arcok és jellemek. Van mikor csak tizenöt évenként csinálunk egy-egy közös kiállítást, de élnek a még „biztos pontok”: Szabados, Banga, Tolvaly Ernő, Romvári János, Keresztes Dóra, Gyóni Ági, Mohácsi Sanyi, Hernádi Gyuri, Kolozs Ági, Tasi Tibi, Dorombi Mari , persze S. Z. is, és hosszan sorolhatnám ki mindenki még. Nemcsak a volt derkósok emlékeiben, hanem a magyar képzőművészet különböző pontjain valamely módon dolgozó művészekként, akiről szintén hallhat vagy „nem annyira” hall a t. Nagyérdemű. Tudunk egymásról, bár nem mindenki emlékszik mindenkire, hiszen különböző időpontokban mások és mások jártak oda. Mégis meghatározó volt, mint a gyermekkor élményeinek egyenes folytatása, mindenesetre úgy érezhettük: közünk van a művészethez, azon dolgoztunk, hogy legyen. Széntanulmányok, „egyszerű” ceruza- és tusrajzok, néha linómetszetek születtek Simon Zoltán ezen életszakában, a természet utáni rajzok átíródtak ekkor is saját képi, saját teremtett valósággá. Mik voltak a tárgyak, kik voltak az alanyok e tizen-, huszonéves kori rajzokon? „A gyermekkor tárgyai, növényei, madarai és álmai az élet határtalan csodálata; az a megingathatatlan bizonyosság, hogy én a létnek kiszakíthatatlan része vagyok, boldogsággal töltött el.” (I. m.: Vargabetűk.) Voltak persze már akkor is saját meséi, kitalált figurái, de nem tudott és nem akart kitörni a mások számára is felismerhető/értelmezhető figuralitás köreiből. Manószerű bácsijain, öreg nénijein igen korán ábrázolódtak a gyönyörűséges, emberarcokat olyannyira meghatározó ráncok, élet vágta mély barázdák. Korán észrevette az öregség eme szép jeleit. Az öreg embereket sokkal „könnyebb” és jobb rajzolni, több meghatározható viszonyítási pont van az arcukon. Simonnál sokszor felbukkannak később is, esetenként fiatal testhez kapcsolva, s ez „ihlethette” azt a sok-sok szemrehányást, amit egyes kiállításain rendszeresített vendégkönyvekben tesznek időről időre műveinek szemlélői, hogy ti. „túl komor”, „pesszimista a világlátása.” Az embereknek egyre inkább sugallt (elektronikus sajtón keresztül), egyre keményebben sulykolt életről, emberideálról kialakult képe valóban messze áll a Simon által alkotott ember/lényképektől, de a valóságtól magától is. Akkor, amikor a Föld majd’ minden országának lakossága elöregedett, majd mindenki (kivéve talán a kínaiakat, indiaiakat) arról panaszkodik, hogy sok a nyugdíjas és egyre kevesebb az aktív, munkaképes fiatal, addig a világmédia által proponált embereszmény tizen- és huszonéves, magas, karcsú, ránctalan. Igaz korpás fejű – de nem sokáig, csak míg x-terméket rendszeresen használni nem kezdi –, fáradhatatlanul büdösszáj-ellenes (rágógumi-, frissítőtabletta-reklámok), meg egyéb szagok és fertőzések ellen is hatékony szereket, tömény vegyszerszarokat, kell szereznie, szép steril hétköznapokon Anyuval, Apuval csak mobilon társalkodva. Ebből a szempontból tehát, és más szempontokból sem, tartom sem az alkotót, sem műveit pesszimistának. Csak nem hajlandó idealizálni, szebbé tenni, megszépíteni mások bevett ízlése szerint a dolgok ábrázolását. A valóságot úgyis jobban ábrázolják a masinákkal készített fényképek. Azért hangsúlyozom ezt, mert a grafikák is azok, mármint fény-képek, mert két dimenzióban csak úgy lehet absztrakttá tenni a háromdimenziós dolgokat, ha valamilyen módon (vonalkákkal, pontokkal, satírozással) érzékeltetjük a fényt és árnyékot. Miért nevezik még sokszor komornak, szomorúnak, mogorvának a műveit, holott ha a maga élő valóságában megjelenik, derű-móka-kacagás kel ismerősei, barátai közt, mert jókat mond, azt mondják vidámak a történetei. Akkor hol az ellentmondás? Meghasonlott tán a művész önmagával, netán kissé skizoid? Nem hinném. És nincs ellentmondás. Csak mikor, ki, mit lát nevetségesnek? Magam nem tudok a Chaplin-filmeken vidulni, mikor pl. elromlik az automata kukoricacső-forgató gép, s leállíthatatlanul pörög-pörög, villámgyorsan radírozza (!) a szociális vívmányként „etetett” munkás fejét, meg mikor leesik valahonnan, pofán csapják és seggbe rúgják... Ezeken összeszorul a torkom, nem bírok röhögni, akinek baja van, azzal együttérzek... Más ezekben a dolgokban is az igazi mondanivaló, az kemény és világlátás-formáló Chaplin ismerte az eszközt, hogyan lehet minél nagyobb embertömeg közé elvinni véleményét.
S mikor, ki, mit lát szépnek? Nézőpont kérdése? Vajon Rembrandt időskori önarcképe nem szép? A düledező kalyibák, a kampón függő kibelezett szarvasmarháról készült festmény? Dürer maga, felesége, öreg édesanyja is kancsalok, dülledt szeműek és a rajzok róluk nem szépek? Ami nem szimmetrikus, nem barbie-s, nem szép?
Ún. „kultúrafüggő” a színek megítélése maga is. A szén, ecolin, tusok, árnyékolt ceruzarajzok fő színe általában a gyönyörű és dekoratív fekete, sötétszürke s árnyalataik. Mi úgy tudjuk itt Európa közepén, Magyarországon, az Észak-Balkánon, hogy a fekete a gyász színe, kevéssé ismerjük azokat a népeket és kultúrákat, akiknél a fehér tölti be ezt a szerepet. Sokak számára e kettő: öreg emberek, ráncok fekete, sötétszürke színekkel ábrázolva csak valami egészen szomorú lelkületű ember találmányai-ábrázolmányai lehetnek. Ezeket a megítéléseket-hatásokat gondos nevelő munkával érik el nálunk kora gyermekkorunktól folyamatos pszichodresszúrával. Nos, hogy egészen pontos képet kapjunk lássuk mit ír a ráncokról ő maga: „A város arca fáradt és kimerült, ráncai az emberek ráncai. A napok egymás után görögnek. Az a tudat, hogy az egyik ember helyére észrevehetetlenül másik ember lép és az én helyemre is bárki odaállhat rádöbbentett arra – létem igenis megkérdőjelezhető.” Amikor ezeket írta már elmúlt a gyermekkor felhőtlen boldogság- és biztonságérzete. Ebben az időben már kiderülhetett a számára: kizárólag művészi munkából képtelen megélni, magamenedzselésre alkotómunka mellett sosem futja (majdnem) senkinek. Még ez sem pesszimizmus csak és kizárólag a meglevőségek élesen látása. Minden ember életében meglepődés a boldog gyermekkor után: a maga küzdelme a létért. („Ehess, ihass, ölelhess, alhass…”– bocsánat, újra nem állhattam meg az idézést –, valahol kell egy hely és minden pénzbe kerül ezen az ég egy adtán.) Nem csak neki, mindenkinek küzdelmes volt az élete valamilyen módon. Ennek ábrázolása nem pesszimizmus, hanem feltárás. Akkor sem volt és most sem novum, csak éppen átélni nehéz a sok szép mese és irodalom után, amikre azt hittük felépíthetjük életünket, s amelyekből azt vettük ki a jó elnyeri méltó jutalmát…; s aztán ez lassan módosulgat: ez lehet, de nem azonnal, s nem mindig mindenkinek, nemcsak az ún. jóknak, hanem, sőt, néha bizony a mi talán szerencsétlenül sikeredett (szocialista-szociális? vagy csak nem kispolgári?) erkölcsi értékrendünk szerint ippeghogy a rosszaknak előbb… A mindenféle fentebb emlegetett kenyérkereső foglalkozások némelyikének annyi köze van a művészethez, mint szárnyaló (szép) cserebogárnak a lópatkóhoz (előbbit néha utóbbi el bírja találni, s akkor...). Az ezerkilencszáznyolcvanas évek alkalmazott grafikai, tankönyv-, szakillusztrátori munkássága még csak-csak, de ott is kötve volt a keze. Pontosan ábrázolni, mert kötelező az értelmező szemléltetés, nehéz feladat. Az arculattervek, reklámgrafikák készítése is igényel kreativitást, sokat lehet, és kell is, használni a fejünkben levő komputert, legalább nem rozsdásodnak be a kerekei, de csak némileg tükrözheti a „végtermék” a létrehozó személyiségét, mert ezek valakinek/valaminek a szolgálatában állnak. Ez sem baj, sőt lehet gondolkodni, előtanulmányokat, variációkat sorjázni, míg végül létrejön a kiforrott, az összefoglaló esszenciája egy-egy gondolatkörnek, tevékenység-szemléltetésnek. Fontos a kép- és jelképalkotás képessége, ez is sokszor „összejött” Simonnak, ami megvételt, azaz fizetőeszközhöz jutást jelentett. Ezekben az években, mintegy hat év az életéből (!) hatalmas munkát végzett – l. tipográfiai munkák felsorolásánál – alig volt/lehetett ideje saját alkotói elképzelések megvalósítására. Annyi a szerencsénk, hogy fecni-firkái akkor is voltak és fejben dolgozás is lehetséges. (Tanúsíthatom: létezik gondolatspájzolás.) S ez azután, a sok-sok vázlat-, ötletlerakódás kezd érlelődni, mint a cefre, aztán forrni, ki kell főzni az ízes rothadmányt. A főzés-kigondolás is hosszú idő, de végül edényagyunk falán lefutó (jól megszerkesztett pálinkafőzőkön is van ilyen) hűvös csöveken lepárlódik a tiszta gondolat, néha az üres papíron már látjuk, hova kell húznunk a meghatározó és részletező vonalakat. Nem kell megijedni, ha a vonalak, ha a felhők, a fák feketék. Vannak, korábban csak azok voltak, fekete-fehér fényképek. Milyen igazak, milyen jól érezzük általuk a valódi, elmúlt időket. Sok filmes fiatalember a kétezres években vissza fog térni ezekhez az ún. nem színekhez, pontosan erejük, kifejező erejük miatt. Akkor, amikor mindenféle színes munkákat, nem kifejezetten grafikai eszközöket, hanem festészetbe hajló színorgiákat kezdett alkalmazni (persze S. Z, hiszen róla van szó), mindenféle tanácsok és (kor/korszerűség) elvárások szerint, határozott gyengülést, egyénietlenedét eredményezett, mi több inkább „látható” izzadságszagot, erőlködést. A fekete rajzok igazából több színt hordoznak nála, aki eleitől fogva képes volt mívesen vezetni a vonalakat, tónusokat. Elbeszélő típus. Mindig történik valami lapjain, az érzékeny-finom megformáláson túl is, a néző számára is vannak történetei, amelyeket aztán maga-magának mindenki lefordítgat. A kérdés, hogy kell-e, érdemes-e mindig törekedni erre? Mindig magyarázni akarni, vagy belemagyarázni saját magunkat. Megfejtősdit játszani: Azt akarta-e a művész ábrázolni...? … amit a kor is sugalmazott?… Rissz-rossz kultúr és (magukat így tituláló) művészettörténeti koratankönyvek ilyen és hasonló kérdésfeltevésekkel bombázzák nebulói fejeinket. Persze a korok nem sugalmaznak, saját korainkban történnek velünk a nagyon is kézzel foghatók, s ezeknek testünk-lelkünk látja hasznát-kárát. Miután a földrészeken azonos időkben hasonló folyamatok zajlottak le, látszólag egymástól függetlenül az alkotók ugyan olyasmiket mutattak fel, a tudósok szinte egy időben fedezték fel a folyamatok törvényszerűségeit, használati eszközöket követeltek az új idők... Csak a mi újabbnak nevezett korunkban kezdődött felvetődni az elsőbbség kérdése, az individuum hangsúlykapása okán. S a vita az értelmezhetéseken: mindenki meg akarja mutatni hozzáértését, ha (viccből) rosszmájú akarok lenni, azt kell mondanom, ha aki nem tud is műveket létrehozni, az főleg…, de persze azért ez így erős, és igazságtalan. Ezzel a kissé sokkírozó (és enyhén sztereotip) szöveggel csupán annyit szeretnék elérni, hogy a művészek, jelen esetben Simon Zoltán műveinek önmagukban való szemléletére ösztökéljem igen tisztelt Nézőit, s ne folyton a számon kérést kelljen hallania, vagy persze a személyének, nem a műveinek szóló dicséreteket. (Mert ellenpólus is akad bőven, ami azt jelenti, akármit ad elő, csak mert ő csinálta, hozsannázandó… különben nem látszik, hogy szeretjük.) Ez nehéz feladat, s igazából a művészet-, művelődés- és irodalomtörténet – és a mindenfajta -történet – korunkban is küzd e problémával, csak az jóval kihatóbb lehet generációk életére, mint a mi kis tárlatlátogatásaink, magánszemlélődéseink. Nos igen, az 1989-es év a világ népeinek életében sok-sok változást (divatos szóval: rendszerváltozást is) hozott. Most nem beszélek arról, hogy már 1986 tájékán elkezdtek egyezkedni a nagyhatalmak, gondosan titkoltan, a fejünk fölött a jaltai egyezmény felborításán, a földi javak és hatalmak újrafelosztásán; napjaink kurkászó elemzői sem mondták ki a helyet pontosan és világosan, de ez Máltán lehetett. (50 év múlva majdcsak eljön az idő, a történések értékelésére, kimondására, ha lesz még Spektrum tv vagy Discovery-féleség.) Arról sem érdemes fejtegetésekbe bocsátkozni, hogy a kis európai népek (meg a nem európaiak is) mind a maguk érdemének tekintik a fejleményeket, holott csak felülről megengedték nekünk, mi több ránk kényszeríttették saját demokráciáink/váraink építgetését. Mindenki elengedte a kezünket, boldoguljunk, csak a keretek adottak (kapitalista piacgazdaság + parlamentarizmus) meg a minták is, csak a hagyományok és az alapok hiányoznak. Simon életrajzában is megtalálható ez az évszám. 1989-ben hagyott fel, úgymond az alkalmazott grafikai tevékenységével, s fordul saját egyedi grafikái felé. Sok oka volt ennek. Megunta a másoknak dolgozást, a feltételek is megváltoztak, s inkább ezeknek tulajdonítom a sorsfordulót az ő esetében is, nem holmi laza ködöknek. Magyarországon megváltozott a könyvkiadás, mindenféle tekintetben. A nyomdatechnikák többé nem voltak Cocom-listásak, bejöhettek a szkennerek új generációi (is), amelyek lehetővé tették a fényképek gyors feldolgozását és a személyi számítógépek egyre korszerűsödő grafikusprogramjai, „kiváltották” a papíron, kézzel rajzolt szemléltetést. Egy fotó mindig gyorsabban elkészül, ha még a hagyományos laborálási időket is tekintetbe vesszük, mint a bármilyen gyorsan készített rajz, ami előzetes kutakodást igényel, ha jók akarunk lenni. (Digitális fényképezőgépek még nem, de asztali számítógépek akkor már voltak.)
Egyedi művészi grafikák készültek addig is, de most többek és megmutatni kívánta őket alkotójuk. Miért? Mert nem a fióknak dolgozik az ember, hanem valamit adni akar a világnak a világról, a maga tükrét tartja elénk – rólunk. Keresni kezdte a kiállítási lehetőségeket, amelyek feltételei szintén változóban voltak. Pályázni kellett mindenhova és pályázatokat indítottak a különféle arra hivatott felkent és felkenetlen intézmények. Hol sikerrel, hol sikertelenül folyt a szakadatlan munka, s az újabb utak keresése, mármint magukon a rajzlapokon. Kísérletezés új anyagokkal technikákkal, színekkel. Ez az egész így együtt egyszerű leírva. Időben és térben azonban hatalmas, embert próbáló feladat, ha „kizsűrizték” valahonnan, teljes kudarcnak élte meg, ilyenkor a legmegrögzöttebb magabízó is kétségbe vonja saját tehetségét, hát még egy folyton vívódó, új utakat kereső művész. A kilencvenes éveket mindennél több tépelődés kísérte. Ami szó szerint veendő. Szemtanúja voltam számos rajztépésnek, elégedetlenkedésnek, fültanúja kérdéseknek: most merre? Mert az ez azt mondja amaz meg mást, hogy mi a trend, mi a jó, követendő. Csak annyit tudtam mondani, mint a delphoiak: „Ismerd meg önmagad!”, s csak annyit bírtam hozzátenni: „Fogadd el önmagad! A művi beleavatkozások (papír, toll, homok, fém, műanyag szir-szarok képbe applikálása) 1. nem a te műfajod, 2. kitalálta már más zsigerből, van akinek jól áll, nálad erőltetett agyalás, s ez látszik. Maradj az ‚egyszerű’, saját régi jól bevált eszközeidnél (ceruzák, tusok, ecoline-ok, néhány színt alkalmazó szitanyomatok stb.)!” Talán túlzás volt direkt módon beleszólnom, de a látható bajlódások egyik fő okának ezt láttam. A kezdetektől fogva egy és ugyanazt tudja. Ez homogénné teszi a munkásságát. Mások mit nem adnának, ha ilyen gazdag kifejező erővel tudnának rajzolni. Simon Zoltán elégedetlen magával, utakat keres, s néha tévutakra téved, ettől még nehezebb folytatnia. Elégedett talán csak Salvador Dalí volt magával, a művészek közül, de abban sem lehetünk teljesen biztosak, mert láthatóan és tudatosan a külvilágnak élt. (Vannak azért elszólásai, de még évek kutatómunkája lesz, míg ezek igazi értelmükben a felszínre kerülnek. A tengersok kötetnyi album, mi több életrajzkönyvek ellenére, azok még azt fújják, amit ő akart sugallni.) Soha nem lehet egy másik ember teljes életrajzát, még néha a magunkét sem, megírni. Simon 1991-ben áttért a testfestésre, a testdekorálásra „magyarul” a tetoválásra. Miért tette ezt, hiszen ez újra alkalmazott grafikai tevékenység, csak még nehezebb, itt nem lehet tévedni, radírozni, át- meg átfesteni – szurkálni, újraszurkálni! – ugyanazt a felületet, hiszen élő ember az alap. Miért kezdett ezzel foglalkozni? L. részletesen az Új Művészet 1995/6. számában. Annyit azért elárulhatok itt e lapokon: a művészeti piac telített volt már akkor is. Művekkel. Jókkal és rosszakkal. Emberünk nem nagyon kerülhetett/maradhatott a porondon. Annak feltétele: folyamatosan kiállításokat rendezni (terembérlés; grafikák, bárminemű-műfajú munkák adjusztálása, keretezése, szállítása – esetleg vidéki városokba, külföldre stb.) nem olcsó dolog, főleg ha az embernek magának kell fizetnie mindezt, mert az esetleges meghívó fél, vagy a pályáztató nem vállalja e költségeket. A kisebb művészeti szervezeteknek (Alap-utód MAOE sem tud mindig ilyesmiket, főleg nem teljes mértékben finanszírozni) nincs pénzük… sok a célzottnak nevezett támogatás kulturális intézmények részéről, s aki nem felel meg a céloknak és divatoknak, azt nem lehet, nem érdemes pénzelni. S mint minden terület már e hazában, bűzlik a részrehajlástól, etikátlanságtól, szakértelmetlenségtől és hangos a szakmainak nevezett átpolitizált vitáktól a képzőművészet összes csarnoka és sok-sok irodája. Meg még a nagy szegénység, meg a nagy gazdagság, sokak ízlés nélküliek, mások sznobok. Csak ennyi a küzdelmek oka. Mit tehet ilyen viszonyok között egy alkotni vágyó ember, mint az elején az idézett levélben már elmondtam, keres valami igát, ahová behajthatja fejét, megélhetési célokból, s közben küzd az önmegvalósításokért, ha marad még ereje és célját nem hagyja szem elől veszni. Erről is írt már (L. Vargabetűk): „Azt hiszem ez a kettősség az, ami eldöntötte a vargabetűknek azt a sorozatát, aminek a végén ott kell lennie az értelem bizonyosságának.” Eme bizonyosság elérésére, csak remélni lehet lesz még Simon Zoltánnak elég ideje, esetleg még ötven éve.
Vértesi Klára
Simon Zoltán művészetét egyszerre jellemzi egy technikai problémákkal viaskodó kísérletezési attitűd, és egy súlyos, nyugtalanító, bár nem feloldhatatlan pesszimizmus, mintegy a kísérletező kedv ellenében, amit nevezhetünk nagyvonalúan a vegyes technikával készült grafikák tartalmi, szellemi vonatkozásának.
A kiállított anyag hiába is szándékozik teljes képet adni az utóbbi évek munkáiról, törekvéseiről, képtelen Simon összes útját reprezentálni. Az mindenesetre kitetszik a tárlatból, hogy a művész kulcskérdése: miféle világba is helyezze sajátos figuráit, ember-állat alakjait. Absztrahált, konstruált, vagy esetleg organikus legyen az a világ? Mind az alakok egymáshoz való viszonyát, mind a figurák és környezetük többrétegűségét, összetett viszonyrendszerét a jellegzetes, markáns technikai megoldások mélyítik el. Simon az (alap)anyagra, a fehér, piszkosfehér kartonpapírra eltérő színű, akár több rétegben, tépéssel formált további papírfelületeket ragaszt, illetve tustintával, pasztellel különböző sűrűségű, összes teltségű háttereket alakít ki. A figurák szikár, száraz - de néhol nagyon is érzelmes - vonalvezetése összhangra lel a tépett papírszélek elfojtott sikolyával, hogy költőien fejezzük ki magunkat.
A rajzokból áradó szorongás jótékony iróniával párosul, ami időnként Lóránt János Demeter képi világára emlékeztet, még akkor is, ha Lóránt többnyire a vidéki létből eredezteti munkáit.
A kiállítás a cet gyomrában, pontosabban annak szájában kuporgó, Jónás-ábrázolással veszi kezdetét. Ez a Jónás nem próféta, nem a tudás letéteményese, nem Isten ember, hanem egy „szorongó", torz figura csupán: egy gnóm, akit mintha átvertek volna a magasabb hatalmak. Mert maga a cet sem cet, hanem egy emberi fogakkal ékesített, nagy tengeri sügér.
Simon „borítékos” sorozatában a levélbontás alapélménye, izgalma érhető tetten. Az információra éhes ember remegő kézzel tépi fel borítékot, s az efemer papírtárgy ott szakad szét, ahol a vak erők éppen jónak „látják". Gyíkok, madarak, emberek, férfiak és nők, így sorsok, történetek lépnek elő az applikált borítékokból: genezis és tudatalatti - komolyan és ironikusan. Ez a borítéktépés mintegy értelmezi a tépéstechnikával készült grafikákat is. Vehemencia, igyekezet ingerültség szólal meg általa, és annak vállalása, hogy kész tudomásul venni a teremtő mozdulat erejéből, lendületéből adódó kiszámíthatatlanságot is.
A művész Tetszőleges tükröződések című képén a szakrális világ felé invitál bennünket. A tépett szélű kartonfelületek fent az égi szférát, míg alant a földi, materiális közeget jelenítik meg. E terek között, e terektől egy világosabb felület különül el, míg az ellentétes erőket, létszférákat a jellegzetes Simoni alakok, ezek a meztelen férfi alakok tartják, egyensúlyozzák ki, akik hol szárnyakkal, hol anélkül láthatók, de „csupaszon” is a bánatos, egykedvű, tompán szenvedő földi angyalok, művészi reinkarnációi ők. Egy másik képen az égből egy alábukni készülő angyal hajol ki gúnyos arccal. Meglehet, ő mégsem kényszerül a pokol bugyraiba.
Simon legerősebb sorozata az Urbánusok, illetve azok a képek, melyek e darabok szikársága, szűkszavúsága felé konvergálnak. A város tagolt, zárt környezete, és a bennük létező, néma, kifejezéstelen arccal megjelenő emberi alakok igen keserű, kritikai képet rajzolnak világunkról. Egy szobában vagyunk történetesen. Az ablakokat, ajtókat bedeszkázták, a padlón egy szép, titokzatos leánygyermek fekszik. Halott vagy éppen kiálmodni készül magát ebből az enteriőrből.
Aztán maradunk még a városban, csak kint vagyunk az utcán, esik az eső, az emberek esernyőt tartanak a fejük fölé. Hogy ez az eső nem pusztán egy hirtelen jött hangulat metaforája az „esőcseppek” sárgás-pirosas pasztellvonalai tehetnek. Ez az eső a lét nehéz zivatara. Az Időtlen idők című képen egy emberrovar ahhoz hasonlóan van karókra nyársalva, miként a gébics tűzi zsákmányát a kökénybokor vagy az ezüstfa tövisire. Életet csak nyomokban mutató térben részvéttől és tehetetlenségtől meghajló alakok sorakoznak.
Simon Zoltán gyűrt hártyapapírt használ A Nagy Testvér című rajzon. Ezt az anyagot ragasztja fel a kartonlapra, majd festi meg acryllal. A felragasztott papír emberi fejet, illetve emberi alakokat formál, míg a színfoltok a Nagy testvér figuráján félelmes arccá állnak össze.
Az Ecloga, a kiállítás záródarabja, valamelyest „rendezi a sorokat”. A központi figura elmélyült, szép alakja oldani próbálja a pesszimisztikus töltésű, az antiutópiák reménytelenségét hordozó kompozíciókat. Természetesen itt sincs szó idillről, a „gondolkodó” lábai előtt hatalmas repedés tátong. De talán van remény, a fekete seb felett egy fehér tüllhártya lebeg.
Kapolcs, 2001. június 27 – július 5.
Hemrik László
Simon Zoltán kiállításának nincs címe, viszont lehetne neki több is, akár három. Például Átjáró, történetesen az Átjáró címet viselő grafikák miatt, de nem csupán azért. Az átjáró összeköttetést jelent, megteremti két tér, két idősík vagy két gondolat közötti átjárás lehetőségét. Simon alakjai, ezek a lecsukott szemű, és mégis szívszorítóan a nézőre meredő figurák mellett időnként ott egy ablak- vagy ajtónyílás, mondván: mehetnek, ha tudnak. De az is megeshet, hogy éppen megérkeztek, megjöttek valahonnan, odaátról, ide a grafikák előterébe. S a néző, ha nem rest, ha képletesen áthelyezi magát a képi világba, még okulhat is Simon figuráinak sorsából, mert könnyen fény derülhet arra, hogy az ő, mármint a néző, kiegyensúlyozottnak, véglegesnek hitt élethelyzete, csak egy csacska ábránd. A művészi szabadságban fogant, groteszk alakok esendősége saját esendőségünket szolgáltatja fel és ki. De nem kell viszolyogni vagy megijedni ettől, a téli faágat is lehet szeretni, sőt az esendőség vállalása a szembenézés bátorsághoz vezető lépcsősor első és legdöntőbb foka. Éljünk hát az átjárás lehetőségével!
Simon Zoltán adhatta volna az Aviátor címet is a kiállításának. Nézzünk csak rá, a nevezett munka pontosan szemlélteti az örök szárnyalni vágyó, emberi természetet, és annak mindenkori lehetetlenségét, permanens kudarcát. Repülni torzószárnyakkal? Mert mi más az emberi létezés a legelvontabb, legáltalánosabb értelmében, mint ennek a törekvésnek, ennek az állandó késztetettségnek az érvényrejuttatása, és ezzel párhozamosan a folyamatos kudarcélmény minél sikeresebb kompenzálása. Miközben ideig óráig ki-ki megízlelheti a repülés mámorát. Vajon kinek nem volt még olyan álma, melyben repült volna, hogy szárnyakkal vagy szárnyak nélkül – egyremegy. Simon Zoltán munkái megmutatják ezt a vágyat, de a hangsúlyt inkább a földre zuhant, a gravitáció foglyaként egzisztáló emberre helyezik. Nagyon szép többlettartalmat kap az Aviátor attól, hogy Simon egy szibériaiban raboskodó férfit választott „hősének”. Ugye, nem kell ecsetelni, mi jellemzi az orosz börtönviszonyokat, milyen életminőséget kínálnak, miféle felemelkedéssel kecsegtetnek? És azt hiszem, azt sem kell bizonygatnom, hogy az Aviátor-ban a művészi önreflexió – benne élc és kritika – is fontos szerepet kap.
A kiállítás címe lehetne A mandarin halála is, avagy hódolat Bartóknak, mely nemcsak a Bartók évfordulóra készült munkákra, hanem a kiállított anyagból kiolvasható bonyolult kulturális utalásrendszerre is rámutatna. Miközben felhívnám a figyelmet a Simon-grafikák és Bartók zenéje közt fennálló természetes kapcsolatra, mely kapcsolat legalább olyan mély és összetett, mint a szekszárdi kékfrankos és a rozmaringos vaddisznósült viszonya. Ha már a gasztronómiát érintettük, s gondolatunkat is folytatni kívánjuk, meg kell, hogy jegyezzük, a világot leginkább kulturális jelenségek formájában „fogyasztjuk el”. Még a természeti élmény, még az érzéki benyomások is kulturális tartalmakkal telítettek, miként Simon képeinek absztrakt és elvont, téralkotó egységei. Hatalmas ívet ír le a kulturális aspektusa is az anyagnak. Az ív egyik végén láthatók a taino indiánok madonnái, akik az örök nő, a termékenység, így a folyamatosság, a folyamatos élet megtestesítői, míg a másikon Eörsi István, miközben az örök ellenzéki filozófus/költőnek emléket állító grafikán keresztül megidéződik a huszadik századának második felének kesze-kusza magyar társadalma is.
Néhány évvel ezelőtt azt írtam Simon Zoltán karakteres munkáiról, hogy azok a megtépkedett világkép lenyomatai. Állításom ma is megállja a helyét, de kiegészíteném azzal, hogy a művész azért képes ezen az ezredvégi-ezredelőn mindenkit megszólítani – a mindenkiről azért ne legyen illúziónk – , mert sajátos kézműves technikájában a klasszikus grafikai hagyomány mellett jelen van a dada fájdalmasan ironikus, mindent tagadó, s mégis mindent bevállaló mozzanata is. Az, amit megtépkedtek, ami szétszakadt, Simon képein valamiképp mégis összeáll. Akkor is, ha nincs címe a kiállításnak.
A megnyitó szövege az ÉS 2007. április 13-i számában is megjelent.
Simon Zoltán negyven éve kutakodik a grafika területén, keresve a rajz nyelvén elbeszélhető látomásait. Groteszk és sírni való kis hősök, fázós homonkuluszok, csonttá sorvasztott madarak és rozzant terek népesítik be lapjait. Hol személyiségüket vesztett véglények, hol őskori leletek ezek a szereplők, tollal, ceruzával, papírmetszettel létrehozott alakok.
Simon szereti eszközeit, és sajnálja lényeit. Nem drámázik, nem kiabál lapjain, együttérzéssel rögzít. Majdnem naturalista és majdnem szürreális. Itt-ott karikatúra, itt-ott expresszív átírás mindaz, mely kreatúráinak jellemzőit adja. Szűk tereket és finom felületeket alkalmaz. A robbanó kompozíciók és a kétségbeesésig szánni való karakterek adnak feszültséget lapjainak. Simon esztétikailag perfekt grafikái olyan kutatóárkok, melyek mélyén sok meglepő lelet várja az érdeklődő nézőt, s mellesleg még a hatvanas-hetvenes évek legjobb grafikai hagyományaira is rálel a kutató. Csak türelmes tanulmányozás és beleélő képesség szükségeltetik, fogékonyság az irónia és tisztelet a szaktudás iránt. Simon grafikái empatikus üzenetek a szegénység, a kiszorítottság és a félelem területéről, afféle csendes helyzetjelentések.
Sinkó István
...”A Keserédes rövidtörténeteinek legfontosabb alogizmusát,melyet mint a „visszacsodásítás” folyamatát írtuk le, Simon Zoltán illusztrációi felerősítik. Képi ’tolmácsolását’ adják továbbá a rövidtörténet olyan jellemzőinek is, mint a reduktivitás ( a történéseken kívül az idő- és a térábrázolásban is), mint jelentéstelítettség és metonimikusság, parodisztikus referenciák stb. A grafikák ugyanis elsősorban nem tematikusan felelnek meg a szövegnek, diskurzivitásuk lényege inkább az ikonikus elemek egyszerűségében, a formasémák szintetizáló jellegében, illetve ez utóbbiak szándékos eltorzításaiban keresendő. Hogy a témamegfeleléseknél fontosabb hasonlóságok is vannak a történetek és illusztrációk közt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy bár jól ’felismerhetők’ az elbeszélés hősei (pl. a cápa az italozó barátok), a cselekvés (ivás, repülés) és a tárgyak (pohár, házak) valójában a grafikák nem tesznek kísérletet arra, hogy a történéseket elbeszéljék. Sem az egyes grafikák határain belül, sem a képek között nem épülnek ki narratív viszonyok. A tér/sík, a forma (kontúr, alakséma) a szín és az árnyalatok tekintetében is a grafikák a lehető legmesszebbmenőkig ”spórolnak”, kerülnek minden feleslegeset – az egyes képekben éppúgy, mint a sorozat viszonylatában. Az epikus eredethez, a Keserédes történeteihez tehát nem a megszokott módon hűek az illusztrációk.
Az az érzésünk, mintha Simon Zoltán valamiféle ’ősforma’ alakváltásainak engedve bontaná ki a jelentést, mindazt, ami a történetekben a fabulán túl van: például megmutatkozik a nyelv naturalizmusában vagy a szereplők és környezetük reflexív viszonyában, kölcsönös hasonulásaikban stb. Ezeken a grafikákon mintha ugyanaz a félig emberi, félig állati lény tudna mindig mássá, hol egy kicsit emberivé, hol pedig állatiasabbá válni ( sőt a Deja vu illusztrációján még gépszerű is). Élőlények és élő- vagy élettelen környezetük vigasztalan, sőt tragikus (például a Beszélgetéstöredékek I. II. III. illusztráció-variációi), máskor groteszk (pl. a Keserédes macskarajza) egymáshoz idomulását láthatjuk: hős és környezete kölcsönös csapdahelyzetét.
Az elbeszélésekhez hasonlóan az illusztrációk is nyitnak a maguk virtuális valósága fölött vagy mellett egy másikat is, hiszen a jelentéses formák körül vagy azokra rámontírozva betűt, írásjeleket, transzcendens szemet imitáló képi elemeket láthatunk. Az illusztrációk is kettős virtualitást építenek tehát, akárcsak a novellák, s ez akkor is igaz ha egyébként nyilvánvaló – már csak azért is, mert az utolsó hat novella mellett nincsenek képek -, hogy a „visszacsodásítást” valójában a szövegre bízzák. Hagyják, hogy a beszéd, melyet a fülszövegben Bene Zoltán így fogalmazott meg: „ a könyv végéhez közeledvén lassan megfogyatkozik a keser, hogy megszaporodjék az édes”.
Szürke, fehér, bézs. Fekete vonalak, érdes, dörzsölt, szálkás felületek. Simon Zoltán grafikai lapjain ezek az első szembetűnő karakteres jegyek. Közelebb hajolva azután a szürke, bézs lapokon bálványszerű, menhír hatású lény-szobrok sejlenek elő, közöttük rajzolt utak, sebek, vonal akadályok, egy-egy tárgy csontváz, hajók, oszlopok, lapok.
Simon grafikái metszett, karcolt papírkollázsok és szénrajzok, krétafirkák. Mind egy-egy elbeszélés. Fabulák, meg nem írt történetek bávatag vagy gyűlölködő homonkulusz hősei, egykorvolt lények utódai, karjuk, lábuk, szárnyuk vesztett béna, kétségbeesett madarai. Simon sajnálja hőseit, hősei pedig az embereket. Az emberek esendőek, a grafikai lapok szereplői szánandók. Szürkeségük, lágyan felrakott emberarc-vonásaik, komor arckifejezésük szánakozó és egyben bús-borongós.
Simon Zoltán: Codex Syreni
A grafikai lapokon megjelenő történettöredékek az archaikus korba visznek minket vissza, példázatok, szutrák és mítosz –fragmentumok jelennek meg előttünk, olyan kortárs nyelven, melyet a 20. századi magyar grafika dolgozott ki (Szabados, Banga, Szemethy), és amelynek továbbélése azt bizonyítja (pl. Gaál József grafikáin, képein), hogy a törzsi művészet, az archaikus korok képi, plasztikai emlékei enigmaként őrződnek bennünk. Simon képfelfogása ezeket a mestereket idézi, azonban tőlük eltávolodva a grafikától a kép felé mozdul. A derengő színű felületek, a szürkék-feketék, homokszín, okker és néhol a narancsos krétanyomok már-már monokróm képeket sugallnak. A vonal erős nyomhagyása persze visszarántja a nézőt az egyedi grafikák világába, de a kritikus elmerenghet: vajon milyen lenne ez a világ táblaképben megfestve?
Simon Zoltán: Teríték
Simon teremtette bálványvilág általában két- vagy háromszereplős. Esetlen esendők bámulják egymást, harapnak csontfogakkal, vigyorognak fogatlan ínnyel, a világ nem körülöttük, de bennük, közöttük feszül. Ezért bálványszerűek, ezért életteliségük egy bazalttömbbé. Mágikusnak, beavatottnak látszódnak, ám mégis inkább egy letűnt, megkövült kor kisembereinek nézzük őket. Hrabal gyöngéd barbárainak késői utódai, vagy épp korai ősei.
Olyan lecsupaszított világban szenvednek, vergődnek és szánalomra méltóan küszködnek Simon Zoltán hősei amely egyszerre idéz egy teljes világpusztulást, egy végső armageddoni leépülést és egyben egy hétköznapi nyomort, szegénységet, kiábrándultságot, kietlenséget. Így válhat Simon történetmesélő lapjainak legtöbbje létkritikává, ismeretlen történetek ismerős képi illusztrációjává.
Posztmodernizmusunk már le- és felszámolt minden kézzelfoghatót, már csak a „mesék tején” élünk, de micsoda mesék ezek? „Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted”- írja Weöres Sándor Út a teljesség felé című művében. Talán nem Simon lapjain keresztül jut el hozzánk a világ válsága, de a már megteremtett „kietlen, csendes, lény nem lakta Éj” képei víziószerűen fel-feltűnnek Samsara-sorozatán.
Nádor Galéria
2015. május 5-19.
1945. szeptember 2. vasárnap - 2021. szeptember 2. csütörtök
"Ez a pár nap otthon veszekedéssel és csomagolással telt el, délután kaptam Sanyitól levelet. Lázár Mariska néni és Pöre nálunk aludtak. Béla is itthon volt. Ica, Erzsi, Pöre, Simon Erzsi és az apukája utaztunk fel, na meg Sánta bá, Mariska néni, engem Jenő kísért el. Nem ültünk fel a személy vonatra, hanem jött egy beszerző vonat teljesen üres vagonok és abba szálltunk fel. 1 h-ra értünk be Debrecenbe, reggel 7 órától. Olyanok lettünk mint a cigány, mert a vagon alja szénporos volt. Rózsika néniék még a lakásban voltak a belső szobában pedig D. Tóth.nak egy rokona egy 20 éves kozmetikus leányzó. Én azért csak bepakoltam a szekrénybe és Joci is összehozta a holmiát. Késöbb v. is aznap este jöttek hozzá rokonok köztük Dr D. Toth öccse Janesi, aki ismeri Lipták Jancsit, Nagy Cinit ,Gonda öcsit. Jenő két napig maradt, szegény Simon Erzsikét nem vették fel. Elcipekedett minden holmit és mehetett vissza."
fikció by Simon Zoltán
Jármai Vilmosné polgári iskolai tanárnő ott állt az asztal mellett indulásra készen. Egész lényét átjárta az izgalom. Nem mintha most hirtelenjében kellene a pulpitusra lépnie sokkal inkább mostani előadásának várható következményei tették őt feszültté. Tudta, hogy ez a nyilvános megmérettetés komoly kérdéseket és válaszokat generál majd a jövőre nézvést ami talán aggasztotta is kissé. Nem aggódott a sokak számára oly bonyolultnak tartott témát illetően, mivel évek óta ebben a közegben élt, járatos volt benne. Mi több a nagy plénum előtti szereplés sem feszélyezte különösebb képen, hisz ide s tova már közel harminc évet töltött el a katedrán.
Az igazat megvallva már nagyon fárasztották az iskolákban uralkodó állapotok az egyre nagyobb érdektelenség az oktatás színvonalának süllyedése iránt, a diákok megváltozott szabados viselkedése amit a megélt háborús évek sajnálatos örökségének és következményének tartott s amivel szemben igyekezett a saját konzekvens nevelési elveit érvényesíteni. Úgy vélte, hogy ez a tantestületben is heves, elvi vitákra okot adó magatartása vezetett végül is odáig, hogy meghívást kapott erre az előadás sorozatra.
Keményen és eltökélten dolgozott a témán. Szakmailag kell hitelesnek és meggyőzőnek lennie annak ellenére, hogy szentül meg volt győződve arról, hogy a jelenlévők többségének halvány fogalma sem lesz az otthon és az iskola egymásra hatásának jelentőségéről. A pedagógiát át meg átszövő sérülékeny kölcsönhatások mibenlétéről. Éppen ezért igyekezett olyan nyelvezetet és olyan közérthető kifejezéseket keresni, hogy az mindenki számára érthető legyen.
Másrészről viszont úgy döntött, hogy élni fog a felkínálkozó lehetőséggel és már nem volt annyira elkeseredve, hogy a tankerület újfent mellőzte a megüresedett pozíciókra beadott pályázatait, pedig a vágyott hivatalra pedagógiai karrierjének betetőzéseként tekintett. Érezte, hogy most új távlatok nyílnak meg előtte. Igyekezett a populizmus látszatát messze elkerülve olyan könnyen hajlítható téziseket és gondolatokat egymáshoz párosítani, amelyek bőven hagynak számára teret és átjárókat, ha esetleg ezen dolgozatát más nézőpontok számára kellene elfogadhatóvá tenni anélkül, hogy elveivel kelljen szembefordulnia. Meggyőződése volt, hogy ha ez az előadás sikert arat, akkor ebben a periódusban felkérhetik akár még egy újabb téma korszerű értelmezésére is. S ha így lesz – és így lesz – határozta el, akkor döntési helyzetbe kerülhet ezen a politikai platformon. Ez egy egészen új útnak ígérkezik. Magasabb szintről, nagyobb összefüggéseiben látni a folyamatokat és dolgozni az oktatás széthullásához vezető tendenciák ellen. Igen, ez az ő tudásának és felkészültségének leginkább megfelelő kihívás.
Jármai Vilmosné érezte, hogy ezzel az elhatározásával ingoványos talajra fog lépni, de hitt önmagában és intellektusában. Összenyalábolta a sűrűn telegépelt lapokat, és akkurátusan az asztal lapjához ütögette az íveket mielőtt a táskájába csúsztatta volna.
1945. május 27. vasárnap - 2021. május 27. csütörtök
"Volt egy remek napom, otthonról kaptam csomagot. Este Ráczi Sanyi hozta, benne az anyuka levele és Sanyitól kettő. Azonkívül délben is kaptam postán tőle egyet. Délután kimentünk Icával a vagongyár mellett levő sportpályára Tóth Magdát megnézni, remekül tornázik. A vasárnapi versenyt megismételték. Remek dolgok voltak. Utána Kántor Ili megmutogatta a vasúthoz tartozó kertészetet, gyönyörű volt, ott volt kertész az apja. Este a kollégiumban bent felejtettem a korálom és a fizikafüzetem, benne a Sanyi levelével. Egy ötödéves vitte be magához, biztosan elolvasták. Másnap bementem érte és a fiúk rámismertek. Rengeteget gyakorolok mostanában harmóniumot. Minden este megyek 7 től ¾ 9 – ig és így kb. 6 dicséretet tudok már. Gondolom, h. a Kálvin tér 3 szám alatt, június 2. – án itt volt Horváth Józsi bácsi és ő mondta, h. Bandi fogságba esett és Felbachba van, Marikáékról semmi hír. Itthon mondta Mariska néniéknak, h. állítolag Erzsike néni hallotta, h. Jenő magyarországon van megsebesülve valamelyik korházban. Írt Erzsike néni oda érdeklődni. Rémesen kíváncsi vagyok. Két héttel ezelőtt itt volt Bagdi néni és Sánta bácsi de csak mindössze 2 ora hosszáig. Debreceni Irénke írt a Dunántulon voltak Dékánon és menyasszony, egy főhadnagy a vőlegény, máskülönben műszaki mérnök. Amikor a menekülésből jött haza – írja anyuka -. bent volt nálunk."
By Simon Zoltán
A füle mögé igazgatta az elszabadult őszes tincset és az összeszorított ajkai szegletéből kihúzott utolsó hullámcsattal a kontyához rögzítette. Végigsimította a haját majd visszalépett az asztalhoz, hogy meggyőződjön róla minden úgy van-e ahogy annak lennie kell. Hamis hókiflit sütött a vendégeknek a kis tepsiben. Félrebillent fejjel nézte egy darabig a hamvas süteményekkel megrakott tálat aztán a két tenyere közé fogva a tálalót akkurátusan megforgatta az asztal közepén, s ha egy kicsit is de odébb tolta a terítőn. Nehezen viselte a pontatlanságot. Így jobb! - állapította meg magában és szoknyáját maga alá hatjva az asztalhoz telepedett.
Kisimogatta az előtte billegő apró papír fecnit és ki tudja hanyadszorra végig olvasta a vajsárga borítéklapon sorjázó, apró , elmaszatolt betűket. „ Édes Emmám! Jól vagyok. Krivíjripbe visznek. Szólj anyámnak is! Szerető Pistád” Annak ellenére - bár hálás volt Emmának - , hogy még aznap áthozta a fia üzenetét és hogy ilyen gyorsan elintézte a „délmagyarnál” ezt a felhívást , Gáspárné nem kedvelte különösebben a menyét. Könnyelműnek és túl csinoskodónak tartotta, ám ha a fia ennyire szereti, legyen. De hát akkor is, hogy lehet ilyet csinálni? Elengedni azt a két asszonyt úgy hogy még a címüket sem kéri el vagy legalább átkísérhette volna őket ide. Annyi, de annyi kérdés van amiről tudnia kéne. Most várakozhat egész szombat délután. Nem mintha olyan nagy baj lenne végül is a szombat egészen jó időpont, mert hát ilyenkor nagyobb a hajlandóság a korzózásra! Ugye?
Nem baj, most majd ha jönnek – mert ebben biztos volt, hogy jönni fognak – majd ő megkérdezi mind azt amit az a hebrencs menye elmulasztott, hogy miként vélekednek, sokat fogyott-e? Kell lennie valami pontosabb információnak arról is mikor jöhet haza. Nem lehet csak úgy belemenni a vak világba. Képtelenség. Látták-e, hogy netalántán sántikálna a jobb lábára? mert, ha sokat kell gyalogolnia akkor biceg kicsinység. Úgy gondolta, hogy ennek mindenkinek fel kellett, hogy tűnjön még akkor is ha nem is tudják az okát hogyan s miként botlott meg elemista korában a gyerek. Felidézte magában a számára oly bájos történetet és azt, hogy az ő szeretett Istvánkája mennyi hagymakenőcsöt kent csontos kis térdecskéjére a gyors gyógyulás reményében. Lassan belemerült a múltba a szélforgót pergető Tisza parti séták emlékeibe a kádfürdőbe tett nagy családi pancsolásokba.
Az asszony békés belső mosolya azonban apránként szertefoszlott attól a lassan feltörő keserű felismeréstől, hogy Emma menyének határozottan rá kellett volna kérdeznie a bicegésre, hisz mindig kedves évődések tárgya volt Istvánka balesete a ritka családi ünnepek alkalmával. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ezt a szinte kézzel fogható és magétól adódó kérdést nem tette fel. Felemelte a fejét. A gangra néző ablakokon már alig szűrődött be némi fény.Jajj! kis fiam sóhajtotta. Gáspárné sokáig ült még a homályos szobában kezeit ölébe ejtve. Egy kis idő múlva tétován felhajtotta az apró süteményeket borító fehér szalvétát, és letörte a hozzá legközelebb eső, hamis hókifli csücskét.
1945. május 21. kedd - 2021. május 21.péntek
"Reggel Icával és az iskolából egy jó pár lánnyal kimentünk Cserére. A nyilas telepről indultunk ½ 8 h kor vonattal. Remek volt, sok fiatal diák jött velünk. Nyitott vagonban utaztunk, a fiúk énekeltek mint a sakálok. Bemutattak egy pár kis tacskót. Köztük képzősöket is. D.e. margarétot szedtünk. Villámtréfák hangzottak el, majd hófehérkét játszották el a gyerekek. Volt ott még tánc is. Remek páterük van ezeknek a katolikusoknak, minden slágert ismert. Valahogy nem érzem én jól magam ennyi idegen ember között. Velünk volt különben Szigeti Pani, Szabó Edit, meg a két Bőgel is meg még 3 nagy komonista. V. éves prepa, Nagy Laci, Köte Sándor, Kovács János. Visszafelé is vonattal jöttünk mégpedig személyen. Mariska néni, Pöre, Erzsi, Éva kimentek Péterrel a szőlőbe. Este mikor hazamentünk vártam, h. Sanyitól levél vár, ellenben csalódtam. Nem is tudom, h. hogyan vagyok most vele."
fikció by Simon Zoltán
Nem. Nem Baxter! Még mindig nem elég! Nem érdekel és ne siránkozzon itt nekem, ássanak tovább két és fél méterig, ahogy mondtam szólt vissza ingerülten a hadnagy ellépve a frissen kiforgatott földkupacok mellől.
A gödör amit az angolok ástak egyre mélyebb lett. Csákány nélkül, hangosan zihálva küszködtek a fák között. Ketten álltak lent a sír alján és sűrű szitkozódások mellett ütemes csapkodással igyekeztek elvágni a fák összekuszált, szívós gyökereit ásóik kicsorbult élével, még Butcherék fent a mélyből feldobált zsíros földet lapátolták tovább a lyuk széléről.
A hadnagy úgy érezte, hogy ki fog hűlni, ha még sokáig kell ebben a nyirkos erdőben maradnia ezért fel s alá járkálva egyre erősebben dörzsölgette lassan kihűlő karjait. Hirtelen megtorpant, visszanézett a dzsip platóján heverő pokrócba tekert lecsupaszított férfi testére. Elnézte a khaki színű tábori pokróc alól kikandikáló fehér talpakat. Carrisford hadnagyot egyszerűen letaglózta az a szürrealista kontraszt ami a mohazöld erdőben táncoló apró fényfoltok rezgése és a pokróc széléről a lábujjak közé gabalyodott csatakos textilszálak között feszült. Biztos volt benne, hogy ez a kép kitörölhetetlenül bele fog égni a retinájába. Már látszott, hogy a halál ujjai végigsimították a pokrócba bugyolált ember kékessé színeződött arcát, ahogy már az elsavósodott szeméről is rég felhúzta a vékony szemhéjait s ahogyan előretolta a lefittyedő ajkak mögött sorakozó apró fogakat is. Nem akarta újra megnézni a holttestet. Nem azért, mintha bármiféle averziói is lettek volna a halállal szemben. Nem. Ő mindenképen csak ezt az egy önelégült, szenvtelen arcot akarta elásni itt az erdő mélyén. Egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy a halál torz, külső jegyei egyenlőségjelet tehessenek a hóhér és az áldozatai közé.
Ahogy az emberei végeztek az ásással, leemelték a holttestet és a gödörhöz vitték. Flatly még megerősítette a pokrócot összefogó kötelek meglazult csomóit mielőtt leengedték volna a mélybe. A katonák felegyenesedtek a nedvesen csillogó földhányások mellett és elcsigázottan rágyújtottak. A lüneburgi erdő májusi párájában a négy angol katona csendesen nézte a hűs levegőben gomolygó füstöt és hallgatta a végtelen csendben úszó apró neszeket és a gödörbe visszahulló göröngyök tompa puffanásait.
A tiszt a dohányzók közé lépett és Butcher vállába kapaszkodva a mélyedés fölé hajolt. A német olívzöld takaróba göngyölt teste ott hevert a gödör alján kifacsarodva, fennakadva a fák elvágott gyökerei között.
- Hagyja! Jó az úgy. Ne igazítsa meg! - fordult C. W. Carrisford hadnagy a mellette álló Flatly tizedeshez nem mintha annak szándékában állt volna akár megmozdulni is. A tizedes ugyan azzal a lendülettel, ahogy jobb kézfejével letörölte a nyelve hegyére tapadt apró dohánymorzsát, a gödörbe pöckölte tövig szívott cigarettáját és beállt a többiek közé, hogy elkaparják Heinrich Himmler földi maradványait.
1945. május 2. szerda - 2021. május 2. vasárnap
"Tegnap nem mentünk iskolába, Icával kiballagtunk az állomásra. Három sz emlékművet lepleztek le Sztalin atyánk tiszteletére. Anyuka hírt hallott a 2 fiúról. Jenőt kivitték Graz mellé egy Zeltweg nevű faluba az iskolával együtt. Gyuszit mivel nehéz bombázókra nem volt szükség átképezték páncélgránátosnak, Sanyi levelezett Jenővel és február 13- án még kapott tőle levelet. Készülünk Icával a felvételi vizsgára. Csütörtökön este csengetnek, nekem rossz előérzetem volt, mert már ágyban voltunk, h. ki lehet. Zörgetnek a konyhaablakon, Hartmann jött Pöriért, mert maghalt Cucó tegnap éjszaka. Pöre, Mariska néni hazament, de Éva és én nem mehettünk a közlekedés miatt. Agyhártya gyuladásban halt meg. Szegény Mariska néni, Pali bácsi és Pöre, egyedül maradt testvér nélkül. Cucó is szeretett volna élni, mennyi szép terve volt. 22 éves előtte állt volna az élet. Lajos szegény ha hazajön mekkora csapás rá. Hiszen rajongásig szerették egymást. Egy fél év alatt 3 halál eset Nemes Gyula bácsi, apuka, Cucó. Szinte nem is akarom hinni, hogy már nem él."
fikcio by Simon Zoltán
A generális nem vágyott társaságra, megszokta már az egyedül létet a szikár szótlanságot. A belső szobában ült leeresztett szemhéjakkal, háttal a zsírpapírral bevont törött ablaknak. Számára is meglepő módon megkönnyebbült. miután aláírta a megadásról szóló papírokat úgy érezte a tollal együtt lelke minden terhét is az aláírt ívek mellé tette. Ahogy kinyitotta a szemét, tekintetével hosszan elidőzött a szobákat összekötő folyosó kövezetén táncoló fénypászmákon mielőtt ismét a papírjai fölé hajolt volna. Összefoglalót kellene írnia az utolsó napokról. Nem kértek tőle sokat és amire kérték az is vállalható volt nyugodt lelkiismerettel, nem ütközött hazájának tett katonai esküjébe.
Tollszárát tintafoltos ujjai között forgatva néha-néha, ha önkéntelenül is, de lehúzta a toll hegyére ült kövér tintacsepp helyét a kalamáris nyakán. Titkairól és kételyeiről már mindent leírt a naplójában, ami ott lapult borjúbőr táskájának belső rekeszében a térképekkel és a védelmi dokumentációkkal egyetemben. Mit kellene még papírra vetnie? Mit írhatna a lelkében dúló káoszról a reménytelenség fojtogató érzéséről? Mintha lehetne bármit is mondani az elárasztott metróban megfulladt civilekről és katonák százairól? Jószerével nem is tudta volna megmondani mikor fogalmazódott meg benne az a felismerés, amit azonnal be kellett jegyeznie a naplójába, miszerint „az elmúlt évek bűneivel el kell számolni”.
Nem tartották jó taktikusnak úgy nagy általánosságban de jó katona és jó parancsnok volt, és ezt tudta is magáról. Még az elhibázott stratégiai döntésekből is a legkevesebb veszteséggel hozta ki a keze alatt lévő ezredeket. Nem a vesztes kurszki csata, de még nem is a megsemmisítő bobruski vereség volt az ami folyamatosan marcangolta az önbecsülését, sokkal inkább a parancs, a kötelesség vagy inkább az eskü mögött rejlő kötelességtudat és a józan emberség között feszülő kibékíthetetlenség volt az amely szétfeszítette a lelkiismeretét. Nem. Ez már nem az ő háborúja volt, még tiszti mivolta ellenére sem érezte, hogy ez a háború az ő háborúja lett volna. Az elmúlt napok apokaliptikus hangzavara után a halványan beszűrődő zajok monoton zsibongása megnyugvással töltötte el. Súlytalanná vált számára a kérdés, hogy miként tekint rá most a győztes fél, megvetéssel vagy tisztes ellenfélként, aki másfél millió ember ellen is tartott egy falatnyi berlini földet? De bárhogy is legyen kudarcot vallott, bűnössé lett, hivatása groteszk bábjává vált.
Gondolataiból von Schmeling oberstrumführer riasztotta. Megint ki kell menniük a teraszra Herr General!- mondta. A férfi felállt az asztal mellől. Végigsimította porral borított, elnyűtt zubbonyát és a sapkájáért nyúlt, de aztán eszébe ötlött, hogy számára teljesen felfoghatatlanul de végül is megfosztották tábornoki sapkájától. Most így hajadonfőtt úgy érezte nevetségesen slampos vagy talán mezítelen is. Helmuth Weidling mégegyszer ellenőrizte zubbonya gombjait és megigazította a nyakában függő vaskeresztet mielőtt kilépett volna a májusi napsütésbe.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Helmuth_Weidling
https://hu.wikipedia.org/wiki/Berlini_csata
